Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-08-04 / 31. szám

amely kötelességének tartja a paragrafusokhoz alkalmazkodni s mely a pénzügyminiszter rendeletét, alkotmányosét, nem alkotmányosét, egyaránt teljesíti, máris nem kevesebb mint 203 polgárra rótta ki a háromszoros bírságot. Persze a pénzügyi hatóság azzal nem számol, hogy abban az időben mikorról a birság-büntetéssel sújtott bün datálódik, ez nem ment bün-, de erény-számba. Paragrafusokra támaszkodik a pénzügyigazgatóság, de valljuk meg őszintén ki törődött ez év februárjában paragrafusokkal, pláne adóparagrafusokkal ? És ha így áll a dolog, aminthogy valóban így áll, akkor nem fojthatjuk el megütközésünket afelett, hogy a kincstár az abszolutizmus révén szerezhető büntetéspénzekből akar gazdagodni s ily cimen csak Pápa városából 3—4000 koronát szeretne bevasalni. A pénzügyminiszter az elmaradt adó behajtásánál a legmesszebb menő kedvezményt biztosította a közönségnek. Ennek analógiájára nem küldhette volna szét a pénzügyi hatóság a törvényes rend helyreállta után még egyszer azokat az iveket ? Ma már mindenkitől kitöltve kapta volna vissza. Vagy nem tudott volna békén meglenni bevallások nélkül s vetette volna ki a régi adót? Vagy az a régi adó csak büntetési alapnak jó? Ismét csak a holt betűhöz való görcsös ragaszkodást, azt az ős bürokratikizmust látjuk, mely nem számol az élettel, a viszonyokkal, hanem kíméletlenül érvényesíti a maga rideg előírásait. Ám ha így járt el a pénzügyigazgatóság és több száz embernek szerzett keserves perceket a maga ukázával, mert végre is nem csekély gond manapság egy szegény embernek 24 koronát előteremteni s nem csekély aggodalom e miatt börtönbe — megint az adósok börtöne?! — jutni, ha mondom ezt már megcselekedte a pénzügyigazgatóság, van még egy másik fórum, amely mindent jóvá tehet. A birsággal sújtottak közül számosan felebbezni fognak a közigazgatási bizottsághoz. Ez a testület, mint a vármegyének, az ellenálló Veszprémvármegyének szerve, bizonyára belátni fogja, hogy ezek az emberek mindent inkább kiérdemeltek, mint büntetést és a bírságot törölni fogja. Sőt a közigazgatósági bizottságnak még tovább kell mennie. Gondolnia kell azokra, s ilyenek talán szintén igen sokan lesznek, akik nem ismervén a hivatalos eljárás útját és módjait, nem adták be Írásban a maguk felebbezését. A közigazgatási bizottság hazafiasságától bizton elvárhatja mindenki, hogy e bírságot generálisan törölni fogja. Hadmentességi adóját fizesse be mindenki kötelességszerüleg s az előirt módon, de elzárás terhe melletti háromszoros bírságot ne kelljen fizetni senkinek! —ör— Közdazdasági elmélkedések. Burgyán Aladár a Független Magyarország egyik múlt heti számában nagy hibának tartja, hogy az őrlési forgalomra vonatkozó törvényt eltörölték. Ezzel a magyar liszt versenyét a külföldi piacokon nagyon megszorították. Cikkírónak gondolatmenete, érvelése mindenben meggyőzi az olvasót. Mert csakugyan a balkáni olcsóbb búzának behozatala s korlátolt mennyiségben őrlése megkönnyítette mindig a drágább magyar búzának versenyét a világpiacon, jobban mondva biztosította a mi búzánknak magasabb árát az olcsóbb külföldivel szemben is. Már az ország közgazdasági kormányzásában egyik fő alapelv