Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-22 / 51. szám

Karácsonyi fohász. Te mindenekfölött hatalmas Isten ! Add, hogy egyszer a világon Ünnep legyen, milyen még nem volt, s nincsen A szent Karácsony ! Add, hogy a bűnös bűnét megbánja, S töltsön be ember-szíveket Mennyei tüz, a lélek lángja: Egi szeretet! Hogy az erénynek ne legyen bukás, Meg köny a szégyenteljes vége, Jó és rossz harcát törje meg csudás, Magasztos béke! Gazdag s szegény közt örvény mélye Ne legyen többé akadály ! Szeretni mint testvért testvére — Ez legyen szabály ! Fény, meg az árny olvadjanak egybe, Darócot ne bántsa a selyem . . . Gyűljünk már egyszer — egy seregbe, S vezérünk csupán a szív legyen ! Vesszen a gőg s a hamis önérzet ; Legyünk egyenlők egymás között! Ne lökjük el, de nyissunk neki révet, Aki hajótörött! S ha a bűnt megváltani, földre Megint leszáll az isten-gyermek, Ne feszítsük meg, rája törve, Hazúg „ Hozsánna" mellett! Legyen egyszer már olyan karácsony, — Add ezt, hatalmas Isten ! — Amilyen nem volt még e világon: Mely után — Nagypéntek nincsen ! Erdélyi Zoltán. Peregrinusz halála. Irta: Sebestyén Károly. I. A Taniaron-foknál belekapaszkodott a heves szél Afrikusz hajónk hátuljába. Merészen him­bálódzott a karcsú háromevezős és a födélzetről sietve menekültek a vizalatti kis odúkba a velünk utazó asszonyok. Csak két hetaira maradt fönn a vidám és pénzes kisázsiai urakkal. Ezeket sem a szél, sem a hirtelen megeredt eső nem tán­torította meg hűségükben, amelyet Magnéziától Olimpiáig fogadtak barátaiknak. A hajó födélzetén csakhamar csoportosulás támadt. Az árboc mellett egy megtört öreg ember feküdt összehúzódva, mintha a görcs bántaná. Ajka szederjes volt, felfordult szemének csak sötétes fehérjét lehetett látni, keze ökölbe szorult és könnyű hab jelent meg a száján.. — Mi baj van, öreg? — kérdezte Hippiosz, a kisázsiai gazdag kereskedő. — Ülj az ölébe, Leukonoé, talán a te ölelésed magához téríti. — Üljön a . . . . úgy látszik nem tudod, ki ez a vén ember, akit itt a tengeri betegség kinoz. — Nem én, — felelte a kisázsiai. — Ej de műveletlen vagy, látszik, hogy barbár vidékről szakadtál. Nem ismered Pereg­rinusz Proteuszt, a világhíres bölcset, aki bejárta Antiókiát és Sziriát, Egyiptomot és Palesztinát, Rómát és Galileát. Nézd meg csak rongyos, piszkos ruháját, a koldustarisznyát, amelyet még most sem vetett le, furkós botját, amely ott hever mellette, mindjárt rá fogsz ismerni a cini­kusra. Az öreg ember eltikkadt a szomjúságtól, alig birta kérő szóra kinyitani a száját. Végre mégis megszólalt. Mellette állt egy kedves, nyúlánk görög ifjú, akinek tüzes szeme és fekete haja nyomban elárulta a szigetvilág szülöttjét. — Teágenesz, adj innom. A fiu leszaladt a hajó belsejébe, hogy egy kis állott ivóvizet hozzon mesterének. Eleven mozdulata, arányos termete, mély tüzű szeme megtetszett a két hetairáriak. — Miért nem ültetsz ennek az ölébe bará­tom, — kérdezte tréfásan incselkedve Leukonoe. — Arra még ráértek mind a ketten, ha majd Teágenesz barátunk is olyan csinos és deli legény lesz, mint a tanítója. A lányok hangosan nevettek a gazdag kal­már éretlen tréfáján. Közben megenyhült a szél, a fedélzet