Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-02-01 / 5. szám

okszerű sorrendet megállapítani. Az okszerű programm és előrelátás hiánya már többször megboszulta magát, hisz mindenki tudja mennyi költséget megkíméltünk volna, ha előbb csináltuk volna a vízvezetéket s azután az aszfaltot. Persze mindezek előtt vagyis ezekkel egyidejűleg kellett volna a csatornázást is megcsinálni, de ha már erről lekéstünk, akkor legalább ne csináljunk most alagcsövezést, amit a csatornázás egészen feleslegessé tesz. Villanytelepünket négy évi fennállás után már másodszor kell kibővíteni. Kellő előrelátással, az akkori befektetésnek aránytalanul csekély emelésével e két kibővítés elkerülhető lett volna. Ha mielőbb •— talán minden egyéb reform előtt — megcsináljuk a csatornázást, ez lehetségessé teszi a belvárosnak intenzív, modern építkezésekkel való fejlesztését, a nagyobbszabású építkezéseknek csakis a csatornázás állotta eddig útját. A városunkban mutatkozó lakáshiányt eddig nem tudtuk orvosolni a belvárosban, ezért keletkeztek új városrészek, amit, mint már fennebb említettük, lehetőleg meg kell akadályozni. Tehát rendszert kérünk s a reformok előterjesztésének okszerű sorrendjét! A küszöbön álló tisztújítás alkalmával városunk polgármestere a reformok iránti helyes érzékéről akkor fog tanúságot tenni, ha hoszszabb időre kiterjeszkedő rendszeres programmot fog kidolgozni a megoldásra váró reformok tekintetében és nem engedi, hogy azok véletlen sorrendben, ötletszerűen kerüljenek a közgyűlés elé. A Kossuth Lajos utca aszfaltozása, Ehhez, a nem régen fölvetett kérdéshez, óhajtok teljes tárgy ilagoesággal hozzá szólni. Tárgyilagosságom szempontjai: a város közös érdeke és a Kossuth-ntcai kereskedők, illetve kérvényezők, jogossága ez ügyben. E témának rövid történetével kezdem. Három hete az említett utcai lakosok azzal a kéréssel fordultak a városi képviselőtestülethez, hogy a mostani sároB kocsiútjokat aszfaltburkolat tal lássák el. Ezt követeli ezen utcának legjelentősebb helyi kereskedelmi forgalma és az az általános eljárás, hogy minden fejlődő városban először is azt az utcavonalat teszi a hatóság tökéletessé, amelyben legélénkebb kereskedelmi élet lüktet. A városi tanács, mint javaslatelőkészítő testület, a kérelmet akként kivánja teljesíttetni, hogy a kért burkolat költségeinek 1/

3 részét fedezzék a nevezett utca háztulajdonosai. Ez, az inkább magán, mint közös óhaj igen nagy kiadásba kerülne, amelyet jelenlegi helyzetében a városra róni nem méltányos dolog. A Pápai Hirlap legutóbbi számában Veridicus a kérvényezőknek ad igazat s vitatja, hogy a Kossuth utcai kereskedők ebbéli kérelmüknek helyt kell adni és pedig minden hozzájárulási összeg kikötése nélkül, mert ez közszükséglet és erre a dologra a betterment adókivetés nem is alkalmazható, minthogy az aszfaltburkolattal tulajdonképpen a házak értéke nem is emelkedhetik. Eddig terjedne leglényegesebb vonásaiban ezen kérdés története. És már ebből is eléggé kiviláglik, legalább igénytelen nézetünk szerint, hogy a Kossuth-utcai kereskedők kérelme kiinduló pontjukat tekintve, figyelmet és igazságos bírálatot érdemel és a kocsiútjokon javítani kell mindenesetre. Mert ha nem volnának ott tűrhetetlen körülmények, a városi tanács még */