mindenütt, ahol, mint nálunk is, exportra törekesznek, hogy a kivitelre képes termények, illetve gabonák minél jobb ára biztosítva legyen a külső piacok versenyén is. Ezt célozta az őrlési forgalom. Ez ellen azonban, lehet talán a visszaélések miatt, lehet, hogy 'fölületes bírálat alapján, tiltakoztak a fölszinre került u. n. közgazdasági új talentumok, a magában véve jó intézkedést megszüntették a magyar buza és így a magyar gazda kárára. Ehhez a nagy közgazdasági változtatáshoz hasonló a határidő üzletkötések elleni hajsza is. A legtöbb laikust főleg az az észjárás csábítja rá az efféle kötések elleni kritikára, mintha a börzei papirkötések alakítanák s irányítanák a termények árát, vagyis mintha a búzánk árának emelkedését az u. n. papirosbuza akadályozná azzal, hogy jóval nagyobb kínálatot tüntet fel, mint aminő a kereslet s ezzel leszállítja a ténylegesen követelhető árt. Első látszatra igaznak is tűnik föl ez az okoskodás, mert a piacon mennél nagyobb a kínálat, annál fukarabb az áruk dolgában a kereslet. Azonban a gabonaárakat nem a képzelt, a fiktitiv s csupán a papíron létező gabonamennyiségek szabják meg, hanem a tényleges, igazi gabona kvantitás. A papirosbuza legföllebb csak játszik ez árakkal a játékosok bőrére. Játszani akár titokban, akár nyíltan, ha másra szabad, erre is lehet. Lueger agyvelejét, úgy látszik, az efféle játékoknál tapasztalt visszaélések vihették rá, hogy a határidő-üzletet Bécsben betiltotta s amivel az osztrák főváros tőzsde-piacát alaposan tönkre is tette. S talán ezen magyarfaló urnák ez az egyedüli jó tette velünk szemben, mert ez időtől fogva Budapest lett a kettős országban a tőzsde-forgalom középpontja és pedig csakis azért, mert nálunk még nincs kitiltva a határidő-üzlet. S most, mint halljuk, ezen üzletek ellen is agitálnak egyes, föltűnni vágyó új nemzetgazdászok. Megakarják ismételtetni velünk azt, ami Berlinnel már megtörtént. Ott is beszüntették a határidő-üzletet, de csak 8 hónapig tartott e bojkott, 8 hónap után ismét kinyílt számára a nagy német metropolis kapuja. Talán jó volna ezt megtanulnunk a német kárán. Ezekhez nem hasonló, de közgazdasági dolog a reciprocitás, a viszonosság is. A B. H. múlt heti számainak egyikében olvashatni, hogy az osztrák vasutak súlytarifáit a magyar szállítmányoknál is — Tudom, hogy nem siratsz meg. Tudom, hogy titkon gyűlöltél, utáltál, de azért az enyém voltál és nem merted a szemembe mondani, hogy utálsz. Régen tudom mindezt és most már minden képmutatásnak vége. Örökre vége. Úgy váltak el egymástól, bucsucsók nélkül, búcsúszó nélkül s az asszony nem érez egyebet, csak a megszabadulás diadalát meg azt a lázas remegést: váljon mi maradt reá ? Nem tudja, mennyi lehet, csak találgatja. Arra emlékszik, hogy férje egyszer egész halom értékpapírt mutatott neki, ami csomagokba kötözve állt a Wertheimszekrényben. Aztán itt kell lenni még a házak árának is. Az utolsóelőtti évben, mikor férje már nagyon elbetegesedett, eladta mind a két házát. — Az ember nem tudja, meddig él, mondta akkor, — s a vesződség a lakókkal nem való már ilyen betegnek. Megmutatta akkor a takarékpénztári könyveket a feleségének : — Látod, ez a két ház ára. Ez maga harmadfél százezer forint. A többit majd megtudod