Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.
1908-07-25 / 30. szám
szereti az emberiséget, ne menjen ki senki atheista tanokat hirdetni, mert oly szenvedélyeket kelt fel, melyek megsemmisíthetik azokat a szellemi kincseket is, miket a »szabadgondolatc hirdetői is féltékenyen őriznek. És ismét jő a válasz: »Mi akkor e tekintetben a központi egyesülettel sem tartunk. Mi csupán elfogultság, felekezeti türelmetlenség, társadalmi reakció ellen akarunk harcolni.* Helyesen van, barátaim. Ha ezt teszik, ha erre vállalkoznak, akkor szivesen segíti önöket minden szabadszellemü ember, mindazok, kik a felekezeti békéért s a demokráciáért valaha harcoltak és harcolni fognak. Ha azonban ezt és csupán ezt akarják tenni, akkor önöknek semmi közük sem lehet a >Szabadgondolkodók Egyesületéhez*, mert lám azok a szabadgondolkodók türelmetlenek, exkluzívak, mint ahogy minden túlzó tábor türelmetlen és exkluzív, azok kivetik kebelükből mindazokat, kik nem esküsznek rendíthetlen hűséget, vak ragaszkodást az ő zászlójuknak. íme mit mond a „Világossági: A gondolkodás szabadságában nem lehet fokozatokat felállítani. Vagy szabadgondolkodó valaki vagy nem. Tertium non datur. Középúton járó, atheizmus nélküli szabadgondolkozást tehát nem enged meg a hivatalos orgánum. Es az azokkal való közösséget, kik nem csatlakoznak feltétel nélkül hozzájuk, megtagadja. Erre pedig a pápai szabadgondolkozók részéről, kik valószinüleg nem úgy akarnak gondolkozni, mint Fáber és a „Világosság 1 1, más válasz nem lehet: tagadják meg ők is velük a közösséget s hagyják félbe ezt az áldatlan mozgalmat, mely kiapadhatlan gyülölségnek lehet forrásává. Dr. K. E. SZEMLE. Új országhatár. Ahhoz fogható vakmerőséget, mint amivel a határszéli Fehértemplom városatyái — más kifejezést nem tudok találni — krakélereskedtek a magyar nemzeti érzülettel, nem hogy elképzelni, te talán még álmodni se tudott volna magyar ember. Egyszerűen revolvert szegeztek a fejéhez, mondjuk az adott nevekhez képest stílszerűbben: dsidát a szivéhez, ha nem szánja-bánja azt a bűnét, amért nem hogy tán március 15-ikén nem tűzött nemzeti zászlót a városháza ormára, sem hogy tán október 6-án nem jelent meg a gyászmisén, ó azért sem, mert nem vette le a kalapját a Himnusz hagjainak hallatára, hanem egyedül és kizárólag azért, mert nem állt fel mikor a császár rezes bandája a Gotterhaltet fújta. Hogy Fehértemplomban dinasztikus allűrökkel fellépő hazaárulók vannak, azt mindenki tudta régen, de azt is még tudta eddig mindenki, hogy Fehértemplom Magyarországon van, ahol a Gotterhaltet hóhérnótának tartják és tartották, ahol még jó magyar érzésű katona is csak a fegyelem súlyos béklyója alatt nyögve, szégyennel és keserűséggel szivében adta meg ennek a dalnak az előirt tiszteletet. És most a polgármesternek, egy magyar város polgármesterének meg kell halnia, mert — ülve maradt. Nyugodjunk meg, nem halt meg, ő él, mert ő — bocsánatot kért. Hogy ahhoz a Petőfi énekelte tölgyfához, melyet a szélvész még képes dönteni, de méltóságos derekát meg nem görbítheti, nem hasonlatos a délvidéki podeszta úr, azt nem kívánjuk érinteni. Mi csak egyet mondunk. Ha az az eset ennyiben maradhat, ha ilyen krakélervégre nem képes lesújtani a magyar hazafias érzés, a magyar becsület sújtó haragja, akkor ezentúl ne kobozzák el azokat a térképeket, melyeken Magyarország határát a Maros képezi. Nyugodjanak bele, hogy új országhatár van, a Marostól délre levő föld Fehértemplomával, Versecével stb. együtt többé már nem a mienk, akkor . . . akkor kié is hát? Hisz azt a területet a románok fantáziája tette meg