Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-22 / 51. szám

— Aki eljövendő lészen? — kérdeztem tőle megihletve az öreg ember rajongásától és vértanuságra való készségétől. — Azért, aki tőlünk eltávozott és azért

; akit hiába vártam helyébe. II. Hajnalra kelve, kikötött a hajónk. Elisz puszta vidékét a kora tavasz még nyers zöldje ismét barátságossá tette. Az alig lombosodó juharfáktól szegélyezett országúton ballagtunk Simeon testvérem, meg én. Az út fáradságától fejünk még kábult volt. De azért mind a kettőnkben állandóan visszhangzott az öreg cinikus rejtelmes mondása. Igyekeztünk megmagyarázni a homályos igét és kölcsönösen meg akartuk győzni egymást arról, hogy mi fogtuk föl helyesen rejtett értelmét. — Hidd el, Saul, hogy az öreg ember nem találta meg a mieink között a Szentföldön, azt, amit keresett. Azért mondta, hogy hiába várta azt, aki az eltávozott helyét betöltse. — Zavaros fejű ember ez, kedves Simeon testvér, előtte nem áll világosan élete valódi célja, és mivel mindent próbált és mindenből kiábrándúlt, azért veti el magától az életet, amely rá nézve teljesen értéktelenné lett. — De hát minek a nagy nyilvánosság, az ünnepi dísz e szomorú cselekedethez? — Kedves testvérem, manapság a pogányok között ez már mindennapi dolog. Hiszen a nagy Pompejusszal történt, hogy a Keosz szigetén átutazván, egy kilencven esztendős asszony megkérte, hogy tisztelje meg jelenlétével, amikor megmérgezi magát. Pompejusz hiába igyekezett a szellemileg és testileg még egészen ép asszonyt szándékától eltéríteni, végre nem tehetett egyebet, megjelent fényes kíséretével és végignézte a rettentő jelenetet. Bolond világ ez és még sokáig fog tartani, amig rajta az Úr erkölcse fog eluralkodni. Hallgatagon ballagtunk a város felé, előttünk és nyomunkban ünneplő ruhába öltözött hellének jártak, akik mind tudtak már arról a különös és szokatlan látványosságról, amely az idei olympiaszt be fogja fejezni. Itt-ott gúnyos megjegyzések röpködtek. Némelyek aggódva kérdezték, hogy a vén cinikus nem őrült-e meg egészen. Láttunk néhány tarisznyás, furkós bottal járó, félmeztelen alakot, is, akik mind tanítványai és elvtársai voltak a szerencsétlen öregnek. Úgy látszik, hogy a kelleténél kissé gyorsabban jártunk, mert az egyik fordulónál egyszerre csak utolértük Peregrinuszt, aki Teagenesz karjára támaszkodva rótta az utat. Nem akartuk a mester és tanítvány meghitt egyedüllétét zavarni, de aztán a vágy mégis ösztökélt, hogy szóba álljunk ezzel a furcsa emberrel, aki egykor a mi hitünket vallotta és tőle elfordúlt és aki egykor az élet örömeit hajszolta és most önként és mindenek szemeláttára készül megválni tőle. — Üdvözlégy mester! — -szólítottam meg, — ráismersz-e útitársadra? Az öreg fáradt mosollyal intett, jelezve, hogy emlékszik ránk. — Szeretnénk szólani veled, mivelhogy Lukiánosztól hallottuk, hogy te is testvérünk voltál és a Jézus kebelétől elszakadtál. Hogyan lehet az, hogy aki meglátta az igaz világosságot, az visszatér a sötétségbe ? És aki ivott az üdvösség forrásából, az ismét a méregpohár felé nyújtja kezét? Te keresztény voltál, nekünk testvérünk, községünk tagja, mi történt veled, hogy mégis a pogányok táborába tértél? Az öreg már szavaim alatt csóválta a fejét, aztán lassan és halk hangon, mintha jól megfontolná minden igéjét, így nyilatkozott meg nekünk: — Három-négy nap és én máglyán fejezem be életemet, számot vetettem magammal, ezerszer is fontolóra vettem, mi a teendőm. Azoknak, akik vigyorogva hallgatták az üreslelkű Lukiánosz hazug gúnyolódását, hiába beszélnék cselekedetem okairól, de ti meg fogtok engem érteni. Mert tudjátok meg, boldogok ők is és boldogok vagytok ti is. Övék az egész múlt, tietek az egész jövő. Az ő részükre még telve van a lég, a