holtom után. Aztán odahuzta kiaszott karjával ölébe az asszonyt s az gyáván, a tömérdek pénztől elkábulva, hagyta magát csókolni, mig testét jéghidegség borzongatta. Undorodva jut eszébe most az a pillanat. Akkor avval áltatta magát, hogy hiszen az csak a hitves köte lessége, a hitves engedelmessége; de a férj gúnyos, megvető pillantása a szégyen pirosságával borította be arcát. És most, mikor visszaemlékezik, ép úgy ég arca a szégyentől s a gyűlölet lángol szemében, amint odatekint a mozdulatlan, mereven fekvő halottra : — Add hát ide azt a pénzt, amit megérdemeltem. Látni akarja, élvezni akarja azt a gazdagságot, amivel hitegették s aminek ő eddig a morzsáiban is alig részesült. Csak várnia kellett, hogy majd egykor, majd, majd. A fukar vén férj nem igen gavalléroskodott. Olyan nyomorúságosan, olyan összehúzódva élősködtek. — Hiszen akik szeretik egymást, azok nem kívánkoznak mulatságokba, — mondta a vén zsugori; — azoknak legkedvesebb otthon együtt. Otthon ? Együtt ? Még a levegőtől is irtózott a fiatal asszony, amit együtt szívnak; az is olyan fertőzött, olyan dögleletes. Most már csak egyikök szívja,, a másik ott fekszik .kiterítve az ágyon, holnapután pedig már a föld alatt. Az az ember meg nem gátolhatja többé, hogy az asszony reá ne tegye kezét a pénzre. Egy ugrással ott termett mellette s levágta nyakáról a- zsineget, melyen a "Wertheim-szekrény kulcsa lógott. Reszketve, borzongva nyúlt oda a halott inge alá. Szinte megfagyott a vére, míg azt a zsineget a kulccsal kirántotta. De most már kezében van a kulcs. Diadalmasan mutogatja a halottnak : — Látod ? Most már itt van . . . nálam van. Néhány pillanatig mégis habozott. Szabad neki azt a szekrényt kinyitni ? Nem lesz azért valami baja a törvény előtt ? De hiszen ki tarthatna jogot a pénzhez, ha nem 6', az elhunytnak felesége ? Közelről való rokonok nincsenek s ha volnának is, ott a házassági szerződés, melyben a férj őt tette átalános örökösévé. Azt megváltoztatni sem lehetett valami végrendelettel. Az teljesen érvényes. Minden vagyon, ami maradt, az övé. Azt nem pörölheti el tőle senki. Csak a sajátjához nyul, ha kinyitja a szekrényt. Ami ott van fölhalmozva, az mind az övé. Mind . . . Mind. Mohón fölnyitotta a szekrényt. — Szent isten ! Mi ez ? Lábai megroggyantak, reszketett egész teste. A szekrény üres. Nézi, nincs-e valami rejtek fiókja ? Nincs. Sehol sincs. És a szekrény teljesen üres. Az értékpapir-csomagok, a takarékpénztári könyvek, mind, eltűntek. Nincs ott semmi. Azt hitte, hogy kápráznak a szemei. Vagy csak álom, gyötrelmes, gonosz álom ez az egész. Hát hová lehettek volna ? De nem álmodik; érzi, bogy ébren van. Ez nem hallucináoió, ez valóság. A "Wertheim-szekrény üresen tátong. Zsibbasztó rémület szállta meg az asszonyt. Néhány percig sem mozdulni, sem gondolkodni nem birt, csak ott állt egy helyben, tompán, s úgy érezf'e, mintha téboly ereszkednék agyára. Végre fölriadt az első ijedtség e zsibbasztó tehetetlenségéből. Hiszen annak a sok értékpapírnak, takarékpénztári könyvnek valahol csak lenni kell. Rohan a másik szobába az Íróasztalhoz. Lehet, hogy férje ide rejtette. Az öreg mindig gyanakodó, bizalmatlan volt, de különösen betegsége utolsó idejében, mikor néha olyan aléltság lepte meg.