Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.
1907-02-02 / 5. szám
a városi képviselőtestület, amely a tanács működését egyedül a tanács által napirendre tűzött ügyek tárgyalásával gyakorolná ! Azért választattak ki kevesen a sokak közül, hogy éber szemmel örködjenek a város közérdekei fölött, azért küldettek be a tanácskozó terembe, hogy ott hallassák szavukat, ha bármely téren viszásságot, hibát, mulasztást tapasztalnak. Adjanak hangot a közönség sérelmeinek, panaszainak s ott a fórumon keressék és találják meg az orvoslás módjait. Minden városban, de a mi városunkban különösen jónak bizonyult az ellenőrzés jogának interpelláció alakjában való gyakorlása. Az a tény, hogy a v. képviselő szava a nyilvánosság előtt hangzik el, súlyt ad neki, az ügy, ha jó ügy, azáltal, hogy a közgyűlésen szóba hozzák, egy erkölcsi testület közös ügye lesz, amelynek elintézéséért a tanács többé nem egy embernek, de az egész képviselőtestületnek felelős. Aztán a kezdeményezés joga! Régi mondás, igaz mondás, hogy: „több szem többet lát". S nagyon rossz világot vetne a mi képviselőtestületünk életrevalóságára, ha mindig csak azokat az eszméket valósítaná meg, amiket a tanács jelölt meg megvalósítandók gyanánt. A kezdeményezés legegyszerűbb, legtermészetesebb módja pedig nemde az, hogyha valamelyik képviselőnek közérdekű indítványa van, azt napirend előtti felszólalás alkalmával megteszi. Senki se várja, az ügyrend se engedi, hogy az az indítvány azonnal tárgyaltassék vagy az elnök rögtön nyilvánítsa véleményét. Ám menjen az indítvány a maga útjára s kerüljön bizottságokon át ismét a közgyűlés elé, de hogy a közfigyelmet így kell az új eszmére felhivni, az kétségtelen. Városi közgyűléseink annaleszeiböl száz-számra lehetne elökutatni azokat a közérdekű intézkedéseket, sőt intézményeket, miknek alapját interpellációk vetették meg. Hogy csak a közelmúltra utaljunk, itt van az egész törvényszéki mozgalom, nem interpelláció volt-e a kiinduló mikor egyik-másik ismerőse szörnyűködve jegyezte meg : — Hiszen te nem ismersz pihenést. Tönkre teszed az egészségedet. — Mit az egészség, mit a nyugalom, amit a test követel, mikor az ember lelki szükségéről van szó. Nekem beteg volna a lelkem; azt hinném kínpadra vonják, ha csak egyhelyünnen is elmaradnék, ahol a szenvedők, a szükséget látók érdekében tehetek valamit. No hát nem is hiányzott Péter Istvánná, de sehonnét, ahol valami cim és ürügy alatt kivasalhatott egy kis összeget az ő nyomorban sínylődő védencei részére. Az egyletek számára nyitott rovatban állandó helyet foglalt el ez a név : Péter Istváuné. — Ha a jótékonyság nevet változtatna, Péter Istvánnénak lehetne elkeresztel ni j velekedett egy fiatal referens, aki a lapjuk számára tekintélyes összeget vett át a szegények védszentjétő'l, ahogyan az ügyvédnét elnevezték. — Higyje el uram, nincs a világon nyomorultabb teremtés mint én, mert legyen meggyőződve, csapás az ilyen szív, mint az enyém. Bár az Isten olyan módba helyezett, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet, én valósággal szegényeimmel koplalok, — elméletben — velük didergek, velük szenvedem minden nyomorukat. És milyen beszédeket tudott tartani az üléseken ez a jótékony lélek. Hogy szivéhez tudott szólni a jelenlevőknek; hogy kioktatta kötelességeikre: pontja? S ha, ami ma igen valószínűnek látszik, rövid időn belül lesz rendes postahejyiségünk, nem a sürgető interpellációknak fogjuk-e köszönhetni? Szűnjék meg hát a jerémiáda az interpellációk miatt! Ha jajgatni kell, jajgassunk inkább azon, hogy vannak képviselők, és pedig szép számmal, akik a képviselőséget áhítják ugyan, de csak dísznek, hivalkodó cim gyanánt, a velük járó kötelességek teljesítése alól azonban a legnagyobb lelki nyugalommal kivonják magukat. Ha éppen dorgatórium kell, osszuk ki a kényelemszerető szavazógépeknek s nem azoknak, akik komolyan megfelelni iparkodnak annak a megbízatásnak, amit polgártársaiktól nyertek. — őr — Maradjon napirenden! A Major-utcáról van szó. A múlt csütörtöki városi közgyűlésen 19-el szemben 28 szavazattal kimondották, hogy több városi polgár s háztulajdonosnak ama kérelmét, mely szerint a major utcai bizonyos intézetek máshová helyeztessenek át, a napirendről leveszik. E különös határozatnak megokolásában főszerepet játszott az, hogy e házakat máshová áttenni nem lehet. Egyrészt mert egyetlen utca lakosai sem tűrik meg, másrészt, mert közbiztonsági okból sem volna ajánlatos helyet cserélniök. A morálról, az erkölcsi szempontokról kevés szó esett. Mi is most.e kérdésből az erkölcsi momentumokat kikapcsoljuk s elégnek véljük e tekintetben fölhívni az illetékes tényezők figyelmét: vájjon megengedhetőnek tartják-e, hogy a város legforgalmasabb pontjainak egyikén húzódjék végig olyan utca, amelyben fényes nappal járni senki sem mer. Erre csak rámutatva, a közgyűlésen föl hangzott érvekre