ismét megtelt vidám és ünneplő kedvű néppel. Az elsimult tengeren számos testvérhajó karcsú vonala tűnt fel közelben és távolban és ez a rengeteg tömeg mind Éliszbe utazott, hogy Olimpia versenyén akár nézőként, akár versengő­ként résztvegyen. Csakúgy ontotta a rengeteg népet Európa, Ázsia és Afrika, amelynek távoli vidékein mindenhol még éltek és elszórtan is görögöknek érezték magukat Hellász gyermekei. Mióta szabadabbá lett a kedv a hajón, a nép figyelme elfordult a beteges, törékeny aggas­tyántól, a kormányrúd mellett egy új, érdekes alak vonta magára a tanulékony hallgatóság figyelmét. Pompázó bíborruhában egy szofista állott a kör közepén, merész arcélű, élénk szemű, gyors taglejtésü félvér görög, akinek minden szavából, minden mozdulatából egy szatirikus szellem nyugodt felsőbbsége tündökölt. — Ah, kedves barátaim, titeket nagyon meghatott úgy-e bár ez az öreg, akit ott az árboc alján annyira elfogott a tengeri betegség, hogy meg sem birt mozdulni. No csak valljátok meg, ebben a fölséges és ünnepi pillanatban, amikor az öreg görcsben fetrengve, elforgatta a szemét és rongyaival igyekezett befödni elaszott tagjait, közületek mindegyik egy-egy hűséges, odaadó Teágenesznek érezte magát. Meg is érdemli e csodálatot, e hódolást, e rajongást a Mester! Mert nem elég ám azt tudni róla, hogy ő a cini­kus vándorpredikátor, ismerni kell élete történetét, hogy megbecsülhessük a jeles aggastyánt. Akit érdekel, tőlem meghallhatja. Mielőtt éjszakára hanyatlik le a nap, okosabbat úgy sem tehettek, minthogy beszélgetéssel ütitek agyon a késedel­mes időt. — De aztán ne lódíts ám, kedves Lukianosz barátunk, mert a te rossz nyelvedet is ismerjük és tudjuk jól, hogy minden századik szavadból legfeljebb,, ha egy igaz, az is véletlenül. A szofista égnek emelte szemét és tiltakozó kézmozdulattal jelezte, mennyire bántja őt ez a gyanúsítás. — Bolond beszéd! Ez a barbár nem tud különbséget tenni a költemény és a hazugság között. Milyen szerencse, hogy nem tartozik Lidia e buta szülöttje az alvilág hármas bíróságának tagjai közé. Ha ő volna Minosz, bizonyosan tüzes kerékre köttette volna Homéroszt és nyárssal süttetné Euripidészt, mert hiszen ezek is hazudtak. A körülállók hangos nevetéssel szolgáltattak igazságot az elmés szofistának és most már mind hallani kívánták a beteg öreg ember kalandosnak ígérkező történetét. — Ha ránéztek erre a tarisznyás, furkós­botos bölcsre, el sem hinnétek, hogy a dicső Peregrinusz virágzó ifjúsága első éveiben azzal tette félelmetessé magát, hogy a férjek álmát és mulatozását nyugtalanította ! Egyszer Arméniában rajta is vesztett. Csak akként menekült meg a felszarvazott férj elől, hogy leugrott a háztetőről és kificamította a bokáját. Azt is hallottam, de már bizonyosan nem merném állítani, hogy nagyon türelmetlenül várta az apjáról ránéző örökséget és ezért a maga jószántából rajta volt, hogy megrövidítse nemzőjének az aggkorral járó kínszenvedéseit. Hogy gyanú alatt állott, az egé­szen kétségtelen, mert önként ment számkivetésbe, mielőtt pörbe fogták volna és kóborolt országról­országra. Ebben az időben nyert alapos oktatást a keresztények csodálatos bölcseségében, mert papjaikkal