a magukénak, azok a bizonyos eddig elkobzott térképek szintén nem kicsinylendő cinizmussal Nagy-Romániához csatolták azt a részét ennek a magyar vér öntözte édes magyar hazánknak. Ha pedig Fehértemplom a románoké, akkor mért kellene a polgármesternek a Gotterhaltera felállnia? Nyugodtan ülve maradhat. A románok nem csapják el az állásából, nekik van saját nemzeti énekük s az nem a Gotterhalte. Beyer Margit. Messze, Szászországban, Freiberg városában lenyaktilózták egy szép lány fejét. Gyilkos volt, rabló és tolvaj. Bizonyára megérdemelte a nyaktilót.. De szerelmes volt a lány. Szeretett egy ripőköt, aki megfosztotta mindenétől, ami egy lánynak ékessége lehet. Letiporta a becsületét, az erényét, kifosztotta, kizsarolta, aztán elárulta. S aztán levágták a szép fejet, azt a fejet, amelyet egykor csókokkal halmozott el. Bizonyára gyalázatos, hazug csókok voltak. De amit a leány oda adott, a szive, a lelke, a szerelme, a csókjai, az mind igaz volt. S talmi igazságnak- vélte a lelkében, hogy a vőlegénye, akit nem szeretett és aki útjában állott szerelmének, meghaljon, és mérget adott be neki. Feláldozta mindenét, lopott, rabolt, gyilkolt, hogy egy szörnyű alak vágyait kielégítse. Egy züllött, semmirekelő férfiért, aki, mikor már nem tudott neki pénzt adni, hitvány módon elárulta. S a gyilkos leány a bárd alá hajtotta a fejét. Az élet eme rettenetes regénye valóban sok gondolkodásra adhat okot a psihologusoknak, akik az emberi lélek rejtélyeit kutatják. — Mi azonban a szomorú dráma végjelenetének egy momentumára akarunk rámutatni. A leány elvetemedett volt, mert a legszörnyűbb bűnöket követte el. A bűnök egész sorozatát. S amikor ott volt már a feje a bárd alatt, amikor már leszámolt az élettel, amikor már nem kellett, hogy féljen a haláltól, az emberektől, senkitől és semmitől, az utolsó percben, szempillájának egy utolsó rezgése alatt mondja: „Teremtő atyám, neked ajánlom lelkemet. Istenem ..." Lehet az ember szabadgondolkodó, de lehetetlen, hogy ne számoljon a megrázó tragédiának eme végszavával. A pletyka. Ha általános Ítéletet akarunk hozni, akkor be kell vallanunk, hogy a nőknek kevesebb hajlandóságuk van a kihágásokra, mint a férfiaknak; de igaz az is, hogy több hibát ós rosz tulajdonságot sajátítanak el; ennek oka pedig a — gyarlóságuk. Kevés nőnek adottt az ég annyi önuralkodási erőt, hogy egész életében bátor és szilárd lépéssel haladjon az igazság útján s hogy az igazi erény fényét valami hiba ne homályosítsa el. Olyan a nő élete, mint a hajó, a természet viharos elemében, amely ide s tova hányja-veti őt; néha veszélyes mélységbe is hajtja és a kormányos képessége annyit ér, amennyit a nő lelki hatalmi vagy erkölcsi ereje, amely teljesen elcsüggedni s elbukni nem engedi. Ámbár a férfiak nem oly gyöngéd érzelműek, mégis hamarabb néznek el és bocsátanak meg ; nem ismerik a féltékenység női modorát, a könnyed hiúságot; nem annyira különcködők; nem oly szivesen verekednek, nem figyelnek annyira mindenre ; nem oly nagyok kicsinyes dolgokban; kerülik az ezerféle elviselhetetlen apróságokat, a melyeket csak a nő akar fölfogni, érezni ós megérteni. Csekély dolgok épp úgy érdeklik őt, mint a legfontosabb események. Alig tudnám megmondani, vájjon az elveszett csata szomorítja-e annyira a jártas hadvezért, mintahogyan elszomorítja a nőt mások szépsége, vagy a saját imádójának elvesztése. Nincsen szándékomban itt az összes hibákat elősorolni; megemlítem a t. olvasónők engedélyével csak a gúnyolódást és a pletykát vagy megszólást. Egy darabig vakaródzott, hogy bemenjen-e, végül mégis elhatározta, hogy szemébe