akarunk bővebben felelni. Itt az a felfogás vezetett, miszerint ennek az utcának a jelenlegi háztulajdonosai vállalták a mostani helyzet terhét, tehát viseljék továbbra is hogy iparkodott megértetni velük, hogy a gazdag ember csak letéteményese * vagyonának, amelynek fölösleges részét emberi kötelesség szétosztani azok közt, akik erre rászorultak. Szóval Péter Istvánná ékesszólása kicsalta a jótékonyság eime alatt, még a legapadtabb zsebből is a pénzt. De hát meddő erőlködés, mert lehetetlen regisztrálni és reprodukálni ennek a fáradhatlan asszonykának ténykedéseit. Hasábokat zengtek a lapok ennek az asszonynak hasonlíthatlan jó szivéről és a vele együtt működő hölgyek, az irigység némi elfojtott maliciájával hangoztatták : — Péter Istvánná lesz Magyarországon az első' asszony, akinek már életében szobrot emelnek valamelyik közterünkön. — Meg is érdemli; vetette ellene az úr, mint olyan, akit a természet valamivel kevesebb irigységgel vert meg. Este nyolc óra felé kimerülve, a fáradságtól zihálva ért fel a második emeletére annak a palotaszerű háznak, amelynek tulajdonosai Péter Istvánék voltak. Pihegve szórta le magáról a ruhát és felöltötte pongyoláját, Ma éppen 9 ülésen ostromolta és vette be a szivek legnagyobb részét a jótékonyság zászlója alatt. Idegesen kapkodta magára a pongyolát, miután nagy hirtelenséggel fölpróbált egy új öltözéket, amelyet a mostanában ajánlott ki s varrónő készített. — s ne akarják ezt a terhet más utca házbirtokosainak a nyakába varrni. Hogy ez újítástól minden utca fél, azt természetesnek találhatni. S ezt zokon venni nem lehet. Azonban, hogy miért kelljen a major-utcabéli és a Rákóczi-utoabéli háztulajdonosoknak és lakóiknak örökre tűrniök e kellemetlen állapotot, azt már megérteni alig lehet. Hát azért lesz valaki egy városnak a házbirtokosa avagy lakója, hogy amely utcában egyszer házat, illetve lakást vett, annak az utcának minden ott talált piszokját ós rendetlenségét elszenvedje mindvégig? Hát ez az a városfejlesztési politika, amelyért oly sok nemes törekvéssel és annyi pótadóval áldozunk a köznek ? Hiszen az említett felfogással oda kellene jutnunk, hogy minden maradjon az idők végéig az eredeti helyzetben, legalább nem lesz pótadó és zsebünkben marad a közjóra esendő garas. Vájjon ugyan miért aszfaltíroztunk; miért vettük meg a női kórház részére a házat elég tisztességes áron ; miért akarjuk megvenni minden erőlködéssel a Moravek-házat stb. stb., amelyek közül még utoljára kérdem: hát miért hoszszabhítjuk és a másik végén is miért nyitjuk meg a Kossuth Lajos utcát, ha nem azért, mert vele a város közjavának, közegészségének és szépítésének óhajtunk szolgálni? És ime, most, amikor a Kossuth L'ijol utcát elég szép költségen meghosszabbítjuk és főként azon okból, hogy a város e részét is közforgalmi és szépészeti szempontból emeljük, akkor a vele szorosan kapcsolatos másik kérdéssel, mely szerint a Major-utca is végre-valahára a maga tisztességes fejlődése útjára térhessen, — a közgyűlés még foglalkozni sem tartja érdemesnek. Valahányszor házvételről, vagy, mint a Kossuth Lajos utcánál is, utcarendezésről, illetve megnyitásról volt szó, mindannyiszor a képviselőtestületben azzal kapacitáltak, hogy a rendezéssel az ottani telkek ára emelkedik, s az új házak a várostól befektetett tőkét busásan kamatoztatják. Itt a Major-utcánál erre nem gondolnak. Itt, ahol már közerkölcsi okból sem volna szabad felülni e fogásoknak, megijednek az esetleges kiadásoktól, amibe talán ezen utca rendezése kerülne. Elfelejtik egyúttal azt is, hogy amit a CsatornaA toalett persze nem igen illett az elhízott, formátlan alakra. Dühösen rángatta le magáról. Őrülten toporzékolt a dús, felcsipkézett derékon aztán leült az asztal mellé és kusza betűkkel irta e pár sort: Tisztelt kisasszony ! A ruha nem viselhető. Itt küldöm vissza. Tegyen vele, amit akar. De 24 óra alatt térítse meg a szövetet, különben ügyvédnek adom át. Péter lstvánné. Aztán egy másik levelet irt, amely így hangzott : Tisztelt uram ! Ma már 14 ike s Ön még nem fizette ki a lakbérét. Betegségre tolja a pontatlanságát, meg a gyermeke temetésére. Ezek az Önök privát dolgai. Ismeri nálunk a házszabályt: aki a házbérnegyed 14-ik napján nem tesz eleget kötelezettségének, tartozik haladéktalanul kiköltözni. Tovább egy percig se várunk. Holnap foglaltatunk Önöknél. Péter lstvánné. Becsöngette as inast és felküldte a levelet a negyedik emeleti napidíjas családjához. Beledobta magát egy süppedő karszékbe és átszellemült arccal, szinte kéjelegve a gyönyörben, olvasta az Esti Újság egy kis cikkét, ahol ritkított betűkkel ez állt: „Hogy kinek az eszméje ez a nemeslelkü ténykedés, hogy kié a vezető szerep e jótékony akcióban, ezt tán fölösleges külön említeni, mert ahol jótékonyság, mások ezer bajának orvoslásáról van szó, ott csak egy nevet iktathatunk oda: Péter Istvánnéét." i