Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-22 / 51. szám

Mindegyik patak partján egy-egy malom húzza meg magát csöndesen, szelíd nyárfák, sudár jegenyék árnyékában. A jegenyék az alacsony dombokon átkandikálnak és integetnek egymásnak. Régóta integetnek. Egykor vidáman, most már szomorúan. Mert megváltozott itt minden. ímhol az egykor virágzó halálosi malom most áll, őrletni való híján. Ott túlnan, az öreg-gáti már düledező állapotba jutott. A gazdája kínálgatja, de senkinek se kell. Fölebb, a dalmondi kotyogónak a szél levitte a tetejét. Minek is a tető, ha nincs, amit befödjön? Napok is elmúlnak, amig valami kisházas, vagy zsellér elszánja magát, hogy egyegy mérce kukoricát hozzon ezekbe a malmokba. Hanem a Hollósy uraság sütvényi gőzmalmának a búgását, meg a füstjét vigan hozza erre a szél. Kanyarog a szennyes füst föl az ég felé, de mivel az égnek nem kell, leverődik a földre; szellő jön s széthordja a vidéken. Télidőben, sőt egész nyaratszaka tele van a malom udvara őriőssel. Állnak ott kurdi, jováncai, döbrőközi meg kocsolai szekerek, ki őrlőt hozott, ki meg lisztet visz. Nagy itt a jövedelem. No, hát a Hollósy uraság sütvényi gőzmalma ette meg a kaposmenti patakmalmok keresményét. Ott ül a halálosi molnár a patakparton, a malomfejhez közel. Unalmában a pipáját rágja, amely dohányt csak nagynéha lát; most is üres. Révedező szemekkel nézi az ér vizét, amely már-már kicsap a mederből, annyira megszaporodott. Oda megy a zúgóhoz és felhúzza a rekesztőt. Hadd zuhogjon az a viz, ha nincs, amit megőrlessen. Aztán ismét visszamegy a malomfejhez, leül a partra s nézi a szálló föllegeket, amelyek idegen tájra sietnek. Nem jó volna-e utánuk menni ? . . . Túl, a domboldalon lefelé két ember tart erre, Halálosnak. Az öreg-gáti, meg a dalmondi molnárok. Már lejöttek a völgybe. Átlépték a vadvizárkot, s hogy meglátják a malomfejnél a halálosi molnárt, feléje tartanak. — Mit csinálsz, sógor? — Nézem a vizet. Nagyon megszaporodott. — Áll a malom, úgy-e? — Minek menne? A tietek forog? — Nem forog a'. — Hát mi jót szereztek? Üljetek le! A molnárok leülnek szótlanul a partra s unalmukban a botjukat belészurkálják az iszapba. Középkorú ember mind a három. Még nem oly régen szebb napokat éltek. Most csak tengneklengnek. Az öreg-gáti molnár elővesz egy írást a belső zsebéből. Kibontja és nézegeti. Aztán oda szól a halálosi molnárhoz: — Kaptál te is ilyent? Mi kaptunk. Az urasági fiskális írja a vizbér miatt. — Kaptam. Aztán ismét hallgatnak, de arcukon mély keserűség látszik. Gondolkoznak. A föld mélyéből, meg a magasságból küldi az Ür Isten a vizet az embereknek. Mindenkinek jussa van ahhoz. Miért követeli hát az uraság a vizbért? . . . Szemközt a halálosi malommal, az országúton távol, porfelleg látszik. A porfelleg egyre közelebb jön s egy uri fogat bontakozik ki belőle. Két szép almásszürke csöndesen trappolva viszi az uraságot Sütvény pusztára. Erre megy az ut Halálos mellett, éppen a malomfej alatt. A molnárok nézik a közeledőt nyugodtan, szótlanul. Csak az öreg-gáti molnár emelkedik fel s oda áll az ut szélére. Tisztességtudóan leveszi a kalapját. — Megkövetem alásan a nagyságos urat, hogy megállítom az útjában. Az uraság félig kérdőleg, félig boszusan nézett reá. — A fiskális ur irta ezt a levelet. Bepörléssel fenyeget, ha meg nem fizetjük a vizbért. Pedig a viz hiába foly a patakokban, nagyságos uram. Napestig áll a malmunk, nincs őrlő, mindent fölemészt előlünk a nagyságos uram gőzmalma. Ha meg nem sérteném, miért fizessünk, meg aztán miből fizessünk mi vizbért? Ha ezt megmagyarázná . . . Az uraság nem hallgatta végig a molnárt. Durva kézlendítéssel utasította el. Majd oda szólt a kocsisnak: „hajts!" A molnárok felé pedig megvetőleg kiáltotta: „parasztok!" s az ellenkező oldalra fordult. Azonban egy pillanat s az eddig bágyadt szemek szikrát szórnak, a karok felemelkednek, botot ráznak s rohannak a molnárok a kocsi után. — Fogd meg! Huzd le! A gazembert, a csalót, a tolvajt, a rablót! Az uraság rémülten tekint hátra. A kocsis a lovak közé csap, de a megbántott, elkeseredett emberek már egészen oda ugrottak