néz annak a szolgabírónak, ha már megidézte. Be is ballagott. Egy kissé megvárakoztatták, s mikor türelmetlenkedett, a hajdú ráripakodott: — Ne lármázzon kend, nem kend az első ! — Hát az igaz lehet — felelt Béni bácsi, — hanem azért te se kendezz itt öcsém, mert van nekem tisztességes nevem is. — Hát hogy híjják? Béni bácsi megrántotta a tarisznyája szíjját. — Kenyeres Benő — ha tudni akarod, öcsém! A hajdút meglepte az öreg büszkesége, és annyira imponált neki, hogy nem merte leszidni csak akkép töltötte ki a mérgét, hogy bement a hivatalszobába és jól becsapta az ajtót. Ottbent aztán morogni kezdett. — Kár volt eltörülni azt a derest! Nem lehet birni a paraszttal azóta ! A kis szolgabíró, egy fiatal zsentri, megkérdezte. — Mit morog József? — Idekint van egy paraszt — kérem ássan — azt utasítottam rendre, de hasztalan. Nem lehet manapság birni a paraszttal. — Na küldje be, hadd lássuk A kis szolgabíró még egészen fiatal, az utolsó szigorlata sincs még meg, de roppant nagy családból származik, hát így lett szolgabíró. Különben eszes, jóravaló, derék fiu, szereti a népet, de ha itél, az igazságot nem rejti a szeretete mögé. Béni bácsi belépett s illendően köszönt. — Jónapot aggyon isten. Megjelentem a tekintetes szolgabíró ur hivatására. Itthun van-e ? — Én vagyok az ? — mondta a szolgabiró. Béni bácsi csudálkozott. — Ijjen fijatal és márig szolgabiró ? Hát az isten éltesse. — Amint látom még se bajusza, se szakálla. — Ejnye, ha meg nem sértem, hogy híjják a kedves édes apját ? A kis szolgabiró mosolygott. — Nem érünk most arra rá Béni bácsi. — Térjünk előbb a maga dolgára. Feljelentették, hogy tilalmi időben halászjegy nélkül halászott. Igaz-e ? — Nem iga?; a'kkérem. — Tagadja, hogy nem halászott ? — Igenis, tagadom. — Hiszen a halőrök rajt érték és el is vették a három csukát, amit fogott. — Nojszen az igaz, hogy három csukát böktem, de az csak nem halászat! — Biz az halászat! Azért a három csukáért most első izben fizet száz koronát ! Béni bácsi elhűlt erre a szóra. — Három csukáért száz koronát! — Hja, aki tilalmi időben halászjegy nélkül halászik, arra a legkisebb büntetés száz korona. Béni báosit most már a guta kezdte környékezni. — De tekintetes uram, hát van istene az urnák, hogy három csukáért száz koronát fizettet velem ? — Ami törvény, az törvény ! megnyugszik az Ítéletben, vagy fellebbez ? Béni bácsi elkezdte rágni a bajúszát. — Hát nem enged tekintetes úr abból a száz koronából? — Egy fillért sem. — Igazán nem enged ? — Tudja mit, Béni bácsi, ez a hely se nem piac, se nem bolt, itt nem lehet alkudni. Megnyugszik, vagy föllebbez ? Béni bácsi egy kissé még gondolkodott — Nem föllebbezek én uram — mondta végre. — Mér föllebbezzek ? Azér, hogy még a vicispán is megtudja a dolgot ? — Hát bizony restelje is a tettét, Béni báosi, — mondta a szolgabiró. — Restellem is uram, hanem iszen én miattam eztán akár minden hal megdögölhet a Balatonban 1 — És elköszönt nagy szomorúan. Az úton találkozott a komájával, aki megkérdezte : — Hol voltál koma? — Itt a főbírónál 1 — Mi végett? — Három csukát böktem, avvéget. — Oszt mire büntetett ? — Száz koronára ! — Száz koronára ? Az a gyerek ? ! Erre a szóra aztán kitört Béni bácsiból a keserűség. — Bizony az a gyerek! Három csukáér száz koronát! Kutya világot élünk, az ember még egy kis halat sem foghat, mikor ott van előtte ! Szerencséjükre, a koma pincéje előtt állottak. Ott aztán leöblítették a keserűséget jófajta füredi rizlinggel. Szidták is tőié a halásztársaságot, meg az egész világot s mikor elváltak, megfogadták, hogy osak azért is halásznak.