3 rész költség elvállalásával sem mehetne bele azon kocsiútvonal aszfaltozásába a jelen keserves anyagi körülményeink között. Veridicus cikkénnek az a része pedig, amelylyel az azon utcai tarthatatlan állapotot lefesti, birálatot nem tűrhet meg, mert igaz. Itt, e ponton van a Kossuth Lajos utcai kereskedők kérvényének jogosultsága. Vagyis: jogosan és okosan teszik, ha a kocsiútjok falusi karban levő mivoltjára hívják föl a képviselőtestület figyelmét és kérnek orvoslást. Helyesen teszik azt is, hogy a mostani kaviosfedési rendszer hasznavehetetlenségét bizonyítják be, mert ilyen fő utcában valóban mucsai utrendezés a kavicsolás. De csak eddig van színigazuk az említett kérvényezőknek. Ezt minden igazságos ember, aki valaha az utcájokban megfő últ, rögtön bizonyíthatja. Azonban már ott, ahol éppen csak aszfaltozástól reméllik a baj meggyógyítását és csakis ezt sürgetik, már ott, a kérelem e pontján sokan, de sokan nem tudnak a pártjukra állani. Hisz kérni mindenkinek, tehát nekik is szabad azt, amit akarnak. Azonban az ilyen kérelmeknél, amelyek a közös érdekkel egy egész város közös anyagi érdekeivel függnek össze eleven érlüktetéssel és amihez tehát minden városi polgár a város egészének érdekei mellett a saját zsebére is jogosult gondolni, — az effajta kérelmeknél, ha más nem, legalább a megengedhető taktikai eljárás is azt ajánlotta volna, hogy kérelmök középpontjává ne az aszfaltburkolat létesítését tegyék, hanem azt, ami úgy is van, t. i., hogy a kocsiút mai állapota nem Pápa városához méltó. Ezzel elkerülhették volna azt az optikai csalódást, amelynek szemüvegén át valószi nüleg úgy a városi tanács, valamint sok más polgártársunk is nézte és nézi még most az ügyet, t. i. hogy a Kosguth-utcai kérvényezőknek tulajdonképpen nem is jó kocsiút kell, hanem inkább csakis aszfalt kocsi útburkolat. Ez a látszat pedig egészen ferde oldalára borítja az ügyet. S szerény véleményünk szerint talán éppen ez lehetett az oka annak is, amiért a városi tanács a kért burkolat költségeinek 1/

3 részét az illető utca háztulajdonosainak a vállára rakná. Ha már minden áron aszfaltot akarnak — úgy vélték, —- ne teljesen a város terhére kívánják, hanem áldozzanak érte azok is, akiket ez annyira érdekel. A városi tanács eme javaslata, minthogy valószínűleg ez optikai csalódáson alapúi, egyáltalán nem ki'elégítő, nem elfogadható Mert vagy csakugyan kritikán aluli az a kocsiút (amint úgy is áll), s akkor ki kell jelentenie, bogy a kért kocsiút városunkhoz méltó jókarba helyezését föltétlenül szükségesnek és közérdekbe vágónak tartja, amelynek költségeit egyedül a város közössége fedezi, de hogy mily módon rendezi, ez a város teherviselő képességétől és a közgyűléstől függ; vagy kereken kimondja, — ha úgy tapasztalja, — hogy az az útvonal kifogástalan, amelynek aszfaltozására a város nem a/

3 ot, de egy fillért sem áldoz, nem szabad áldoznia és ennélfogva a kérelmet a napirendről levétetni javasolja. Ez lett volua a legegyenesebb eljárás S abban tökéletesen igazat adhatni a Veridicus cikkének, hogy az utcai kocsi utak kiépité sének minden költsége a város közönségének ter hére megy. Akármilyen széppé és kedvessé és keresetté is teszi ez az utcát, annak háztulajdonosaira, e címen, külön adót, illetve hozzájárulási költséget kivetni nem lehet. Minden kiadást ez ügyekben a város kell, hogy viseljen. Hisz ez tulajdonképpen közút. Azonban az meg már a város joga és életérdeke is, hogy még a legelőkebb utcákban is, mint amilyen a Kossuth Lajos-utca is, mindig a eaját anyagi képességeihez mérten rendezze a kocsi utat. Ha van bőven pénze rá, csinál aszfaltot, ha nincs, olcsóbb rendezéssel is meg kell elégednünk. Azt nem tagadhatni, hogy a Kos-uthLajos-utca kocsi utja, majdnem egész vonalán, nem a városhoz méltó állapotban van és ha a posta épülete teljesen készen lesz, a városnak becsületbeli kötelessége ezt az útvonalai, tehetséges mérten ugyan, de mégis modernül végleg rendezni. Szivesen elismerjük még azt is, hogy ez az utca inkább megérdemelte volna az aszfalt burkolatot, mint a fővonal, amelyen sem a célszerűség, sem a gyakorlatiasság nera okolhatja meg az aszfalt burkolást. Hogy a rengeteg nagy számú terhes kocsik* kereke alá, amelyek mind a főúton gördülnek végig, miért kell az a sima, de drága Ezek a különböző érzéseink rendszerint barátságosan megférnek egymás mellett. A lélekben az érzések dolgában bizonyos kiegyenlítő folyamat megy végbe s az, amit a mindennapi életben kedélyállapotnak nevezünk, az ennek a kiegyenlítő folyamatnak az eredménye. Kedélyes embernek épen azt szoktuk nevezni, akinek az érzései rendszerint nem mutatnak valami nagy hullámzást, hanem szépen megvannak bizonyos harmóniában. Kétségtelen azonban az is, hogy érzéseink velünk együtt változnak. Aminek gyerekkorunkban végtelenül örülni tudtunk, azon később csak mosolygunk, s amit kisgyerekkorunkban a legigazságtalanabb kínzásnak tartottunk (teszem fel, a mindennapi mosakodást), abban később élvezetet találunk. Ha azonban ezek az érzésbeli változások ugyanegy időben és gyorsan egymás után következnek, akkor beszélhetünk a szeszélyről. Mi a szeszély ? Valami, aminek tulajdonképen nem ie kellene lenni, aminek alapjában véve semmi igazi jogosultsága nincs, felesleges, szükségtelen és mindig idegenszerű, vagy legalább is nem az általános lelki élethez tartozó. Mindig meglepő, ha valakinél észrevesszük, de sohasem akadunk fenn rajt, ha valakinél nem észleljük. Minőségileg a szeszélyes ember a legkülönbözőbb képeket mutathatja : lehet valaki szeszélytől vakmerő és végtelenül gyáva, lehet uéha szellemtől sziporkázó, máskor halálosan unalmas, lehet olyan jó kedve, hogy alig lehet vele birni, míg máskor mértföldnyire terjed a sromoruBága. A szeszély tehát néha lelki fényűzésnek látszik, máskor lelki nyomorúságnak. Csak egy hiányzik belőle mindig: a harmonikus vonás. Élettani viszonyok közt láthatjuk a szeszélyt a gyermeknél. A gyermeknek az első életévekben alig kell valamit dolgozni, mindent játszva tanul m

