Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-07-04 / 27. szám

V évfolyam. 27. szám. Pápa, 1908 julius 4 PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő : !)><- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Az újságírásról. A V. H. 0. Sz. közgyűlésén elmondta Szávay Gyula. Antizsurnalisztikai időket élünk. Köröskürül szürke és barátságtalan az ég, távolból mintha új felhők gomolyognának reája, a felhők rojtjaiból mintha istennyilák lógnának alá, nagy messze mintha köröskörül újságokat hasogatna a szél, s belefütyölne minden újságírói tanácskozásba és szétszórná kéz alól minden kutyanyelvünket. Kellemetlen, nyirkos a levegő a zsurnalisztika körül mindenfelé, újságokat égetnek és újságírókat szidnak mindenütt. Ebben a helyzetben van valami része annak az általános depressziónak, mely a reákció szárnyaival csap le a közviszonyok képére s egy általános sötétedő borulatot vet nemzeti közéletünk homlokára, az okok között találunk azonban — ha beismerésben kívánunk maradni — magunkban és viszonyainkban is eleget. Az újságok nőnek, színesednek s az újságírás jelentéktelenedik, szintelenedik. Mindig többen nyúlnak hozzá s mindig kevesebben hisznek benne. Mindig többtöbb a hatalma s kevesebb a tisztelete. Ütőereiből félénken, lejártan húzódik ki az ideálizmus s helyét elfoglalja a kapitális, mely kalmármérlegen méri le az érdekeket s csak nyomatékul dob a mérlegbe a kirakatból eszmét. Az újságírót pedig az üzleti kamatoztatás kimunkálásához szellemi motorerőnek aplikálja, akinek hivatásbeli lelkimunkáját az előadó-művészet külső hatásai szerint veszi, mint a szinészkedést s a szerkesztőségek eszmei munkáját a kiadóhivatal transmissziói vezetik és formálják át hasznossá, okossá. Az újságírót ma a börzén veszik, de sok esetben az utcán szedik s beszerzési áruk és összeválogatásuk a tipografikus kabaré kalkulációjának a dolga, s ebben a börzei manőverezésben csak az a szomorú, hogy az igazi újságírók rendesen párin alul állnak s az élet jóvoltából azon alul kelnek, jníg a rikkancsok és kirakatrendezők egyre kapósabbak. A fejlődés új korszakának valami olyan idejébe feneklettünk, amikor egészen új irányok mozognak, tolódnak előre, amikor sejteni sem lehet, hogy milyen lesz a jövő újságírása és újságírója, de az máris látható, hogy a régi újságíró körülbelül olyan mészrakodmány lesz az ásatag multakban, mint amilyen ma a földképletek csigája. A jövő szempontjából ez mindegy, mert minden világ a maga evőeszközeivel táplálkozik, de fájdalmas nekünk még éldegélőknek az elcsigásodás és fáj, hogy az újságíró a kormányzó szuverenitások világából lekerült az eszközök leltárába s mindig kevesebb jut neki a pénzből is, a tiszteletből is. És itt, amikor összejövünk és magunk vagyunk, mellünkre kell vernünk egy kissé, mert egyben-másban mi is eregetjük jobbrabalra a tisztelet csapjait, csakhogy persze ha az újságíró a mellére üt, azt sose bünbánólag teszi, hanem Jupiterileg. Azok a férfiak, akik innen ma távoztak, (a lapkiadók), akiknek mi a hült helyét itt elfoglaltuk, adósak nekünk egy-két okos szóval, bizonyos helyezetek tisztázásával s számos konzekvenciák levonásával, amelyek alatt épen az a két életelem nyugszik: pénz és tisztelet. Az idén már közel esett a gyülésünk a gyülésükkel, el kell jönni az időnek, amikor egészen összeesik, amikor kiegyenlődést keresve, egy ilyen teremben ők az egyik oldalon ülnek, mi a másikon. Addig, kedves