Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-03-24 / 12. szám

III. évfolyam. 12. szám. Pápa, 1906 március 24. PÁPAI MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jökai Mór utca 00. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. EgyeS szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében is. PETŐFI. A Nemzeti dal költőjét Pápán is ki akarták sajátítani. Nem pápai ember vállalkozott e dicstelen szerepre. Mi közöttünk, akik azt a földet tapossuk, melyét az ö lábanyoma a magyar költői dicsőség termőföldjévé avatott, nincs senki, aki tudatában ne lenne annak, hogy kié tulajdonképen Petőfi? Idegenből jött s miután idegenül hangzottak el szavai, idegenbe távozott az, aki Petőfitől meg akarta fosztani az u. n. polgári társadalmat, el akarta rabolni a nemzettől legnemzetibb dalnokát. A polgár-társadalomról ne szóljunk. Név, és pedig éppen nem becstelen név csupán az a polgár szó. Mi részünkről mindig úgy értei]néztük a polgár szót, hogy a dolgozó munkás-embert különbözteti meg a társadalom kiváltságokban született heréitől. A francia forradalom, melynek némi csekély része látszik lenni a felvilágosodás terjedése, a szabadság eszméjének hódító elönyomulásában, a polgár szót ilyen értelemben használta s tette minden munkás francia ember megnevezésévé. Nincs kifogásunk az ellen, ha idők folyamán a polgár szót egyszerűen a munkás szóval helyettesítjük, csak legyünk tisztában mindig azzal, hogy a kasza, a kalapács munkásai csak olyan munkások, mint a szellemi munka napszámosai, az Íróasztal szegény robotosai. Nem a nemzeté Petőfi! Egyes osztályé (hát van osztály?), a jogtalanoké, a proletárságé! Miért? Mert küzdött az osztályok ellen, mert forrt benne az indulat a jogtalanság miatt, mert hangot, erős, egy világot átható hangot adott a proletárság nyomorának? Nem a nemzeté, mert piros zászló alatt kívánt harcolni a világszabaclságért! „Itt az irás, forgassátok!" Forgassátok az irások irását és szemetek előtt fog állani a szabadság dalnokának egész lelki fejlődése. Míg a kor eszméi meg nem érnek, míg a cenzúra bilincsei is ránehezednek, mást nem dicsőít, mint a hazát. A jogtalanság, az elnyomottság ellen még nem hangzik el menydörgö szózata. De csakhamar megcsendülnek az erösebb akkordok. A farkasok dala üvölt bele a téli éjbe: „Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk." Rapszodikus álomban látja a jövőt, mikor a világszabadságért a népek milliói síkra szállnak. A világszabadságért! Igen, azért. Mert Petőfi jobban tudta, mint bárki más, hogy nemzete szabadságát ^minden időkre csak az biztosíthatja, ha minden nemzet szabad lesz. Amíg egyik a zsarnokság rabbilincsében nyög, a másik kivívhatja bár szabadságát, állandósága kétes értékű. Ezért álmodik ö a francia nemzeti forradalom piros lobogója alatt a világszabadságról . . . Midőn azonban a tettek ideje elérkezik, minden dala, minden tette a nemzeti szabadságnak van szentelve. Talpra a magyart szólítja, a feltámadott tenger a magyar nép tengere, a magyarok istenét a magyarok segítségére hívja, a hazát, melyért dalol és küzd, a költemények egész seregében dicsőíti. Közben alkalmat talál dicsőítésére annak a nép gyermekének, ki apostola volt a szabadságnak. De a haza fogalmát száz és száz alakban isteníti. Mikor megcsapja a forradalom szele, de az események nem fejlődnek viharos lelkének megfelelő gyorsasággal, akkor megteszi nagy fogadalmát: De semmi kinesért s hírért a világon, El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet. És mikor Vízakna s Déva közt az ágyuk dörgenek. mikor boszuálló fénnyel jár előtte Osztrolenka véres csillaga,- mikor a székelyek százával hullanak a szent nemzeti ügyért, akkor elzengi a legszebb sírfeliratot, amit elhullott társai arcáról olvasott le: • A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon ... Petőfi