Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.
1906-07-28 / 30. szám
Mert vannak ilyenek is és szomorú lenne, ha ilyenek nem lennének többé a világban. Minden rendben és rangban élnek, akik tiszta idealizmussal fogják fel az életet s nem csak a maguk működését irányítják e szerint, de másokat is e szerint iparkodnak irányítani. Csendben működő apostolok ezek, kiknek tanításaiból az emberszeretet hangja csendül felénk. Tiszta ez a hang, de nem éles. A tülekedők rikoltozása miatt az emberek nagy többségének ez a hang alig-alig juthat is el a fülébe . . . Martialis. A progresszív adózás. A közszolgáltatásoknak az adózók teljesítésképességéhez mért megosztása már Arisztotelész tantételeiben hangoztatva volt. De e tantételek fölállítása óta lefolyt 2200 esztendő' sem volt elégséges a bennök rejlő igazság gyakorlati megvalósítására. Elhomályosította azt a jogérzet hanyatlása s egyenesen ellenkező irányba terelte a kiváltságokra alapított jogrend, mely egész a múlt száaad közepéig a kevésbbé tehetősek vállaira rakta a közterheket. Még az egyenlőség nagy elvének diadala sem tudta Arisztotelész régi tantételét érvényre juttatni; mert csak az egyenlő teherviselés számtani keresztülvitelében kereste az anyagi igazságot, de feledte, hogy ugyanannak a kulcsnak alkalmazása a különböző nagyságú vagyonra vagy jövedelemre csak látszólagos egyenlőséget állapít meg, igazában azonban méltánytalan megosztására vezet a közterheknek a tehetősebbek és a kevésbbé tehetősek között. A pénzügy-tudomány egyes bölcselkedő művelői a 19-ik században újra fölélesztették a kérdést. Két fölfogásnak hivei emeltek szót amellett, hogy a közszolgáltatások ne számtani arányban osztassanak meg az adózók között. Az egyik fölfogásnak hivei azok köréből valók voltak, akik az állam részére hozott áldozatot láttak az adóban 8 a teljesítés-képesség figyelembe vételét azért követelték, hogy az áldozat terhe egyformán nehezedjék a tehetősebbekre s a kevésbbé tehetősekre s ennek a tételnek helytállóságát vitatóknak másik csoportja azok köréből toborzódott, akik az állam nyújtotta biztonság ellenértékét látták az adókban s éppen azért a nagyobb vagyon vagy jövedelem érdekében fokozottabb ellenértéket követeltek az adózásban. Habár ezek az elméleti fejtegetések sokban hozzá is járultak az eszmék tisztázásához s az a tudományos tollharc, mely ezek nyomán indult meg a fölvetett eszmék ébrentartásához, eredményökben még sem érlelték meg a kérdést, nem voltak képesek azt a gyakorlati megoldást igénylő napi kérdések előtérbe juttatni. Az a nagy evolúció érlelte azt meg, amely a kommunizmus utópiáival vetődött föl s a szociálizmus mindinkább leszürődő, megtisztult s a gyakorlati élet és a gazdasági jogfolytonosság követelésével számot vető tételeiben nyer kifejezést. S amellett az erő mellett, amelyet a széles rétegeket átfogó közvélemény ad neki, az államok gazdasági érdeke terelte a gyakorlati megoldás mezejére, mert a végletekig fokozódó állami szükségletek nagy terhét romboló visszahatás s még inkább a jogosság és méltányosság sérelme nélkül helyesen megosztani, tűrhetőbbé és elviselhetőbbé tenni alig lehet másként, mintha az egyenlő teherviselés nagy elve a teljesítőképesség különleges figyelembevételére alapoztatik. Az a nagy aránytalanság, melyet a fogyasztási adók idéznek elő a közszolgáltatásokban egyenetlenül nehezedik az alsóbb néposztályra. Ezek az egyéni fizikai szükségletekre nehezedő adók igen kis mértékben érintik jövedelméhez mért nagyobb arányban a vagyonosabbakat. Magának ennek az aránytalanságnak kiegyenlítése is elenyészőleg kis részben történik a progresszív adó által