és Írástudóikkal Palesztinában érint­kezett. Nem is tartott sokáig, már amazok csupa gyermekek voltak hozzá képest, ő pedig próféta, a hitközség feje, szóval mindenük lett. És tolmá­csolta és magyarázta a könyveket, maga is sokat irt, amazok pedig istennek tartották, törvény­hozóvá tették, patrónusukká választották. Mert ezek még mai nap is nagyban tisztelik ama Palesztinában keresztre feszített embert, aki új szentségeket hozott életükbe. Amaz időtájban tehát Peregrinuszt e miatt elfogták, börtönbe vetették és ez a vértanúság megnövelte tekin­télyét. Fogsága alatt a keresztények az ő ügyét közös szerencsétlenségüknek tekintették és min­dent elkövettek kiszabadítására, de mivel ez nem volt lehetséges, fényesen gondoskodtak róla. Elő­kelő férfiak megvesztegették a börtönőröket, hogy nála alhassanak, azután számos fogásból álló lakomát vittek be, elmondták nála szent áldásai­kat, úgy, hogy a derék Peregrinusz valósággal Szókratész méltóságát viselte. Ö pedig valóságos bevételi forrást csinált a fogságából. Nemsokára Peregrinuszt Sziria helytartója szabadon bocsá­totta. Visszatért hazájába és ott kezdte terjesz­teni a maszlagot, azt a bolond és Ízetlen tanítást, amelytől ő maga is Palesztinában megkótyagó­sodott. Eddig Lukianosz elbeszélését türelemmel hallgatta a közönség. De most előlépett a sorból útitársam, Simeon és még mielőtt megakadályoz­hattam volna, haragtól lángoló arccal így kiáltott föl: — Hazudsz, te ördöngös szofista! Amit itt a cinikus prédikátorról elmondottál, igaz-'e vagy nem, azt nem tudom! De amit a keresztényekről említett csúfondáros ajkad, az mind alávaló és becstelen rágalom. Szólj egy szót ellenem, ha van hozzá bátorságod! A vakmerő szofista gúnyosan mosolygott. A körülállók ingerülten tekintettek Simeonra, akit különösen a barbár ázsiaiak markos öklétől kellett féltenem. Megfogtam a kezét, visszavontam a szofistát övező körbe és halk hangon, szelíden, hogy szavam senkit meg ne sértsen, ezt mon­dottam : — Simeon testvérem nem haragszik és mi mind megbocsátunk Lukianosznak, mivel hogy nem tudja, mit cselekszik. Nagy zűrzavar támadt a körben. A jókedv­nek vége lett. Izgatottan kezdték tárgyalni Lukianosz kíméletlen gúnyját, a két keresztény merész föllépését és az öreg Peregrinusz kalandos élete folyását. Már oszladozóban volt a társaság, amikor váratlanul megjelent közöttük az, aki miatt a zavar és visszavonás támadt. A hajó csak szelíden himbált, de Peregrinusz lépése mégis bizonytalan volt. Botjára támaszkodva lépett a társaság közé, lángoló gyűlölettel tekintett a bíboros szofistára, akit rég ellenségének tudott és csak ennyit szólt: — Hogy mit tart rólam a gonosznyelvű Lukianosz, az előttem régen nem ismeretlen. Miképp fog Ítélni gonosz hazudozásáról az utó­kor, azt egyikünk sem tudhatja. Én azonban meghívlak benneteket mindnyájatokat és egyen­ként az olympiai versenyekre. Azon a napon, amelyen véget ér a dalosok versengése, a ló­futtatás és a pentatlon, Olympia mellett, az országúton egy máglya fog állani és én magam fogom a fenyöfarakást meggyújtani és föllépvén a máglyára, önként és szívesen halok meg azért, aki . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom