Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-02-03 / 5. szám

olyan utódokról, kik üresedés esetén mint kész tisztviselők lépjenek a régiek örökébe. Nem szólva Győrről, mely sokkal nagyobb adminisztrációval dolgozik, mint a mi városunk, s ahol több aljegyzői s más jogi minősítéshez kötött állás van szervezve, más városokban, Szombathelyt, Kaposvárott is gondoskodtak róla, hogy kisebb javadalma állásokat is olyanokkal töltsenek be, akik minősítve vannak arra, hogy fokozatosan előrehaladván, a legnagyobbat is jól betölteni képesek legyenek. Csak nálunk nem találjuk ennek semmi nyomát, mi vagyunk kitéve annak, hogy egy-egy tisztviselői állás megüresedése esetén vad-idegen embert kell nagy szaktudást és nagy gyakorlatot igénylő állásokba beállítanunk. És a segítség módja ? A szukreszcencia megteremtésének formája ? Igen egyszerű. Nem kell csak legfeljebb két közigazgatási gyakornoki állást szervezni körülbelül avval az éppen nem nagy fizetéssel, amit a bírósági vagy vármegyei gyakornokok kapnak. Ezek természetesen egyelőre a magasabb rangú tisztviselők vezetése mellett egy bizonyos hatáskört betöltenének, aktákat intéznének el, szóval rendes hivatalos teendőket végeznének, olyanokat, amiket ma illetéktelenül végeznek jogilag nem kvalifikáltak. Viszont ezek a ma dijnokok által végzett munkából vennének át annyit, hogy így a dijnokok létszámának leszállítása következnék be. Természetesen e létszámcsökkentésnek szintén oly irányzattal kellene történnie, hogy azok a dijnokok, akik hivatali álláshoz előirt minősítéssel birnak és jól használhatók, maradjanak, mint az alsóbb hivatalnoki állások szukreszcenciája. Ily módon minden költség nélkül gondoskodva lenne a város közigazgatásának mindenkor gyakorlott kezekbe való letételéről. Már pedig ez a városnak elsőrendű érdeke, nem pedig az, hogy bárki olyant, aki más pályán nem képes boldogulni, a városnál egy-egy dijnoki állásba bedugjanak. meg a nagy, hosszú haja. Hogy venné őt észre a tanár úr? Olyan áhítattal figyel a Csorba tanár úr előadására, De hiszen áhítattal figyel arra a többi is. Nem hallani semmi cincogást, semmi sugdosást, mint a fizika vagy a niathezis órán. Csorba László tanár úr nagy megelégedéssel simogatja szakállát. Hja kérem, tudni kell, hogy tartsa fenn az ember tekintélyét. Semmi bizalmaskodás, szigorúnak kell lenni, de igazságosnak. Ót nem indítják meg a kisasszonyok köuyörgő pillantásai, sem egy pár könycsepp, mint az öreg Kilényit, akin egészen kifogtak már. Ó megmondja egyenesen például annak a kis fekete leánynak is: aki olyan szorongva, olyan esdekelve tekint feléje, — Halász Ida kisasszony, egyszer szólítom fel, akkor sem tud semmit. Jegyezze meg, hogy ötös osztályzatot kapott. Leülhet. A leány hangos zokogásba tört ki, szinte megrázkódott bele egész gyönge kis teste. Zsebkendőjébe temette arcát s ráborult a padra, úgy sirt. — No mi- az? — szólt a tanár szigorúan. Nem szerette az efféle jeleneteket. De a leány csak nagynehezen bírta elfojtani zokogását. Úgy érezte, mintha valami rettenetes csapás érte volna, valami szörnyű szégyen, mely alatt össze kell roskadnia. Mintha egész ifjú élete romokba dőlt volna, vigasztalan, sötét semmiségbe. Pedig hogyan vágyott erre az alkalomra, hogy Csorba tanár űr egyszer őt is észrevegye, egyszer őt is szólítsa fel. S mikor aztán felállt, hogy elfelejtett egyszerre mindent, hogy összezavarodott minden a fejében. Nem tudja, mi történt vele. Mintha meg lett volna babonázva. Elakadt, egy szót sem birt mondani s szégyenszemre le kellett ülnie. És most, bár elfojtotta zokogását, hogy ne Sírok fölött. Sírok fölött, amelyek örökre bezárultak, amelyek csendes lakóinak ajka nem szólal többé meg, hogy embereknek