Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-06-06 / 23. szám

V évfolyam. 23. szám. Pápa, 1908 junius 6 PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS E N I ) R K. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Pünkösd ünnepén. Templomba megy mindenki hallgatni az igét. Az igét, mely hirdeti a Szentlélek eljövetelét, egy akaratát tizenkét emberfiának, megalapítását a szeretet egyházának. Felemelő érzés hatja át a lelkeket, tisztábbnak, nemesebbnek érzi magát minden egyes, az égi szeretet szent sugallatától vezettetve keblére szeretné ölelni az egénz emberiséget . . . Aztán széjjel oszlik az ájtatos tömeg. És . . . és a világ megy előre a maga útján. Az az út pedig, melyen ma megy a világ, nem a hajdankori, majd két évezred előtti pünkösdi Szentlélek útja. Nem a szeretet, a liív egyesség, a jóra való közös akarat, hanem a gyűlölség, szétvonás, viszálynak útja. Es ilyen ez az út már nagyon-nagyon régen. Nem ismeri a történetet, aki csak a jelen nemzedék bűneit látja, aki csak ezt korholja, amért eltávolodott az emberiség Megváltójának tövises-dicsőséges pályájától. Talán csak akkor, akkor az egyház őskorában volt igazi egyesség mindazok körében, kik a Krisztus által kívántak boldogulni. Azóta haj! mennyi ádáz düh, mennyi elvakult gyűlölség fertőztette meg a szeretet hitének éltet adó levegőjét. Ha ma több a panasz, mint máskor, jobban érezzük hiányát az egyességre keltő üdvözítő Léleknek, az csak azért vau, mert a mi nyomorúságunkat mi magunk érezzük legjobban. A kereszt, mi az ezer év ezőtti nemzedék vállát porba görnyesztette, már rég elporladt; elmállott a pergament, melyre kínait feljegyezte, ám ha fenn maradt is emlék, amely tanúsítja, hogy egymást követő újabb és újabb nemzedékek nem voltak boldogabbak, mert nem voltak jobbak e mainál, a múlt gyötrelmének," nyomorának alig jut hely kebelünkben, annyira elfoglalja azt a jelen gyötrelme és nyomora. A történetet újra megcsinálni nem lehet. A multakon változtatni módunkban nem áll. De a jelen, amiben élünk, aminek mi is részesei vagyunk, az a mienk, az olyanná lehet, aminővé mi tesszük. Ha a pünkösdi láng, amely ilyenkor ünnepen a szivekben kigyúllad, végre valahára nem lenne illanó fény, hanem tüzes és kitartó hév, amely egyetértő munkára sarkal, közös, magasztos célok elérésére, akkor végre megérhetnének olyan pünkösdöt, amely méltó utódja lenne ama nagy hajdaninak. Ez után a pünkösd után sovárog az egész emberiség, ezért eped talán mindeneknél hőbben és igazabban a magyar nemzet. Szeretetre, szívbéli egyességre sehol nagyobb szükség nincs, mint éppen nálunk. Sehol nem volna nagyobb szükség rá, hogy az emberek hétköznap úgy tegyenek, mint ahogy ünnepkor éreznek. De mikor akárhányszor már az ünnep délutánján durva sikoltozás cáfol rá a délelőttnek szelid zsolozsmájára! . . . Ó, jöjj, jöjj hát el újból Szentlélek, világosítsd meg az elméket és sziveket! — or — SZEMLE. A párbaj ellen. Az a kongresszus, amelyet most tartanak Budapesten, egy fontos körülményben különbözik a többi nemzetközi kongresszusoktól. Más kongresszusok ugyanis meg szoktak elégedni csupán annak az uralkodónak üdvözlésével, akinek országában a kongresszus tanácskozik, a párbajellenes ellenben kivétel nélkül minden császárt, királyt és elnököt üdvözöl,. aki csak él és lélekzik. Fontos körülmény pedig ez azért, mert előre látható, hogy a kongresszus összes tevékenysége az üdvözlésben és egy-két nagyképű, gyakorlati jelentőség nélküli határozatban merül ki. A párbajellenes mozgalomnak van néhány igazi lelkes apostola, aki komolyan fogja fel a munkát, amire vállalkozott, a társadalom, az u. n. lovagi társadalom nagy többsége azonban jámbor bolondoknak tartja őket s miután engedte, hogy kibeszéljék magukat, továbbra