Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-07-04 / 27. szám

Kell-e vagy nem ? * A „Pápai Lapok" junius 28-iki számában foglalkozott azzal a tervvel, amely illetékes helyről a legközelebb javaslat alakjában lát napvilágot. A cikk a jövőben benyújtandó javaslat miatt támadja annak a bizottságnak a működését, amelyet a képviselőtestület a múlt évben küldött ki, hogy a város közigazgatási ügymenetében eszközöljön vizsgálatot s keresse meg azokat a módokat, amelyekkel a hivatalnoki kar létszámát célszerű módon, a közönség érdekeinek sérelme nélkül apaszthatná. A közönség tájékoztatása végett legyen szabad előadnom a következőket: A polgármester részéről benyújtott javaslat felett nem az a bizottság tanácskozott, amelyik a fent irt cél megvalósítása végett a múlt évben kiküldetett, — hanem tanácskozott s a javaslatot üdvösnek találván, azt elfogadta s a leendő közgyűlés elé terjesztendőnek találta, a város, illetve a közönség érdekeit mindenkor szem előtt tartó — városi tanács. A városi tanács a polgármester javaslatában felismerte az adminisztrációnak helyes, rég óhajtott intézkedését, mert a javaslat határozattá emelkedvén, hivatva lesz azokat a mizerábilis állapotokat orvosolni, melyek a város mai adókezelésénél lépten-nyomon fellelhetők. Az eddigi beosztás olyan gyarló, milyet egy falusi adóhivatalban sem tűrnének meg, hogy az eddigi rendszer szerint az ügyek késedelmesen, taráta módon s felelősség nélkül intéztetnek el. A város polgármesterének kötelessége ezen fontos, a közügyet annyira érdeklő közigazgatási ágban oda törekedni, hogy egy önálló, felelősségteljes munkakörrel felruházott hivatalt szervezvén, ennek közreműködésénél elérhesse, hogy rendszeres, okos és ügyes intézkedések által a ügykezelést lényegesen gyorsabbá és megbízhatóbbá tegye. Ezt célozza a gyakorlati éleslátással és tapintattal megalkotott polgármesteri javaslat, s nem azt, hogy a város céltalan és indokolatlan megterhelésével valakit kényelmes álláshoz juttasson. A javaslat szerint az adó-ügykörben előforduló adminisztrácionális teendők a pénztártól elválasztatnak s az adminisztrációval a szervezendő adóügyi jegyző bizatik meg, akinek felelősségteljes és nem kényelmes munkálkodása elérhetővé tenné azt, hogy okos és ügyes vezetéssel ugyanazzal a személyzettel, söt esetleg egy-két díjnoki állás beszüntetésével a mai beteg állapototok nagy részben, söt reményünk szerint teljesen szanáltassanak. így áll összefüggésben ezen polgármesteri javaslat ama bizottság működésével, amelyik működésének célja a hivatalnokok létszámának a csökkentése és a polgármester talán a bizottság javaslatát megelőzve, azért áll ezen üdvös és a közügyet mélyen érdeklő javaslatával a közgyűlés elé, mert — kezében az adminisztráció szálai összpontosulván — felismerte a javaslat égető szükségét s mert talán személyi okokból is, ezen időpontot a javaslat határozattá emelése mellett olyannak találta, melyet a város, tehát a közönség érdekét szem előtt tartva, el nem mulaszthatott, annál kevésbbé, mert ezzel a városra nem ró új terheket, hisz a dolog lényegét tekintve, nem is új állás szervezéséről van szó, hanem csak a meglevő állások célszerű megváltoztatásáról. A „Pápai Lapok"-nak fentebb jelzett vezércikkére szükségesnek tartottam ezeknek előadását, hogy a közönség a javaslatot kellő időben objektivitással megvilágítva láthassa, s megtalálja az utat, melyen haladva, saját érdekeit mozdítja elő. Egy városi képviselő. * Válaszul a „Pápai Lapok" ily cimü cikkére. Az iparostanulók kiállítása. Hivatalosan így szokták nevezni : a tanonc kiállítás. Azonban ezt a kegyetlenül rossz és fülsértő magyar szőt minden szótárunkból