számot adjon életéről, haláláról, sírok fölött nehéz az elmélkedés. Szinte meddő dolognak látszik arról szólani, hogy mi tarthatott volna föl egy-egy halálos lövést, mi ragadhatta volna ki a méregitalt annak a boldogtalannak kezéből, aki lelkének rettenetes vívódásai közepette, az élet nehéz hullámcsapásai között más menekülést nem látott maga előtt, mint hogy szakítson az élettel, mely becsét immár elvesztette előtte. Ahány öngyilkos, annyi különböző indító ok az öngyilkosságra. S még valamivel komolyabb tárgyát képezheti az emberi meditációnak, a megítélésnek hozzáférhetőbb forrásai az oly esetek, mikor világosan, határozottan tudjuk az okot, ami az öngyilkos embert végzetes tettére ragadta. De hány oly eset van, amikor az okot, amért valaki megfosztotta magát életétől, homály borítja, amikor a végső elszánás indító oka rejtély az emberek előtt, rejtély, melynek megfejtését tán távoli idő, tán az sem hozza meg. Gyakran a legegyszerűbb szívek mélyén dúlnak a legerősebb, végzetbe sodró szenvedélyek. Máskor lelkek, kik egész életpályájukon gyöngék és határozatlanok voltak, egyetlen életrabló percben lesznek határozottá. Sokszor a családi élet szűk körében, amelyhez a kíváncsi világ nem képes teljesen hozzáférkőzni, csendes tragédiák esnek meg, miknek vér a befejezése. Nem egyszer ember embertársát, szerelmes szerelmes társát bírja reá, teszi karját erőssé, hogy együtt tegyék meg az útat az ismeretlenség országába. Csapások sújtanak, viharok dúlnak, szerencsétlenségek történnek s az ember, kit úgyis pusztít száz romboló erő, amiknek nincs hatalom mi ellentálljon, pusztítja önmagát is. Sírok fölött nehéz az elmélkedés. Nehéz ítélni arról a pillanatról, mikor a gyönge emberi lélek nem lát semmi derűt többé az előtte nyíló életpályán, araikor sötét, komor körülötte minden, amikor nincs más érzése csak ez egy : meghalni. E pillanatban nem szólal meg benne a hit szava sem: amit Isten adott, nincs joga embernek elvennie; az élet az O ajándéka, élned kell, míg e földön élned adatik. A reménységnek vége, vége mindörökre, a hitnek nincs ereje az uralomra juhallják s letörülte könyeit, belül még mindig-zokog a lelke. S mikor vége lett a Csorba tanár úr leckeórájának és a tanár úr felállt s méltóságos lépéssel kifelé indult, szegény kis Halász Ida úgy szeretett volna hozzámenni s megmondani neki . . . Oh Istenem, hát mit is mondott volna neki? Nem, nem, semmit egyebet, csak azt, hogy ne haragudjék tá. A többit, nem, a többit soha. Inkább a föld alá sülyedne. A többit ne tudja meg Csorba tanár úr soha. Ezek a szomorú goadolatok újra könyet facsarnak szeméből. Nem birja visszatartani s ismét zokogásra fakad. A tanár már az ajtónál volt, de most visszafordította fejét. Cseppet sem volt lágyszívű ember, ámde mégis megsajnálta a leánykát, kit, úgy látta, olyan boldogtalanná tett az elégtelen kalkulus. Egy pár barátságos szót intézett hozzá : — No,^ no, kérem nem kell mindjárt úgy elkeseredni. Én sem vagyok kőből. Nem leszek kegyetlen. Nagylelkűen bólintott és tovább ment. A kis Halász Ida pedig, mialatt dobogó szivvel s a szokottnál is lángolóbb arccal hazafelé haladt, az ő tizenöt éves eszecskéjével azt képzelte, hogy most már elérkezett életének döntő pillanatához. Elvált társaitól, hogy egészen átengedhesse magát zajló gondolatainak s hosszú kerülő úton ment haza. Még égette az iskolában vallott szégyen, még küzködött a lelkére boruló sötétséggel, de már bevilágított abba a Csorba tanár úr barátságos képe. Oh milyen szép volt és milyen hatalmas, mikor nyájasan mosolyogva szólt hozzá. Oh ha tudná Csorba tanár úr, hogy mit érez Ida. Ha valami jó szellem megsúgná neki: itt van egy szegény kis leány, aki az életénél is jobban szereti