Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-08-11 / 32. szám

anyagi okokból nem engedhetünk szabad teret a betegség pusztításainak. Az emberi szolidaritás nagy jelszavának kell áthatnia ebben a kérdésben az egész társadalmat, akkor majd lebírjuk legnagyobb ellenségünket. Ne higyjünk a sopánkodó álhumanizmusnak, amely siratja ugyan a szerencsétleneket, de azért könnyű szivvel hirdeti, hogy nem lehet azokon úgy sem segíteni. Aki csökkenteni tudja a lakásnyomoruságot, az iszákosságot, a szellemi és testi túlerőltetést, az leghatalmasabb fegyvertársaitól fosztotta meg a tüdó'vészt. Aki terjeszti a felvilágosodást, aki enyhíti a nyomorúságot, az mind egy-egy katonája ennek a harcnak. Nagy munka vár itt a társadalomra, de ez a munka a legszebb sikereket eredményezheti. Utcarendezés (!?) Pápán.* Irta: dr. Löwy László. Egy nagy csomó tévedés és valótlanság húzódik végig igen tisztelt főjegyző ur válaszán ; mint ezt a következőkben ki fogom mutatni : Semmiféle bűvészet nem volt oikkemben; de a szerkesztőségben nem tudom mi okból több mondatot kihagytak, melyekben főjegyző urat eldicsértem.** így az antethezis kimaradt és ezért indokolatlannak látszik az utcarendezésre való rámutatás. Én ezért ebben teljes ártatlan vagyok. Azt állítja főjegyző úr, hogy az utcarendezési és építkezési szabályzatot én csináltam, mert én vagyok évek óta az építészeti bizottság elnöke. Ez nem áll. Én 4 — 5 év óta helyettesítettem az elnököt, Barthalos István ügyvéd urat és csak 1906-ban lettem az építészeti bizottság elnöke, mit igen tisztelt főjegyző úr igen jól tud, akkor, mikor az építészeti és utcarendezési szabályzatot csináltuk, tagja voltam a bizottságnak, de nem elnöke. Igaz, hogy az utcaszabályozás nagy részét és a javaslatba hozott 17 utcanyitást — kettőnek kivételével, melyet az elnök úr indítványozott, — én csináltam. De az indítványoknak megfelelő rajzot az akkori mérnök készítette; ennek a helyességéről vagy helytelenségéről én nem felelek. Több izben adta elő a jelenlegi városi mérnök, hogy ezen utcarendezési máppát nem lehet használni, mert csaknem mindenütt rossz. Csakugyan a városi közgyűlés utasította is a mérnök urat, * Lásd Csoknyay Károly „Válasz" cimü cikkét a P. H. 28. számában. ** Azonban a mondatokban megokolatlan túlerős gúny volt; ezért hagytuk ki. • Szerk. hogy új utcarendezési mappát készítsen. De csodálatos módon, mindenütt ott, ahol az utcát szűkíteni lehet, hol a házi úrnak egy utcarészt lehet átengedni házépítésre, ott jónak látia az eddigi mappát, mint ezt számos építkezés bizonyítja; így legutolsó időben a Csajthay és Matus házak, mely utóbbinál úgy a Fő-utcán, mint a Középutcán az utcafelületből engedtek neki jókora részt beépítésre. • Főjegyző úr azt irja, hogy az építkezési szabályzatot és az utcarendezést én csináltam. Ez merő alaptalan ráfogás; mert ha én csináltam volna, akkor az építési szabályzat nem volna oly semmitmondó és enyhe, mint amilyen a mienk. Építési szabályzatunkban a közegészségi szabályokra nincs semmi tekintet ; főrészük tüzelleni rendszabályokból áll. Én ugyan annak idején indítványoztam, hogy vegyük fel benne egy házterület nagyságának minimumát, valamint azt, hogy mennyit szabad ezen területből beépíteni ; azt akartam, hogy abban a szobák, folyosók, lépcsők, padlás és pince a közegészség szabályai szerint legyenek csak építhetők ; de minden indítványommal elbuktam. Valóban csodálatos, hogy mégis már két izben történt felszólalás a közgyűlésen, hogy az építkezési szabályzatot revideálni kell, mert túlságos szigorú. Ezen urak közül bizony egy sem olvasta el a szabályzatot, mert éppen az ellenkezője igaz, mert Pápán most is mindenki úgy építhet, amint neki tetszik. Van egy igen hatalmas érve főjegyző úrnak ellenem, ott, hol azt mondja, hogy én az egyik utcaközt betoltam, a szemközti sort kitoltam és ő csak nem tehet arról, hogy ha éppen azon a soron épül előbb ház, hol kifelé jön és így az utcát szűkíti. Csakhogy ezen fontos és hatalmas érve nem igaz, mert