egj egyszerű utánzás által és osak addig tesz valamit, amig kedve van hozzá. S ha éppen a kiabáláshoz, ugráláshoz van kedve, akkor azt teszi. Tudjuk, hogy a gyermek könnyen haragszik és könnyen békül, ami mind érzékeinek a változékonyságán, a szeszélyességen alapszik. És itt megtalálhatjuk az átmenetet az úgynevezett női szeszélyhez, amely annyit foglalkoztatta már a regényirók és regényolvasók bizonyoB rétegét. Valamikor, amikor még nálunk is, úgy mint a keleti erkölcsök szerint ma is, a nő csak játékszer volt, egy kényeztetett és becézgetett gyermek : valóban a nőnek is lehettek, még élettani viszonyok közt is, ép úgy, mint a gyermeknek, szeszélyei. Ma azonban, mikor a nő a férfi-munkának egyik leghatékonyabb segítőtársa, női szeszélyről beszélni ép oly igazságtalan volna, mint férfiszeszélyt emlegetni. Általában csak emberi szeszélyről lehet szó, de nem férfi vagy női szeszélyről, sőt az igazság az, hogy a női léleknek sokkal nagyobb az alkalmazkodó képessége és ellenálló ereje, mint a férfié. Az úgynevezett női szeszély ma már csak előítélet, sőt a női lélek igen nagy kísértéseket bir el érzések dolgában, anélkül, hogy érzéseinek harmóniáját elveszítené. Egy sajátságos fajtája a szeszélynek, amit a zseniális embereknél tapasztalhatunk. Köteteket lehetne irni, sőt irtak is már arról, hogy mi mindenféle szeszélyes vonást árul el egyik-másik lángész és kezdve azon a nagy költőn, aki csak akkor tudott verset irni, ha érett sajtot szagolt, egészen addig a fiatal óriásig, aki egy úgynevezett fulmináns hirlapi cikket csak a legnagyobb kávéházi lármában tud megírni, a legcsodásabb változatokat észlelhetjük, bár ezeket a szivesen fitogtatott szeszélyeket némi óvatossággal kell fogadnunk, mert sokszor megtörténik, hogy egyikmásik kikiáltott Bzellemóriásnál csak a szeszélyek vannak meg, de maga a lángész legnagyobb részben hiányzik. De kétségtelen az, hogy az igazi lángésznél azon eredeti sajátságokon kívül is, melyek egyéniségét alkotják, igazi szeszélyekre is akadunk, épen lelki működéseik túlságos fokozottságánál fogva. Innen van, hogy mikor korunk egy-egy alakja letűnik az élet szinteréről, heteken át olvashatjuk róla a legsajátságosabb, néha mu latságos, máskor érzelmes anekdotákat, mert a lángész bizonyos adott helyzetekben nem úgy viselkedik, mint a hétköznapi emberek, hanem