kipusztulandónak tartom és nyelvünk elleni bűnnek vélem bárhová is. címnek alkalmazni. Ha a hatóságilag megállapított titulus nem is vonzó, maga a kiállítás elég érdekes és figyelmet keltő szokott lenni. Minden évben, junius havának utolsó napjain, rendesen Péter-Pál ünnepén vagy a körüli napokra állítják ki helybeli iparunk jövendő oszlopai, az iparostanulók az ő remekeiket az ipariskola egy-két termében. Az idén is a múlt hét vasárnapján és hétfőjén szemlélhettük ezt a kiállítást a Petőfi-utcai ipariskolában. Több éve, részint hivatalból, részint magánérdeklődésből látogatom meg e zsenge erők becsületes ipari versenyét s bizonyos keserűség nyomja el mindig az örömöt, amely az ott látottak fölött támadni akarna bennem. A kiállított tárgyakkal, minőségüket tekintve, meg lehet általában elégedni. A különböző korú inasoktól, különösen a mai kisipari viszonyok között, többet nem kivánhatunk. Azonban a versenymunkák kis száma lehangolt. Nem keressük most az okát, de szomorúan igaz, hogy ezeken a kiállításokon igen kevés iparág és még kevesebb iparos tanuló vesz részt. És ez a részvétlenség évről-évre nő úgy, hogy ha így halad e dolog, e fontos hivatású ós nagy intézményt megszüntethetjük, vagy esetleg magától is megszűnik. A kedvezőtlen tapasztalat valószínűleg azt eredményezi majd, hogy ezentúl az iskola nem minden esztendőben, hanem minden második, esetleg harmadik évben rendez ilyen kiállítást, amikor is több sikert és nagyobb fokú látogatottságot remél. Bár úgy lenne. Mert ami a kiállítás látogatottságát illeti, sajnos, szót is alig érdemel. Nemcsak a nagyközönség, de magok az iparosok, azok segédei sem érdeklődnek iránta. Egy-két iskolaszéki tag, ipariskolai oktató ós két tucat inasgyerek méri lépteivel a kiállítás termáit ós szemlélgeti az oda sorakozott tárgyakat. Ilyen fokú érdeklődés mellett kár rendezni kiállítást. Hisz azokat a munkákat nem azon célból készítik el annyi türelemmel tulajdonosaik, hogy majdnem senki se lássa, hanem azért, hogy minél többen megszemléljék és ha eladó, valaki meg is vegye. Első sorban e tekintetben az ily kiállítások rendezésekor a nagyközönség figyelmét kellene célszerű módon fölhivni rá és egész tartamok alatt ébren is tartani. Másodsorban a kiállítás sikere függ a helytől is, ahol rendezik és a módtól, ahogyan az elrendezés történik. A mostani iparostanulói kiállítás azért tett oly rossz benyomást a szemlélőre, mert kis teremben, minden rendszer nélkül összezsúfolva, majdnem egymásra dobva hevertek a tárgyak. Szivesen elismerjük, sőt tudjuk, hogy nem a rendezők az okai e nagy hibának, hanem inkább egyéb külső körülmények. De máskor mégis követelni kell tisztességes, elég szép, nagy termet ós szakszerű csoportosításokkal egymás mellé helyezni a kiállítandókat. Ezen első féltényelvű fickók voltak, akik a mester gyöngeségeit nagy hahotázva tárgyalták maguk között. A nők azonban módfelett bámulták, sőt egyenesen az ő kedvéért jártak a Vezúv kávéházba. Szerették végigsimogatni tekintetükkel szénfekete perzsa szakállát és hullafehérségü kezeit, de bármennyire óhajtották is, sohasem sikerült tekintetüket az övébe mélyeszteniök, pedig minden elérhető földi boldogságot kilátásba akartak helyezni Asztag számára egy ilyen tekintet-ösBzekapcsolás sikeres kivitelénél. Hasztalan, mert ő minden ilyenféle kisérletnek ellenállt és elnézett az imbolygó tollas kalap-erdő felett. Túl volt már az ilyen könnyű diadalaratásokon és egy bölcs hidegségével szokta tárgyalni az asszonyokat. — Eh! — mondotta — igazán furcsák ezek az asszonyok. Talán nincs egyetlen irásom, amelyben nem mondanám meg nekik a hibáikat, talán sokszor gorombábban mondom meg az