Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-03-24 / 12. szám

forgassa irását s jobban mint bárki mástól meg fogja töle egyszersmind tanulni e megszentelt földhöz való ragaszkodást, kiolthatlanul gyökeret ver szivében a magyar nemzethez való hozzátartozásának magasztos erzese. Dr. K. E. Márciusi ünnepek. Csodálható-e, ha idén még a szokottnál is szélesebb mederben mozogtak, erősebb hullámokat vertek a márciusi ünnepek ? A haza szomorú állapotában valósággal kötelességének tartotta minden társadalmi tényező, hogy a hazához, a haza szent hagyományaihoz és a szabadság eszméjéhez való ragaszkodásának kifejezést adjon. Talán soha nem folytak le oly nagy közönség előtt a márciusi ünnepek mint idén. S akik ez ünnepeken vagy ez ünnepek bármelyikén jelen voltak, azoknak szivében magasra lobbant a hazaszeretet lángja s megerősödött az a meggyőződés, hogy a magyar nemzet múltja s e múltban az 1848 március 15-ike a magyar nemzet fennmaradásának örök biztosítéka. A vasárnapi nap folyamán lefolyt ünnepekről itt következik tudósításunk : A kathölikus kör ünnepélye műsorának gazdagságával és kiválóságával egyaránt kimagasló volt. Az ünnepélyt a Griff-szálló nagytermében tartották meg, mely hasonló ünnepélyek vagy hangversenyek alkalmával még soha nem fogadott magába akkora közönséget, mint amekkora délutáu 5-re a sűrűn felállított széksorokat s a széksorok mögött az álló közönségnek fennmaradt területet szorongásig megtöltötte. Nemzeti imánk a Himnusz nyitotta meg az ünnepélyt. Áhítatos érzés fogta el a nagy közönséget a „zivataros századokból" való zsolozsma éneklése közben. Olyan idó'k voltak, mikor a költő fenséges fohászát megirta, mint a mostaniak. Zivataros század jár ma is fölöttünk . . . Fokozta az áhítatos hangulatot Puschmann Ida zongorajátéka. Egy magyar rapszódiát játszott művészi becsű, disztingvált eló'adással. Hanauer Zoltánnét, aki a következó' számként Arany Rákócziné c. költeményét szavalta, pár év óta nélkülöztük hangverseny pódiumonkon. S nélkülözvén Őt, majdnem teljesen nélkülöztünk olyan művészi értékű szavalatot, mely a költő minden szavának képes a maga jelentőségét megadni, hangulatban, érzésben, erőben igazán maradandó hatással tudja tolmácsolni a költő gondolatait. Hanauerné megtette ezt a Rákóczinéban, igazán az ideális lelkű szabadsághős ideális lelkű asszonyát szólaltatván meg. Midőn a lelkes, zúgó tapsokra köszönetképen Tompa Gólyáját is elszavalta, ebben visszatükröztetette az önkényuralom korának minden fájdalmát és szenvedését. A meghatottság könnyei csillogtak a szemekben szavalata alatt, mikor a nemzet sorsáról, az oldott kévéről szólt s ahogyan ő a hazaárulókat ostorozta : Honfi a honfira vádaskodik ... Testvér testvért, apát fiu elad . . . az felért egy fulmináns politikai szónoklattal. Reméljük, hogy ritka becsű művészetével ezentúl többször is gyönyörködtetni fogja a nyilvánosságot. Hogy Margó Zelma a közönség kedvence, az nyilvánvalóvá lett akkor, mikor — kissé elkésve — a hangversenyterembe lépett. Meleg taps üdvözölte s kisérte őt a pódiumra. Érdeklődéssel néztünk szereplése elé, tudatában annak, hogy nem minden jó operett-díva egyszersmind jó hangversenyénekesnő is. Margó azonban megmutatta, hogy ő azok közül való, akik a színpad csalfa fénye nélkül is Őszinte és nagy hatást tudnak elérni. Énekelőadásának módjában, hangjának erejében, a tolmácsolt érzések belsőségében és közvetlenségében áll művészetének ereje, nem abban, arai a színpadon ennek a hatását erősíti (ez az ő játéka), vagy gyöngíti (ez a partnereinek játéka). Abban is művésznőnek bizonyult Margó, hogy eltalálta a közönség hangulatát, bánatos kuruc nótái bűvös erővel hatottak. Hogy mennyi kárt is tett a német! . . . „Hozzá képest, hogy mit sem tett török vagy tatár." A Rákóczi búcsúja után a Tyukodi pajtás következett, majd a Leányka szép, búsongó dala, majd a közönség tomboló tetszésnyilvánítására újabb és újabb ráadás, tréfás, friss csárdás —melódiák, melyeket a közönség zajos tapsokkal köszönt meg. — Margó énekét Szentgyörgyi Sándor karnagy kisérte zongorán, ismert jeles művészetével. Klasszikus fordulatokban gazdag, mélyen járó gondolatokkal ékeskedő és fölemelő hatású