tenger, az alvilág, a liget, a barlang mosolygó, játszadozó istenekkel. A Karisz két testvérével és a nimfákkal lepletlenül lejti az éji táncot, ha fölragyog a hold. A levegőben a Szférák titkos és harmonikus zenéje reszket, a tenger partjára ki-kiülnek nedves hajukat szárítani Nereusz leányai. Fenn az Olimpuson pedig, túl az örökös hó vidékén, ahová emberi szem el nem hat, él és uralkodik a hatalmas Zeusz, a villámszóró, a feleggyüjtő. Körülötte az égi istenek, a lantos és ijját feszítő Apollon, a sebesjárású, szárnyassarkú Hermesz, a királyi Héra, a ragyogó Afrodité, a bölcs Paliasz, a szűz Artemisz, a zord Aresz. És lenn az alvilágban trónol a bolyongó szellemeken, a kietlen Tartaruszon s a boldogok bibornapsütötte országán Hádesz és elrabolt felesége, a szép Perszefoné. És ez a sok isten és istenasszony számomra nem létezik. Nekem kietlen a föld és üres a lég és a testnek elrothadása az egész túlvilági élet. S a ti világotok mennyivel ragyogóbb, mennyivel diadalmasabb még amannál is! A sok egymással civódó, gyűlölködő, emberi szenvedelmektől eltorzított isten helyében az egyetlen, örökkévaló és mindenható, aki teremtette és fentartja a világot. Akinek vigasztaló szózata és biztatása a megbocsátás és aki mindnyájatokat meg fog szabadítani az ördög csábításától és a pokol üldözésétől, ha megszólalván az itélet harsonája, elérkezett az idők teljessége. És én sem ebben a mindenható és egyedül való istenben, sem a megváltásban, sem a halál után való örök életben hinni nem tudok. Hazátlanul bolyong az én lelkem, a régi babona és az új hit között. A pogány isteneknek nevelése vagyok én és az új, egy igaz istennek áldozata. Köztetek voltam, éltem törvényeitek szerint, követtem szabályaitokat. Elvetettem a régi isteneket, akik oly együgyűeknek, oly szánalmasoknak tetszettek a ti világos, egyszerű és félre nem érthető tanítástok fényénél. De az a szkepszis, amely kioltotta belőlem a hitet e most összeomló világban, nem engedte, hogy gyökeret verjen bennem a hit a most eljövendő világban. Azért mondottam én, hogy meghalok, azért, aki tőlünk eltávozott és azért, akit hiába vártam helyébe. És nem halok meg elvonulva, mint a sebzett vad a rengetegben, mert akarom, hogy halálom tanítás és példaadás legyen. Mikor a ti Megváltótok elvérzett a keresztfán, megrendült a föld és meghasadtak az ég kárpitjai; • fekete, fenyegető fellegekből villám cikkázott és eget-földet megreszkettető mennydörgés rázta meg a bűnös emberiséget. Az én halálomat nem fogja e világnak jelenteni a természet színeváltozása, de törvénye a szeretet és aki elküldötte egyetlen fiát, hogy megváltsa a világot minden bűneitől. Akinek ezren és ezren hadd szemléljék elhamvadásomat. Igazi Főnix madár leszek én, a máglyán elég és megsemmisül a régi világ és poraiból megélemedik az új, a ti világtok. Én, a megvetett, lenézett, gyarló vándorkoldus, aki szerencsétlenségemben ütközőül kerültem a két világ közé, magam, azokkal együtt, akik még nyomomba fognak lépni, hadd legyünk hirdetői az átalakulásnak és áldozatai a nagy forradalomnak! III. Olimpia mellett, az út mentén mély árok húzódik. Két juharfa között szorgoskodva rakták a máglyát Teagenesz és barátai. Nagy tömeg állotta körül a serény munkásokat, várva a látványra, amely be fogja fejezni az ez évi olimpiaszt. A máglya mellett szószék állott, amelyen felváltva beszéltek Peregrinusz barátai és ellenségei. Az ingatag nép majd magasztalta, majd szitokkal halmozta el az öreget, aszerint, ahogy a szószólók beszéltek. Végre maga az öreg lépett fel a máglyára és egyszerűen, keresetlen szavakban elmondotta, hogy azt a halált fogja választani, amellyel Héraklész szabadult meg kinjaitól, amikor Neszszusz mérgezettt köntösét öltötte magára. Egy-két durva fickó röhögve