költői szelleme nem egyeseké, nemaz országé, nem is a nemzeté, lángelméjének nagysága folytán az egész világé. Ám egyénisége ezé a magyar hazáé és magyar nemzeté. Aki a demokrácia diadalát, a nép szabadságának és egyenlőségének újabb térfoglalását őszintén akarj a, az A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. PUSZTÁN. Irta: Köveskuti Jenő. Megelevenedik előttem egy kép a zsandáruralom korából. Itt, a Dunántúl, a Koppány partján két szomszédos község van : Szántó és Kónyi. A két falu között egy kis ér folydogál a Koppány felé. Ennek az érnek a partján^ nem messze a Koppányba való szakadásától van Értény. A három falu oly közel van egymáshoz, hogy a balatoni szél átviszi a szántói harangok szavát Kónyiba, a dunai szellő lehozza a kónyi harangszót Érténybe. Ha pedig északi szél fújdogál, akkor a szántói dékány nem is tartja szükségesnek, hogy esti imádságra harangozzon, mert az értényi harang elvégzi a szántói harang dolgát is, olyan jól áthallatszik az alacsony dombokon. Ellenben, ha déli szél jön, akkor meg az értényi harang pihen, mert a szántói nagy harang az értényieknek is szól. Ily módon a három falu lakói nagyon jól vannak értesülve, hogyan járnak az órák a szomszéd községben, melyik napon van fundációs mise, kistemetés, vagy öreg halott. És ez nagyon jól van így, mert különben a bárom község mestere alig jöhetne össze minden csütörtökön délután amikor is tudvalevőleg szünetel a tanítás, hogy egy kis koppánymenti karcos mellett a haza sorsán elbuslakodjanak, eszméiket kicserélhessék s a jövendőt megtanácsko^zák. De így, ha a kónyi harangok hallgatnak,' az értényi mester átüzen Szántóra, hogy ma a kónyi Jancsinál lesz a találkozás. Ellenben, ha az értényi vagy a szántói harangok némák, akkor bizonyos, hogy vagy az értényi Pista, vagy a szántói Jóska házát tölti be három hazafi honfiúi fájdalma, pauasza reménykedő kétségbeesése. A mult századi ötvenes évek egyikén Szántón bő termés volt, a jég nem vágta el a szollőket, járvány nem gühöngött, minek folytán csak néha szóltak a harangok, s a három jó barát leggyakrab ban a szántói mesternél találkozott. Őszre járt az idő. A levelek hullóban voltak, halk őszi szél sóhajtott végig a tájon, valami kimondhatatlan fájdalmat hordva magával. A szántói mester ott áll a kapuban, vagy föl és lesétál az iskola előtt. Vendégeit várja. Onnan az alszögről kell érkeznie a kónyi Jancsinak, innen a közből az értényi Pistának. A nap éppen áldozóban volt a koppányi erdő felett. Alkonyodik. Most már nem késnek soká. Ahol van, ni, jön is már a Jancsi. Ott látszik magas, szikár alakja a Várongiék háza előtt. Már messziről kitárja karjait. — Szervusz ! Összeölelkeznek. Aztán fölmennek együtt a közön, az értényi Pista elé. Talán valami dolga akadt, hogy megkésett. Máskor ő szokott slőbb érkezni. De, ahol jön ő is. Kék spencerje már messziről látszik a sárga gombokkal. Kezében hosszú bot. Széles karimájú kalapján szalag. Ha ezt valami zsandár meglátja . . . Egy papiroslapot lenget feléjök. Hatalmas bariton hangja messze hangzik a szürkületben. — Itt az irás ! Itt. Olvassátok ! Egy vers volt, apáink gondos és kaligrafikus betűivel irva. A cime ez egy szó: Pusztán. Ki költötte, senki sem tudta megmondani. Kéziratban járt kézről-kézre. Kinyomtatni, dehogy lett volna szabad. Mégis elterjedt az egész országban. Eljutott a Koppány völgyébe is. Csodálatos dal volt ez. Egyik szavára majd a szivét sóhajtotta ki a hazafi, a másikra sírt és kacagott egyszerre, vagy felordított mérhetetlen fájdalmában, mint ^a szivén lőtt oroszlán. - Olvasd, Pista ! — Nem itt. Lejöttek a közön s bementek a mesteri lakba. Tüdőbetegségek, hurutok, szamárköhögés, skrofulozis, influenza , ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkot „Roche*' eredeti csomagolást. F. H«fÉiuui-La Roche A Co. Basel (SYAJ«\