úgy, hogy a teljesítő-képesség fokozottabb igénybevétele valójában csak részleges ellensúlyozása a közvetett adók által fölidézett egyenlőtlenségnek, pedig a közvéleményt uraló közhangulat, a jogosság és méltányosság érzete teljes kiegyenlítésre irányul, sőt a teljesítő-képesség fokozottabb igénybevételében keresi a jövedelemmegosztás eszméjének okszerű keresztülvitelét. Arra a következtetésre kell azért jutnunk, hogy az egész adórendszert a közszolgáltatások progresszív irányzatának kell uralnia s hogy tért kell annak engednünk mindenütt, ahol az okszerűen megvalósítható s ahol a vagyon vagy kereset nagyobb volta a fokozottabb teljesítőképességnek valóban is mérvét képezi. Nem vihetjük ezt be a reáladóztatásba, de meg kell valósítanunk nemcsak az adózó egyén összes jövedelmének, bármely más külön adó alá vont forrásból eredő összesített jövedelmének megadóztatásánál, hanem külön azoknál az adóknál is, amelyek személyes vonatkozásúak s az egyéni keresetre alapítvák. A külömböző forrásokból eredő jövedelmeknek az összesített adózásnál figyelembe veendő egyszeres vagy többszörös számbavétele, helyesebben kisebb vagy nagyobb mértékben való számítása fogja képezni a helyes megoldásnak azt a módját, mellyel a különböző jövedelmeknek biztos és nem állandó jellegű volta s ezáltal a telj esi tő-képességnek valódi mértéke helyes figyelembe lesz vehető. S a kisebb jövedelmeknek adómentesen hagyása, ma különben is gyakorlatilag alig alkalmazható Hagy adótételeinknek leszállítása a kisebb jövedelmeknél talán ma is lehetővé teszik a megoldást olyképpen, hogy mai adótételeinknek kulcsa képezze nagyjában a progressziónak makszimális határát. Érett gyümölcs a progresszív adónak kérdése, teljesen tisztázott, mielőbbi megoldásra vár. —1— Iskolai értesítők. ív. Az izr. hitközség iskolái. Az aut. orth. hitközség polgári fiúiskolájának és elemi iskolájának értesítője Schór Ármin polgári iskolai igazgató állította Össze. A értesítőt programm-értekezés vezeti be Schór Ernő tanár tollából. Tavaly ugyanő irt e helyen: „A polgári fiúiskoláról", melyről dicsérőleg emlékeztünk meg. Sajnos, nem tehetjük ugyanezt a mostani értekezésről szólva, mely „Felekezetiség az iskolában" c. alatt szó tárgyává tevén azt az állítólagos felekezetieBkedést, mely némely (meg nem nevezett) intézetben megnyilatkozik, egyszersmind a saját polgári fiúiskolájukat ezen és más szempontból kissé ízléstelenül dicsőíti, amit csodálunk, hogy megtűrt az értesítőt szerkesztő igazgató cenzúrája. Hivatalos felsőbbség részéről nyert dicséretet közölhet az értesítő (közöl is), de saját tanárai nem állhatnak be a pláne összehasonlítva-dicsőitők sorába. Az értesítő egyébként hű képet nyújt az intézet külső és belső életéről. Szól a vallásos nevelésről, hazafias ünnepélyekről, tantestületi értekezletekről, kirándulásokról, könyvtárról, vizsBolyongó tüzlelkére rátalálva Bejárom újra a harctereket, Hol új vért kérnek régi lobogókhoz, Világszabadság, hazaszeretet. S egy láthatatlan fővezér kezében, Ki léglován Erdélyből hoz vihart, Leszek a zsarnokság villáma, réme, Csodák és mondák könnyes szemefénye: A törhetetlen ős Petőfi-kard. Szávay Gyula. Az utolsó Onody. Irta: Gödc Jenő. Istenben boldogult László királyunk, e néven negyedik a magyar históriában, egyszer megtette azt a tréfát, hogy minden aranybulla és minden királyi dekrétumok ellenére az Ónody-nemzetségnek adá az egész kerek Ungvármegyét, non in honorem, sed in praemium, szabadispáni joggal. Ilyenképpen lettek az Ónodyak az első törvényhatósági joggal biró comesek e hazában. És azóta minden király jogara alatt felüti a fejét egy-egy ónody gróf és minden