igazságot, mint szabadna, de tűrik, sőt nézzétek csak, még kapaszkodnak utánam. Valami masochistikus tűrési vágy ez, vagy az irodalmi hiresség fétise bájolja el őket és Bókkal szivesebben érzik magukat találva, ha egy elismert iró olvassa rájuk az örök asszonyi tökéletlenségeket, mintha a férjük fedezi fel bennük ugyanezeket egy-egy mértéktelen kalapvásárlás, vagy fürdőre kivánkozás alkalmából. A férj, akármilyen kiváló akasztófahumortermelőnek bizonyul is az ilyen pénzszekrénykivégzéaeknél, messze mögötte marad egy irónak, a nők Írójának, aki sokkal kellemesebb modorban, mondhatjuk a kényes financiális szempontok ügyes mellőzésével cseveg a nőknek a nőkről. És az élet más aprólékos eseteiben is sokkal több szabadsággal merjük megalkotni Ítéleteinket Írásainkban, az emberekről való itéletmondás eme biztos távolában. Mert a nők mindent, ami róluk szól, udvarlásnak vesznek, csak egyiknél már életében felismerik a durva külső alatt a nekik szánt hódolatot, a másiknak a nevéből csak akkor csinálnak kultuszt, mikor már nem maradt utána más, mint egy halom irás, minden sora ki nem elégített, visszautasított, filozófiává savanyodott ezerelem. „De nem akarok én okoskodni. Nézzétek itt körülem ezeket a kokett bábukat. Mind szeretne ismeretséget kötni azzal az emberrel, akinek a novelláiban minden apró hűtleuségi ténykedésre meglelik az enyhítő magyarázatot. De ezek csak egy kia része annak a nagy női nemzedéknek, amelyet ón már írói működésem alatt arra neveltem, hogy küzdjön a sziv jogaiért. „Der Wahn ist kurz." Miért ne lehetne hát az . egész életet rövid élettartamú ábrándokkól összeállítani ? Ezt tartják velem együtt ezek az asszonyok és már korán rájöttek műveim igazi értelmére, amit egyik kritikusom úgy fejezett ki, hogy Asztag irásai annak az ékesen szóló dokumentumai, hogy az emberi belátás tökéletesedésével nem fognak olyan nagy súlyt helyezni az egész életen át tartó hűségre. Ez tetszik a nőknek és ezért érdeklődnek irántam. Azt hiszem ti is értetek engem." „Mindez igen szép, kedves mester — mondotta az egyik hosszuhaju — és nagyon is így van az életben, de ahelyett, hogy itt az irodalmi hatásodon édelegsz, lennél szíves inkább arra az indiszkrét, de remélem nem kellemetlen kérdésre megfelelni, hogy mért nősültél meg te magad is, mikor itt van a sok szép asszony, csak a kezedet kellene kinyújtanod. De hát úgy tudjuk, van feleséged, habár őnagyságához még nem volt szerencsénk." „Ezt a kérdést már szinte vártam tőletek — válaszolt a mester — és ha nem teszitek fel magatoktól, akkor előbbi fejtegetésemhez mint folytatást okvetlenül csatoltam volna házasságom magyarázatát." „Ti tudjátok — igy szólt, miután hosszút szippantott egy szalmaszállal az előtte levő jeges málnaszörpből —, hogy mi irók meglehetős magasról nézzük végig az emberek küzdelmeit, szerelmi csetepatéit és mit tagadjam, fiatal fejjel mi is ki vagyunk téve azoknak a csalódásoknak, amelyeknek más embertársaink. Ámde mi, mint magasabbrendü emberek, finomabb lelkünkkel hamar levonjuk a következtetéseinket a női nem átlagára és fejlett érzékünk megmutatja nekünk, hol kell az igazi nőt keresnünk. Mert, valljuk csak meg őszintén, ha gúnyosan és látszólag kÖnynyedén, helybenhagyólag irunk is a csélcsap aszszonyokról, lelkünk mélyében fáj ezeket látnunk és annál nagyobb energiával kutatunk az igazi után, akinek a legapróbb titkainkat is elárulhatjuk, nem félve attól, hogy olyan idő is jöhet, mikor restelkednünk kell az elmúlt bizalmasságok miatt. „Nos hát fiaim, ez volt az én gondolatmenetem és ha a tisztelt olvasónőim azt hiszik, hogy valami léha legény vagyok, ugyancsak tévednek. Nem is gondolják, hogy az az ember,