én ezt nem csináltam. Én fanatikusa vagyok az egyenes utcavonalnak ; de ott, hol ez csak azáltal érhető el, hogy az utca szűkebb lesz, ott mindig lemondtam és lemondok az egyenes vonalról és én számtalanszor hangoztattam, -- legtöbbször főjegyző úr előtt — hogy Pápán sehol sincs helyén az utcaszükítés, itt csak szélesíteni kell. Ezeket az elveket hirdettem én annak idején az építészeti bizottságban, mikor az utcarendezést csináltuk és ugyanez volt az álláspontom számtalanszor a közgyűlésen. Azon három-négy év alatt, mely az utcarendezés megcsinálásához kellett, igen sok gyűlésen nem voltam jelen és így nem folyhattam be az ezen idő alatt tárgyalt utcák rendezésébe. Ha tehát vannak lényeges hibák és ez tény, hogy vannak, annak én oka nem vagyok, mert én mindenkor és mindenütt a legjobbat akartam, de indítványaimat nem fogadták el. Hogy mennyire vagyok sokszor teljesen tehetetlen az építészeti bizottságban, arról szolgáljon a következő eset: 1905 novemberben a bizottságban tárgyaltuk a női kórház építését. Én már évtizedek óta küzdök egy városi kórház építése mellett, mert lehetetlen lényegesen javítani Pápa városa közegészségügyét kórház nélkül. Ezen gyűlésen egyik tag azon indítványt tette : semmi szükségünk sincs kórházra; vegyük le a napirendről és adjuk vissza a Martonfalvay telket. Kivülem hét tag volt jelen és ezen indítványt egyhangúlag fogadták el és nekem kellett ezen elfogadott indítványt kihirdetnem, ez nem szatira? No lássa kedves főjegyző úr, ilyen az én hatalmam. Hogy mennyire vagyok ellensége az utcák szűkítésének még széles utcában is, arra szolgáljon példakép a Klára-ház a Jókay Mór utcában. Annak idején én a legerélyesebben tiltakoztam az építészeti bizottságban a ház kitolása ellen és midőn a közgyűlés az építészeti bizottság javaslatát elfogadta, azt egy magam megfelebbeztem. A megyei közigazgatási bizottság helyben hagyta a közgyűlés határozatát, de mivel ez engem nagyon bántott, újból felebbeztem a minisztériumhoz; a belügyminiszter nekem adott igazat: a két alsóbb fórum határozatát feloldotta; de akkor már több, mint két éve laktak a házban; mit tehettem ? Csufságul megmarad a jövőre. Lássa kedves főjegyző úr, ilyen alaptalan az érvelése. Legtöbbször ép főjegyző urnák adtam elő véleményemet az utcarendezés dolgában. Tettem ezt azért, mert a hosszú tapasztalat arra tanított meg, hogy maga befolyásosabb ós leghatalmasabb szóval bir a tanácsban építkezések dolgában. Főjegyző úr mindig az építtető mellett foglalt állást, semmibe sem vette a minisztérium által jóváhagyott utcarendezési szabályzatot. Tette ezt részint opportunizmusból; részint, hogy az építtető kedvét el ne rontsa ; részint azért, hogy új sarkok ne támadjanak; végül pedig financiális szempontból, mert azt mondja, hogy a város kasszája nem birja meg az utcakiszélesítés költségeit. Mindezen tények azon meggyőződést érlelték meg bennem, hogy főjegyző úr az utcarendezés legveszélyesebb ellensége, mert sohasem a város érdekét képviseli, hanem mindig az építtetőét. Akárhány példát tudok ennek bizonyítására felhozni, vagy szükséges emlékeztetni a mult évben épült Weltner házra a Kossuth-utcában ? Ide tartozik az utcarendezésre felvett 600 korona. Ez nagy bűne tanácsnak; minden évben mondom, ez nem komoly; a tanács nem akarja az utcarendezést. Én 6000 koronát indítványozok, de a közgyűlés a tanácsos javaslatát fogadja el. De adok én tisztelt főjegyző urnák igen fényes elégtételt, citálom a latin közmondást: „Victrix causa diis piacúit, sed vista Catoni". Ez annyit jelent, hogy főjegyző urnák meg van a nagy többsége a tanácsban és a 174 városi képviselő közül legalább 170 a maga nézetét mondja jónak, helyesnek, igaznak célszerűnek, de én mindennek az ellenkezőjét állítom és vallam. A jelenben és talán még évtizedekig város lerakta falai közé régi levéltárát, mindenféle egyéb régiségével együtt. Adományok, végrendeletek révén igen sok, a legkülönbözőbb korokból származó régiség gyűlt itt össze, s a város méltán