volt Francsi.cs Norbert bakonybéli apát ünnepi beszéde, A márciusi emlék kapcsán a hazaszeretet és a hazáért való áldozatkészség apotheoziíja volt beszédje. A mai szomorú politikai helyzetet röviden csak ott érintette, mikor a hazafiak érzelmi egységének szükségét hangsúlyozta. Méltatta a márciusi ifjak munkáját, s azt, mi erőt adott nekik: a lelkesedést. Gyönyörűen határozta meg a haza fogalmát, Rabléleknek csak kenyértermő terület, úgymoud, bűvös eszmény és dicső valóság azoknak, kik szabadok akarnak lenni. A haza iránt való kötelességtelje>-ítésre buzdított; Spárta, Róma nőinek, a Makkabeusok, a Hunyadiak anyjának, Zrínyi Ilonának példáján bizonyította, hogy a hazaszeretet érzésének fenntartásában a nőknek minő hivatásuk van. A család kisded kör, de nagy erő forrása. Ha tudatában van mindenki annak, hogy ellenfele az, aki a haza ellen vét, s ha a család híven teljesíteni fogja hivatását, akkor lessz, dicsőségben fennmarad Magyarország. A magas szárnyalású beszéd, melynek szépségét növelte az ékes nyelv és az előadás előkelő heve, elragadta a közönséget, mely szűnni nem akaró tapsban fejezte ki háláját az illusztris főpap iránt. Krécsi Ede, a pannonhalmi székesegyház karnagyának, ki a zeneirodalom terén ismert és becsült nevet vívott ki magának, gordonkajátéka következett most. Szentgyörgyi Sándor zongorakisérete mellett előbb egy francia darabot, majd egy saját szerzeményű magyar ábrándot játszott, szintén tapsokat aratván. Harsogó éljenzés fogadta a pódiumra léptekor Takács Gedeon tanárt. Saját költeményét szavalta, melyhez költői sugallatot a pesti diákságnak az a vállalkozása adott, hogy a honvéd szobrot éjnek idején megkoszorúzták. Az aktuális politikai vonatkozásainál fogva is érdekes vers, melyet a szerző nagy hévvel adott elő, nagyon tetszett a közönségnek, erősen tapsolták. Nagy Gabriella szólaltatta meg ezután szívhez szóló lágy, amellett erős hangján a Rákóczi-kornak örömét, lelkesedését, fájdalmát, elcsüggedését. Prónai Rákóczi zászlaja c. melodrámáját szavalta ismert nemes és művészi elő&dásábau. A szavalatot Kiss Vilma zongorán, Krécsi Ede csellón, Szentgyörgyi Sándor hegedűn és Turner Nándor harmoniumon kisérte, a közbeszó'tt dalokat pedig a kath. gimnázium és kath. kör vegyeskara énekelte. Az énekesek a mellékszobában voltak elhelyezve s mikor a Boldogasszony anyánk felhangzott, azt hittük, hogy templomból hallatszik ki a könyörgő fohász. A zenekíséret mindeu része méltó volt a szavalathoz, amelylyel Nagy Gabriella csak fokozta eddig elért sikereit. Mikor a szavalat véget ért s a zene utolsó akkordjai elhangzottak, a közönség zajos tapsokkal fejezte ki háláját a melodráma összes szereplői iránt. Nagy élvezetet szerzett a közönségnek Kupecz Gyula fuvolajátékával. Hogy e speciális magyar hangszerrel erősen hatni lehet a lélekre, az bebizonyult játékában. A közönség az érzéssel és szépen előadott dalokat, mikhez dr. XJjvári Endre szolgáltatott diszkrét zongorakiséretet, többször zajos tapsok közt megújráztatta. A programra véget ért. A közönség felemelkedett helyéből s másik nemzeti énekünket, a Szózatot elzengvén, egy valóban sikerült szép hazafias ünnep emlékével szivében oszlott szét. — Az ünnep rendezéséért a kör vezetőségét, első helyen Bottka Jenő és Szekeres Bónis elnököket teljes elismerés illeti. * A Leány egyesület márciusi ünnepélyére a kör tagjaival s érdeklődő nagyközönséggel szorongásig megtelt a kör helyisége. A műsort Koritschoner Irén nyitotta meg, aki belsőséges fohászt, szép imát inon dott el szívből jövő hangon a haza jóvoltáért. Bányász Ödön szavalta ezután Kovács Gyula Árpád siri álma c. költeményét. Felfogásában eredetiség, előadásában erő nyilatkozott meg s szép sikert aratott. Hasonlólag szép sikere volt Pfeiffer Laura rutinos zongorajátékának. Magyar zenedarabokat adott elő precíze és hangulatosan. Az ünnepi beszédet dr. Kőrös Endre tartotta. A márciusi nap méltatása, a szabadságharc é3 az önkényuralom korának — Feleség, egy kis bort! Ittak a hazáért. — Olvasd a verset! És Pista bácsi olvasta a verset: Repülnél lelkem, fenn repülnél a táj szellőivel, Mely a nyílt rónaság felett még szabadságot lehel; De a magasból földre von le a súlyos