is vigan elnézi, hogy az emberek bizonyos előirt formák betartása mellett, néha a nélkül is, kedélyesen öldöshessék egymást. A megüdvözölt államfők pedig a fennhatóságuk alatt álló hadsereg kebeléből, mint bélpoklost vetik ki az olyan tisztet, aki csak hajszálnyi késedelmet tanúsított kardot vagy pisztolyt fogni kezébe akkor, mikor becsületéről van szó, minek fegyvertelenül kéne legerősebbnek lennie. De azért Budapesten a jámbor apostolok, no meg azok is, akiknél a kongreszszusi szereplés egyszerű hiúsági tény, „megint beszélnek és csak beszélnek." A száguldó halál. Egy 10 lóerejü vasszörny és egy négy éves kis gyermek birokra keltek. Az egyenlőtlen küzdelemben a vasszörny lett a győztes. Őrült rohammal keresztül gázolt az ártatlan kisdeden, letiporta, megsemmisítette, kiirtotta. És miután munkáját bevégezte, rohant tovább. „Űj kalandra, szebb csatára" — tovább, tovább A „PAPAI HIRLAP

a TARCAJA, IN MEMÓRIÁM. I. Kinek ebben utolsónak Kellett volna lenni, Annak kellett legelőször Közülünk elmenni! Ki maga is még virág volt, Virág alá vágyott, S alig ébredt, megkezdette Már az örök álmot! II. Fakó lombot, hogyha ősszel Leperdül az ágról, S öreg embert nem kér vissza Senki a haláltól. Oh! de mikor durva kézzel Bimbós ágat tör le, Ki nem fakad hangos jajra ? S vádaskodó könyre ?! . . . Mutass ekkor vigasztalást, Taníts olyan hitet, Mélynek szava meggyógyítja Az — anyai szivet! . . . III. Tudom Uram! hogy hatalmas vagy, S kezedben van az ember-élet! Csak egyet intesz, s égő fáklyánk Kilobban .. . küldöd ránk az éjet. De csillagod van milliónyi, S napokat olthatsz el, sok ezret . . . Minek bántottad hát e kis fényt ? Mért oltottad el épp ez — egyet ?! IV. Volt egy fiúcska . . . szép, mosolygó, Okos, jó és kedves gyermek, Derűt árasztott, áldást osztott, Bús arcot mosolyra keltett. Volt egy fiúcska . . . s hajh! hogy nincsen, Sötét gyászt kelt csak, s bánatot! . . . Amit az élő két kézzel szórt, Mind elrabolta a — halott! V. Mi volt e gyermek? Kis pillangó, Özönlő napfény fürdeté. Mikor leszállt, virágra szállott, S ott is csak pajtását léié. Bájjal libbent meg röpke szárnya, Napnak, s virágnak úgy örült . . . Mosolygott akkor is, hogy tőlünk Örökre . . . végkép elröpült! VI. Te adtad öt hatalmas Isten! Aki a szép tavaszt adod, Akinek napfény, s gyilkos villám Egyképpen eszközöd, rabod. S te vetted öt el egy intéssel . . . Legyen meg szent akaratod! Megnyugszunk benne, porba *sujtva, A szivünk bárhogyan sajog. De ha elvetted egy kezeddél, Másik kezeddel adj vigaszt! Amely a könyből, zokogásból, Sírjára hintett sok virágból Szivünkben enyhülést fakaszt! Erdélyi Zoltán. Marcsa és Marianne. Irta: Szabóné Nogall Janka. Negyed század múlt el már azóta, hogy Barnabás Miklős úr elvált a feleségétől. Asszonyi kacérkodás bontotta meg a szövetségüket, s férfiúi önérzet mérgesítette el az ügyet annyira, hogy mire beleavatkozott a rokoni szeretet, annak már nem akadt egyéb dolga, mint az, hogy legalább még az emlékét is befeketítse a régi boldogságnak. A néma, elkeseredett úri dao őrködött fölöttük, hogy ez alatt a tengernyi idő alatt ki ne béküljenek. Nem békültek, nem közeledtek, megöregedtek. Mikor aztán egyszer összetalálkoztak, nem volt már közöttük semmi, osak egy nagy, szegletes diőfaasztal. Egyik felén az úrasszony, a másikon az öreg úr foglalt helyet. Puszta véletlenségből kerültek össze és olyan körülmények között, melyek még osak bemutatkozásra sem kényszeríthették ezeket a régi idegeneket. Reggel óta szakadatlanul havazott, a két szán, melyben a két öreg külön-külön s a vármegye két ellentétes pontjáról indult el, elakadt egy pusztai tanya előtt. Ráértek, nem küzködtek. Kát magányos öreg ember, kit otthon nem vár senki, ugyan hová, miért sietne? Hát betértek