Őt, aki kimondhatatlan tott vak szenvedélyen ... és szaporodik eggyel azoknak száma, kik önként váltak meg a földi világtól, mely bármily komornak, bármily vigasztalannak is látszott ma előtte, ki tudja, idővel tán még adhatott volna számára vigaszt, boldogságot. A gyönge embernek elmélkednie is nehéz, annál nehezebb ítélkeznie. Az Ítélet élővel szemben is nehéz, hát még azokkal szemben, akik nem nyithatják többé szóra ajkukat s nem védhetik életüket, nem menthetik halálukat. Ne is próbáljuk hát meg ítélni. Az Ítélet joga nem a mienk. Ám, ha látjuk, mint pusztít szerte a világban s pusztít közvetlenül közelünkben az öngyilkosság rettenetes kórja, ha látjuk, hogy éppen fiatalok, akik az élet küzdelmes harcát még jóformán meg sem próbálták, pusztítják el önmagukat, akkor mégis lehet, talán kell is pár szót szólnunk arról, mit lehetne emberi gyarló erővel tenni arra, hogy az öngyilkosságok, ha nem is szűnnek meg, de legalább megfogyatkozzanak. Ezúttal csak két dologra kivánunk e tekintetben rámutatni, lehet alkalom, hogy még a kérdésről bővebben is szólunk. Kötelességteljesítésre kell nevelni az ifjúságot. Család és iskola minden erejével, minden igyekezetével azt az érzést oltsa be a még fogékony lelkekbe, hogy nemcsak önmagáért él az ember a földön. Tartozása van neki, tartozása főleg azokkal szemben, akiknek Isten után legtöbbet köszönhet a földön. A kit kötelességteljesítésre nevelnek, az vallásos érzésű lesz. A vallásosság pedig erősebbé teszi az emberi lelket az öngyilkosság gondolatának kísértése ellen. A kinek szivében a kötelességteljesítés tudata él, az nem fog oly könnyen elcsüggedni, ha az életben akadályok látszanak elé tornyosulni, miket a balvégzet vagy rosszakarat emeltek útjába. Tudni fogja, hogy nem magának, de másoknak is tartozik azzal, hogy az akadályokkal szembe szálljon s a hálaérzete, mely a kötelességérzésével együtt jelentkezik, meleg, suttogó hangján megszólal a megpróbáltatás idején. Igaz, odaát nem fog tudni semmiről, de míg itt van, látja, hogy gyász és siralmat hagy maga után, e akik legjobban szerették, azoknak okoz legtöbb keserűséget ! Ám gyakran nagyobb hiba van az életben maradó emberekben, mint az öngyilkosban. Hányan vannak, akik ridegen járják az élet útjait, akiket boldog volna, ha egész életén át oldala mellett állhatna, aki szolgálná mint hűséges szolgálója, határtalan szeretettel, alázatossággal, engedelmességgel. — Itt vagyok, itt vagyok — susogta remegő ajka. De megtudja-e azt valaha Csorba tanár úr? Nem kerül-e közéje és az imádott férfi közé egy más leány képe ? Másiké, aki elrabolja szegény kis Idától s aki nem fogja úgy szeretni, mint ahogy ő szerette volna. Kis feje egészen belekábult ezekbe a gondolatokba, míg hazaért s szemeiben szinte lázas tűz lobogott. Az apjának is föltűnt. — Mi baja ennek a gyereknek? — kérdezte az anyját. Faggatták őt is. Nincs valami baja ? Nincs, nincs, semmi sincs, egészen jól van. Délután azonban mégis azt mondta, hogy a feje fáj s nem akart elmenni a mamával Klári nénihez. Apa szokás szerint elment a kaszinóba s a magára maradt leányka háborítlan álmodozhatott. Istenem, ha ezek a gondolatok, melyekkel az ő szerető lelke tele van, oda szállnának az imádott férfihoz ! Ha az beláthatna az Ő szivébe. Ha megértené, hogy soha sem találhat ilyen szerető szivet. Soha, soha ! És amint így tűnődött lázasan, egy gondolat villant át gyermekeszén. Hátha megírná Csorba tanár urnák ? De a másik pillanatban már visszariadt attól. Nem, nem, szégyelné, kiégne a szeme. Mit gondolna felőle Csorba tanár úr ? Hogy mit mondana Csorba tanár úr ? Hát mit mondhatna ? Meg kellene érteni az igaz szerelem szavát. És megértené bizonyára és boldogok lennének mindörökre.