büszke volt múzeumára. Senki sem tudta, hogy mi van benne. De mindenki mondta, hogy tele van. Egy napon a városka képviselője, akit már kezdtek bántani a közeledő választások, nagy, fontos terv kivételét kezdte meg. Ugy gondolta, hogy a Múzeum, amelyet eddig egy egyszerű házmester igazgatott, jobbat érdemelne. Azt tervezte, hogy igazgatói állást szervez a múzeumban. Oh, ez semmibe se kerül; neki már megvolt a maga embere ehhez az álláshoz; Joseph Hémet, aki — jómódú ember — nem kér semmit, csak azt, hogy a régi házban lakhassék, a múlt kellő közepén. Ezt a kikötést vita nélkül elfogadta a képviselő ; és amikor kisült, hogy Hémet megbukott az elemi iskolában, megbukott az egyetemen, megbukott mindig, megbukott mindenütt, — ami mind a lélek függetlenségét jelenti — akkor kinevezték a városka Nemzeti Múzeumának igazgatójává. És odaköltözött Párisból. Hogy leszállt a vonatról, gyalog végig ment az utcákon, anélkül, hogy ügyet vetett volna a kíváncsi pillantásokra ; nagy termetű, igen csúf, rosszul fésült, nem nagyon mosakodott és fekete ruhába öltözött ur volt. Még fiatal volt, alig harminc éves, gondolkodó, naiv és kissé bolond. — Igazi tudós! — mondta a postáshölgy, akinek véleménye nyomott valamit a latban. Ugy ment be a múzeumba, mintha hazamenne. Mogorván szólt a kiszállásolt házmesterhez — En vagyok. — Kicsoda ? — Az igazgató . . . Ha lármázik, kidobom. Nem akarok mozgást hallani magam körül. Érti ? Egy negyedóra múlva a pályaudvarról megérkezett a kocsi a podgyásszal; a kaput bezárták, és három hónapig ki se mozdult az épületből. Ezt mindenki helyesnek tartotta ; de a kivánosiság fölébredt e körül az ember körül, aki még az alpolgármesternek sem küldte el a névjegyét. Más dolga volt. Mert — ós itt az idő, hogy megmondjam — csodálatos lélek lakozott ebben a szerencsétlen testben. Joseph Hémet egy-két évszázaddal elkésett, semmi aktuális dolog nem érdekelte. De szerelmes volt az elmúlt korokba. Meg volt győződve arról, hogy ő már valamikor élt, régen . . . Akkor szép, szellemes, bátor, előkelő, szeretett volt, ami megvigasztalta mostani rútságáért. Ebben a múzeumban megtalálta dicsőséges kortársait; csillogott a szeme az örömtől, elsáppadt a gyönyörűségtől, minden új felfedezésnél kitört belőle a lelkesedés új lakában. Maga a ház is elragadta. Ez a csöndes udvar, ahol a kövek közt gyönge fű sarjad, a visszhangos folyosók, amelyekben annyi oly hang zendült, amely most már elhallgatott . . . Oh, hisz már évszázadok előtt ismerte ezt az udvart! Hisz itt élt! Pontosan emlékszik egy kőbe vésett H betűre . . . Ő maga véste be. Emlékezett rá. A fakó falfestményekben, a falak fafaragványaiban régi ismerősökre talált . . . Otthon találta magát és meg volt győződve, hogy a gondviselés honosította vissza. Gratulált magának, hogy elhagyta Párist, ahol könnyed erkölcsüek az asszonyok, veszedelmesek a viszonyok és könnyűek a szerelmek. Örült, hogy szűz lelkét ide elzárta, ebbe a pogány kolostorba, ahol minden finom gyönyörűségekről és virágos reményekről regélt. Messze a ledér világtól, végre régiségek kultuszának élhetett . . . És Hémet reggeltől estig ragyogó arccal ébresztgette a régi krónikákat, lefútta róluk a port, kutatott bennünk. Oh, mily öröm! A kéziratok legendákat mondtak neki : és a vastag papirosokon királyok aláírásai pompáztak, nagy tettekre, dicsőségre emlékeztetve az utókort! Horpadozott vérteken rozsdás vérfoltokat talált . . . S mindinkább elfeledte önmagát, az időszámítást, a külső életet. . . . Egy reggelen a sok Iim-lom között, egy szobában, amelynek olyan levegője volt, mintha száz év óta nem járt volna benne senki, a leülle-' pedett por alatt talált egy ládát, amelyet nem tudott kinyitni. A zár valóságos műremek volt, de a kulcsa hiányzott. Órákig dolgozott finom acélreszelőkkel, mint valami tolvaj, s nőttön-nőtt benne a vágy, hogy fölfedje a titkot. Ezer hiába FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ az egyedül elismert kellemes izű természetes hashajtó szer. -^o