korból található a ránk maradt dekretum maior-okon egy-egy Ónody sciturja, hattyus cimerű billoga, aki mint igazi báró vett részt a király tanácsában. Széles ez országban valahány vitézi tettről, földesúri hatalmaskodásról, nagyúri bolondgombáról vagy pikáns történetről szól a krónika, az ónodyakkal találkozunk ott is. Benne volt már az a vérükben, abban az erős, brutális, kékvérben és öröklődött át apáról fiúra. S ahogyan nőtt a vérükben a hatalmaskodás vágya, úgy csökkent a domínium. Minden / egyes Onody kivette a részét benne, hogy elpocsékoljon egy-egy jobbágy^ falut. Hatalmas darabka föld lehetett az Ónody-jószág, mert négyszáz esztendőn át kerek számban hetven Ónody sarjadék igyekezett rajta, hogy nyakát szegjék. Ennek a terebélyes és fényes családfának volt az utolsó rügye Ónody Bódog gróf, Ónody Pál és báró Aquiviva Zsuzeánna fia, akinek az őseitől öröklött tradícióval, azalatt a hét év alatt, amelyet a tizes dragonyosoknál szolgált, sikerült végkép rákölteni a még megmaradt három falut, Óoskát, Porondot és Törökvárt egy kis vöröshajú bécsi színésznőre. Mikor aztán az ősei lepattogzott olaj festésű arcképein kívül nem volt már a régi jusból semmi egyebe, mint egy kis vedlett vakolatú téglaháza, (amelyben valamikor az apja tiszttartója lakott) odahaza Ungban, akkor az utolsó Ónody lecsapta a főhadnagyi kardbojtját, hazajött abba a téglaházba és elkezdett öregedni. Vele öregedett József is, a hajdani legénye. Az elkísérte „haza". Zárkózott, unalmas, szürke életet éltek. Bódog gróf felaggatta a szobája falán a osalád régi, elárvult fegyvereit, meg az őseinek képét és nem törődött továbbra semmivel. Nem tudott lealázkodni annyira, hogy valami existenciát teremtsen. Egy ónody gróf, aki megyei számvevő, vagy legfeljebb tanfelügyelő! Fellázadt benne ez ellen a gondolat ellen az Ónodyak kék vére, hatszázados dölyfe: —• aki ezt a nevet viseli, az csak nagyúr lehet vagy semmi. Inkább nézegette napestig az ősei kópét. Leült közéjük és elvértezte a gőgös lelkét valamelyik kétszász év előtt elhalt ükapja páncéljával. Végtére közönyössé vált minden más iránt, Belezökkent a szemébe az ősei régi dicsőségének ragyogása és attól a hazajáró fénytől nem látott meg más egyebet, mint azokat a rozsdás kardokat és megbarnult képeket. Hanem azért a rossz szabású nadrágjával, divatjából in'ment, zöldbejátszó gérokkjával is megmaradt Ónodynak. Szikár, feszes alakja, fakó arcából kivillogó szürke szeme és mozdulatainak graciózus, ideges félszegsége reá vallott az egykori nagy úrra. És amig az utolsó Ónody némán, apathikusan sütkérezett az ősei képéről reá sugárzó fénykévében, addig az öreg József rendesen dörmögve tisztogatta kopott, ócska libériájának megvörösödött nikkelgombjain a fehér hattyus Ónody cimert. — Berozsdásodott a cimerünk, be. Hej, másként volt ez, nem is olyan régen. Amikor az ócskái kastélyban, amelyik most Glück uraságé, a Bódog gróf százszorszép Krisztina húgának ültük a lakodalmát . . . Fájt az öreg lelkének nagyon, ha az urai régi dicsősége jutott az eszébe. És fájt neki szörnyen, ha gúnyolódtak, ha kicsinylették őket. Pedig még az a szeplős mészároslegény is laposat sandított, amikor az öreg József vitte haza a mindennapos egyfont ürühust. Hanem az öreg titkolta Bódog gróf előtt. Hadd higyje az csak, hogy az Ónodyak régi fényét észreveszi a világ is, nem csak ő maga. És ha a titkát veszély fenyegette, úgy segített az öreg, hogy hamarosan elhallgattatta a csufondároskodót: — Hallja az úr, ne higyje, hogy az Onody gróf szeme megromlott. Ha tizenöt év előtt le tudott lőni egy német herceget, le tud akkor ma is egy olyan potentátot, mint az úr !