a kocsihoz s kezeiket az uraság felé nyújtogatják. — Ne sajnáld, huzd le, üsd le! A telhetetlen! A lelketlen! Övé a föld, a viz, a levegő! Mi meg koldusok, mégis neki adózunk . . . E szavak, mint a nyilak röpködtek. De a két almásszürke gyorsan ragadta a könnyű csézát. Az sötét porfellegtől kisérve, tovarobogott. A messze elmaradt molnárok pedig megálltak s ijedten néztek össze. — Mit tettünk? kérdezték egymástól. — Most már csakugyan jó lesz kivándorolnunk ebből az országból, szólt csüggedten a halálosi molnár. A ramazaní menyasszony. Irta: Molnár Kálmán. Ibrahim óta minden évben, A török nép szokása-képen, Ramazan hóban, az erő éjjelén,* Egyformán a férfiak s a nők, Mint a földön egy igaz hivők, Arcra borulnak a szultán ünnepén. Áll pedig e szent ünnep abból, Hogy egy leányt, a legbájosabból A szultán e napon ajándékba kap. Hét közül választ nagy kegyével S menyasszonnyá lesz még az éjjel És róla a költők dala szárnyra kap. Most készülnek épen erre Az éjjeli szent ünnepre, Mit nagy böjt előze meg ... Fényben úsznak már a dsámik,** Minden arcra fény sugárzik, Miden arcon fény remeg. Zöld vizén a Boszporusznak A hajók is fényben úsznak, Rajtuk miH'jó csillag ég, Mintha ezen egy éjjelre, Egy varázsos bűvös jelre, Ott ragyogna lenn az ég. Transzparentek, tűzoszlopok Lángja amint messze lobog, Oly tündéri, oly mesés, A karcsú minarék körül Égő félholdba tömörül A sok lámpa és a mécs. Ugrókutak szökdécselő Sugarai törnek elő, Ezerféle szinben játszva, Mindennek oly szép a képe, Mintha a menny minden fénye Rajt ragyogna, rajt pompázna. És most a müezzin hangja A hivőket hívogatja: „La illahi, il allah" * Ramazan: egy harminc napból álló hónapjuk a törököknek; olyan, mint nálunk a farsang, azzal a különbséggel, hogy a törökök ezen hónapban minden nap reggeltől estig böjtölnek és csak este kezdődik a tulajdonképeni farsang. Legnagyobb ünnepük azonban a 27-ik nap és éjjel, amit az erő-éjjelének neveznek. ** Dsámi: imaház. S mormolja mind a szent imát, De az ember hangos szavát Egyikének se hallá. Az imára hivó papnak A nagy csendben messze hatnak Csengő, ezüst hangjai; Majd utána ágyudörgést, Tamburint, meg féldob-pörgést, Harsány zenét hallani. „Jön a szultán ! Jön a szultán !" Hangzik téren, hangzik utcán Minden ajkról... s néma csend, Elhal dörgés, moraj, zene, Elhal egy lány lélegzete A dsámiban oda bent. Délceg lovon ül a szultán, Fején gyémántköves turbán, Csupa pompa, csupa fény S boldogságos édes kéjjel Tekint a tömegen széjjel, Amint a dsámiba mén. A dsámiban, egy fülkében, Hét leány ül hófehérben S várja sorsát, mint dől el, Könnye hullik mind a hétnek, Megremegnek, félve-félnek: Jaj, kit választ, kit ölel ? Georgia lánya egyik, A legfélőbb, a legszebbik, Többiek meg cserkeszek, De egy sem jött jókedvéből: Szeretteik kebeléről Úgy tépték le zord kezek. Nem örülnek, nem vigadnak. Börtön fenekén a rabnak Jobb a sorsa, mint nekik . .. Amit egy lány féltve rejthet, Egy nap mindent elveszejthet, Itt letépik, tördelik. Boldogság ez olyanoknak, Kik elnyerni vágyakodnak A szultánnak nagy kegyét, De kit otthon apja, anyja, S hű kedvese csak siratja, Annak szivét tépi szét. Óh, itt nem jó lenni szépnek, Mint liliom oly fehérnek, A lánynak itt jobb, ha rút, Mig a szép, ha ide téved: Nem hoz neki mást az élet, Csak keservet, csak borút. Az a szőke gurdsi* kis lány Oly szomorú, olyan halvány, Haza gondol, úgy lehet, Hol kedvese, szegény árva, Sirva hivja, sirva várja És ő fogva, nem mehet. Halvány arcú pásztorgyerek Pásztorsipja úgy kesereg, Úgy ide sír, úgy zokog . .. Gurdsi kis lány hallja ... hallja, S nem felelhet a bús dalra, Szive csak fáj, csak sajog. És amig így búslakodnak, Órák, percek egyre fogynak, Közéig a nagy pillanat. .. S mint harmatot rózsaszirom, Födetlen szép vállaikon Himes kendőt tartanak. Künn a szultán imát végze, Majd a dsámi hűs vizébe Mártja felséges kezét, S választottja az lesz neki, Akinek majd leemeli Vállairól kendejét. Dsámi ajtó zárja roppan S csupa bársony és bíborban A nagy szultán megjelen, Hogy magának lányt válasszon S háremébe hurcoltasson Ezen a szent éjjelen. * Gurdsi: georgiai.