kiabált közbe: Ne beszélj olyan sokat, tedd meg, amit Ígértél. Mások ellenben el akarták téríteni még most is végzetes szándékától. Husz stádiumra Olimpiától állott a máglya. És az út e nagy részét messze fehérlő néptömeg lepte el. Mikor Peregrinusz a máglya felé közeledett, kezében fáklyával, híveitől körülvéve, egyszerre csenddé fagyott a körülállók hangos zaja. Most Peregrinusz letette a tarisznyát, a köpenyt és nehéz furkós botját, vánnyadt tagjait egy szál alsóruha takarta. Teagenesz és Szpeuzipposz tömjént szórtak a tűzre és felsegítették Peregrinuszt a magas máglyára. Lefelé fordított fáklyával meggyújtották a farakást, amely egyszeriben lobbot vetett. A felcsapó lángok eltakarták Peregrinusz arcát. A vértanú barátai nem zokogtak hangosan, csak csendes gyásszal állották körül a máglyát. Ekkor egy ismerős hang szólalt meg sértő gúnnyal a körülálló sokaságban: — Ugyan gyerünk már, ostoba csőcselék! Olyan nagy élvezet egy sült öreg embert látni? És amellett még zsírjának rossz szagát belehelni ? Vagy talán addig vártok, amíg jön egy festő és lefest benneteket, ahogy Szókratész társait szokták lefesteni, amikor mesterüket meglátogatják a börtönben ? A bámész csőcselék egy része jóizüen mulatott Lukiánosz durvaságán. Mások azonban megbotránkoztak rossz időben elkövetett arcátlan gúnyolódásáért, megfenyegették és botjukat emelték rá. A két hetaira, akikkel együtt hajóztunk Kis-Azsiából, a nevetők pártjához szegődött. Közben bealkonyodott. Lassankint eloszlott a bámész népség és én testvéremmel, Simeonnal együtt maradtam a porrá hamvadt máglya közelében. Csend volt. A ragyogó tavaszi estében Hárpina felől langyos szellő támadt, amely kezdte széjjelvinni a porrá égett Peregrinusz földi maradványait. És amint a hamu széjjelszóródott és az egyre erősbödő szél mind messzebb tájakra sodorta, egyszerre még világosabbá lett kettőnk előtt, hogy miért kellett Peregrinusznak elköltöznie. Ezek a szertefoszló hamvak mindenfelé elviszik a hirét az új világ születésének; mert nem elég az, hogy a régi pusztul el és nem elég az sem, hogy megszületik az új; a kettő között annak, aki a határon áll és hid gyanánt szolgál az ó világból az új világba, szintén ell kell enyésznie. A hidnak el kell égnie, hogy sohasoha többé az új világból a rommá lett régibe ne lehessen visszatérés! Kőkereszt a sivatagon. Teste vétetett az erős kősziklábúl, Rontó idők ellen megfeszülő gátúl, Roppant egydarabban, Lelke amaz erős nagy hittől lelkezett, Mely hőssé avatja a fáradt lelkeket Ostromló viharban. Odaállították, a hitet hirdette Es a pusztaságban tévelygőknek messze Az utat jelölje, — De utat és forrást elöntött azután A homok rőt árja, gyilkosan és bután, Ráfekve, megölve. Áll a kereszt. Dacos, szétfeszülő karján Élősdi törpe moh tenyész buján, tarkán, — Mit bánja, mit érzi? „Megtart az erős hit", ez az imádsága S csak egyre keserűbb, követelőbb vágyba Lázadozva végzi. A dölyfös homok már övig harapdálja, Holnap vállig sülyed a homokhullámba Egő gályaképen. ... S a katángkóró majd buta diadallal Lármázva, röhögve feje fölött nyargal S ö megfúl sötétben . . . / 8 minden kősejtben, mint megőrülő agyban Cikázó láz fut át — és a sivatagban Az éjféli csendben, Két csukló kiáltás a homoktengeren, Messzenyúló, rémes : — Istenem, Istenem, Mért hagytál el engem! Bodor Aladár. A molnárok. Irta: Köveskuti Jenő. Melegen süt a juniusi nap a Kapós mentére, a Kapós partjára támaszkodó szelíd dombokra, s a messze, haragos színben zöldelő buzavetésekre. Enyhe szellő végiglebben a hullámos mezőn, sötét nyomot hagyva, mint mikor a bársonyt szelíd leánykezek megsimogatják. Az égen hattyu-fehér felhők vándorolnak nyugatra. Árnyékuk átsuhan a völgyeken, s a rajtuk ezüst csíkokként a Kapós felé kúszó apró patakokon.