fájdalom, Fenn még jobban elődbe tűnvén a sorsalázta hon. A hon, hol egy hös nép bevégzé zajos történetét, És most egykedvű, jóra, rosszra többé se vár, se félt. S e földön, hol vérzett, virágzott nyolc hosszú századig, E földön, mely mt ^oa, hazája, csak mint a zsellér lakik. A két hazafi lehajtotta fejét s úgy hallgatta a felolvasást. Majd- eltakarták szemeiket kezeikkel. Pista bácsinak meg meg csuklott a hangja s néhány könycsepp gyöngyözött végig hosszú szakállán. Ám azért tovább olvasott : Oh, puszta! elvész nem sokára vadon költészeted! Hol a pásztor vígan bogárzó gulyát terelgetett S a délibáb rengő tavában szilaj nép vágtatott: A pásztortűz, a furulyaszó kialszik, elhal ott. Mintha csöndesen csukló elfojtott zokogás hallatszott volna. Pista bácsi tovább olvasott: Mely oly szabad volt, mint lakója s láncot nem ösmere, Felhasogatva, mérve lesz a dús rónaság tere. S a népek koldus-söpredéke fölkél nyugat felül S a tejjel és mézzel patakzó földön megtelepül. Jancsi bácsi az asztalra ütött. — Jóska ! a népek koldus-söpredéke . . . hahaha . . . hallod ? . . . fölkél nyugat felül s itt köztünk megtelepül . . . Hangja elveszett csukló zokogásba. Pista bácsi folytatta az olvasást: Míg önvérünk más nép hónából felénk vágyik, siet És el van keblünktől szakítva, Mint parttól a sziget: Ki nékünk még köszönni sem tud, Akit nem ösmerünk, A drága véren szerzett földet az ossza meg velünk ? A két hazafi felugrott erre. — Jóska ! ki nékünk még köszönni sem tud, hallod? Nem igaz, hogy köszönni sem tud? . .. — Akit nem ösmerünk, Jancsi, akit nem ösmerünk, akit sohasem fogunk ösmerni ... A drága véren szerzett földet az osztja meg velünk . .. Micsoda végzet . . . hahaha . . . Olvasd ! Pista bácsi megtörülte nedves szemeit s olvasta tovább : Alig hogy a villám lesnjtá a bátor keselyűt, A fenn szürkülő sziklákon még fészke meg se hült, Hol a nyilröptü sólyom is csak nagy félve szállt elébb, Csipogva röpköd s üt tanyát most a szemtelen veréb. — Hahaha ! ordítottak fel keserűen. A szemtelen veréb . . . Tanyát üt a szemtelen veréb . . . Pista ! Csipogva röpköd és tanyát üt . . . Ahol a nyilröptü sólyom is csak félve szállt... A török a sólyom ... A szemtelen veréb a német.. . Verje meg a magyarok Istene! Pista bácsi tovább olvasott : Óh mindez úgy fáj a magyarnak ... s ha ajka netalán Egy-két nótán enyhíti kínját: megütköznek dalán . . . A sebzett vad a rengetegben kínjának hangotad: S magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad. A három jóbarát fájdalma itt a tetőfokra hágott. Egymás nyakába borultak. — Hallod, halljátok ? Magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad . . . Pedig a sebzett vad is hangot ad kínjának . . . Csak a magyarnak nem szabad . . . S olvasták a verset tovább, végig. Aztán újra kezdték. Elolvasták harmadszor is, negyed-, szer is. Es úgy tetszett nekik, hogy mindannyiszor igazabb, mélyebb, fájdalmasabb. Megtanulták s elmondták egymásnak a megkapóbb részeket, keserű kacaj közt, kimondhatatlan fájdalommal. Ki irta ezt a verset ? . . . Nem tudta egyik se. Talán Petőfi hazajáró tííz-szelleme ?.. . Talán a nemzet siró lelke magától termette ? . .. * Késő éjszaka volt már. A szántói mester családja pihent a szomszéd szobában. A hold bágyadtan világított be az asztalnál ülő gazdára s haza készülő vendégeire. Kezökben a bot. Mondja a gazda: — No, még egyet a hazáért. S tölt a poharakba. Aztán elkíséri vendégeit végig az alszegen, ki a falun Kónyi felé, ahol egy út kiágazik Érténynek. Ott búcsúznak egymástól. A kónyi Jancsi az erdő irányába megy, az értényi Pista balra tér a Kismezőnek, a léciomsövényes dülő-uton. A szántói Jóska megáll s csüggetegen néz végig a Koppány völgyén. Az erdő felől hallja, hogy valaki felkacag keserűen : -— Hahaha ... ki nékünk még köszönni sem tud ... a drága földet az osztja meg velünk . . . S távol, onnan a sövényes dülő-utról is hall fájdalmas, keserű hangokat töredékesen: — Hol a nyilröptü sólyom is . . . csak félve i járt elébb . . . hahaha . . . csipogva röpköd ott... a szemtelen veréb . . . haha ! . . . A távoli keserű, töredékes szavak szétfoszlottak ; a szántói Jóska mély sóhajai is . . . Elnyelte a néma éjszaka.