kartársaim, kik a fiatalság mindent kibíró reményeit hordozzák lelkükben, forgassák meg ezeket a gondolatokat szivükben és elméjükben s igyekezzenek olyan közösen alkalmazható kifejezést keresni érdekvédő gondolataiknak, amilyent ez a hirlapérdekeket átfogó szövetség a maga közerejével is előbbre vihet. Mi, akik a küzködő sorokból sorra félreszorulunk és bejutunk a botra támaszkodó veteránok gárdájába. — akiknek haját ezüst érdemkeresztükkel hinti tele a 25 éves szolgálatokat méltányló idő — mi tapasztalataink nyugalmával sokat másnak látunk, mint aminek mutatkozik és lelkünk érzékeny tyúkszemeivel, vagy ha úgy tetszik, köszvényével előre megérezzük a rossz idők érkezését. Érezzük nagyon. Vigyázzatok ifjú barátaim és fogjatok össze, mert a köröskörül boruló ég rút meglepetéssel fenyeget. A „PAPAI HIRLAP TARCAJA. TIZ EV UTÁN. Hej pajtások tíz év előtt Mit vittünk el innen ? Ezer álmot, szép ábrándot Napsugaras szinben. Mienk volt az egész világ Minden rózsafája, Nekünk dalolt az erdőnek Minden csalogánya. Ertünk égett minden kis lány Feldobbanó szive . . . Mienk volt az egész világ Dicsősége, kire. S jó pajtások tiz év után Mit hoztatok vissza ? Hullott-e az útatokra A sok rózsa szirma? Ugy szól-e még az erdőnek Zengő csalogánya ? Olyan szemmel nézték-e még Most is a világra? Oly könnyü-e még az útja Dicsőségnek, fénynek ? — Ábrándítok, álmotokra Mit felelt az élet? A várkert fáira Emlékeztek-e még, Ahol be-bevésegettük, S hogy kiforr-e, úgy ellestük, Egy-egy kis lány nevét? S amilyenről akkor Ottan álmodtatok, Olyan igaz ideálra, Olyan szőke, barna lányra JRá-e találtatok? Van-e otthontokban Igazi boldogság ? Szép álmotok vájj' betelt-e, Nem tépte-e végkép szerte A rideg valóság ? Az élet útain gondban járva-kelve, Az ősi iskola jút-e eszetekbe? Körülfognak-e régi szép emiékék ? Meglep-e, lelketek álommal benőve A pajtáskodásnak aranyos idője, S valami csodás kép ragyog-e felétek? S amig itt merengték a régi téréken Megszáll-e valami névtelen érzelem ? Bevonva borúval szivetek, lelketek ? Valamit ilyenkor sirattok-e fájón, Mit elvesztettetek ott azon a tájon — Avagy, amit soha fel nem is leltetek? Én nékem, lássátok, most is szép az élet; Otthonomban szelíd boldogság beszélget, Én már rátaláltam, amire úgy vágytam: Templom szomszédjában van a lakóházam, Körül akáclombok, nyíló virág, rózsa, — Azt is találtam már, aki szakit róla, Aki életemre a verőfényt szórja. De az alma matert el nem feledhetem, Bűvös varázsképen itt él a lelkemben. Mindig olyan édes, Isten a tudója, Ha úgy néha-néha beszélgetünk róla., íme bizonysága a ragaszkodásnak: Van egy kis fiacskánk, négy hónapos csöppség, S immár megtettük őt pápai diáknak. Nagy Vince. A tökéletes házasság. Irta: Rádai Ervin. Asztag Elemér, a nagy iró, amint büszke, de kissé unott arcával ott ült kávéházi asztalánál, mérsékelten imponáló jelenség volt. Nem mintha sikertelenül iparkodott volna nagyon is tudatában levő szellemi fensőbbségét egy állandóan az ajka körül vibráló gúnyos mosolyban a külvilággal éreztetni, hanem mivel az elfogulatlan szemlélő jókora adag sz'nészi pózolást is észrevehetett ebben a magában véve eléggé tűrhető önérzetnyilvánulásban. ő azonban önteltségében az elfogulatlan szemlélőket is hajlandó volt elfogult szemlélőknek tartani és ezek kedvéért sem mondott le modoros viselkedéséről, jóllehet ez utóbbi szemlélők saját irói táborából kerültek ki ós alapjában véve rossz-