Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.
1906-07-28 / 30. szám
III. évfolyam. 30. szám. Pápa, 1906. julius 28. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: D^- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében is. Halálról — az életnek. Az emberek mostanában hirtelen halállal halnak el. A paliida mors, a halovány halál, amely — a római költő szerint — egyenlőkép bezörget a szegények kunyhóinak, valamint a királyok kastélyainak ajtaján, manapság mind sűrűbben érkezik meg bejelentés nélkül s percnyi várakozás nélkül viszi magával kiszemelt áldozatát. Temetnek. S az embereknek, akik sokszor inkább csak kötelességszerű kegyeletből, mint igaz szívbeli részvétből jelennek meg s vesznek részt közömbös, sőt néha szinte derűs arccal a gyászszertartásokon, lassanként elkomorul az arcuk. A gyors vég, mely éltük teljében szakítja ki embertársukat a többi mosolygó képű halandó sorából, gondolkodóba ejti őket és elmélkednek a közös sorsról — a halálról. Meddő elmélkedés! »Az ismeretlen országról, honnan nem tért vissza utazó«, céltalan az elmélkedés. A hivőt, ha a halálra gondol, úgyis vigasztalja hite s a hit pótol számára mindent, amire véges emberi elméjével felvilágosítást adni nem tud. De hivőt s olyant is, kit talán csak saját közeledő halála tanít meg hivővé lenni, a halál képe visszahivja az életbe s arra indítja, hogy a halál helyett, melynek rejtélyét megoldani úgy sem képes, gondolkodjék inkább az életről. Gondolkodjék az életről s az életnek nagy harcáról, mely soha nem dúlt talán vadabbul és kiméletlenebbül, mint a mi korunkban. Az életről, melynek semmiségéről, küzdelmének hiúságáról ott szerez meggyőződést, mikor egy-egy társát, halt légyen bár meg hirtelen halállal vagy hosszú szenvedés után, utolsó útjára kiséri. Ha ilyenkor gondolkozik az életről, magába szállva be fogja látni, hogy mily rút, mily önző tülekedés folyik a világban s a vég tudatában mennyire nincs értelme e rút és önző tülekedésnek. De hát az élet küzdelem! S ahhoz, hogy létünk fenntarthassuk, hogy boldogulásunkat előmozdítsuk, harcolnunk kell. Igaz! De hol van az megirva, hogy e harcnak nemtelennek kell lennie, hol van az megirva, hogy e^harcot a kajánság, a roszakarat, a felekezeti gyűlölség fegyvereivel, az osztályok korlátolt felfogásával kell megvívni. Államok, nemzetek is küzdenek egymással, vívnak nagy gazdasági és kulturális harcokat. S amíg ezeket a civilázáció jegyében békés eszközökkel vívják, addig boldogság, virulás fakad nyomukon, de rettenetes látvány, mikor az örök békét hordva ajkukon, vérbe és halálhörgésbe fojtják a civilizáció legdrágább áldásait. Ep úgy, mint államnál, nemzetnél, az egyes emberek között is csupáu a békés verseny, a nemes küzdelem nyújt felemelő látványt. Esztehetség, tudás, munkabírás és jellem, ha csupán ezek kelnének versenyre, akkor öröm lenne az élet, s öröm annak szemlélete. Ám ha látják valakiben a tehetséget, de nem akarják elismerni, mert hát nem egy felekezethez tartoznak, ha nyilvánvalóvá lesz egynek tudása, de mivel nem született selyempárnák között, többre becsülik annak tudatlanságát, kinek hétágú cimer pompázik zsebkendőjében, ha szembeszökően világos, hogy egyiknek munkabírása több, ügyessége nagyobb, iparkodása különb a másiknál, de azért megfosztják kenyerétől, mert politikai meggyőződése más, mint a hitványabb munkásé, akkor az élet küzdelme nem nemes látvánnyá, de nemtelen komédiává fajul. Es ha végül megtörténhetik, hogy nem a jellem, a becsület nyerik el az elismerést, hanem a hamisság, a képmutatás, a fondorkodás azok a tulajdonságok, melyek révén elismertetést, boldogulást lehet szerezni, akkor az élet ilyen képétől visszariad, a harcnak ettől a nemétől megundorodik az ember, az az ember, akinek az emberi hivatásról eszmények élnek kebelében. A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. PETŐFI KARDJA. Acél vagyok. — A mindeneknek atyja, Az öserö, a zordon volt atyám. Anyám a föld, melynek forró szerelmén, Méhébe lenn, tűzben fogantatám Köszikla-pólya takargatta testem, Bölcsömet a földrengés ringatá, S az elementumok viharos ajka Dúdolt egy-egy mély dajka-dalt reá. Izmos fegyverkovácsok közrekapva Neveltek aztán hajlamom szerént. Csengő üllőn, sziporka-csillagok közt, Belémverték a vitézi erényt. Versenyt szikráztam villogó szemökkel, Csengett a pengém, mint a cimbalom, Amit kaptam, csattogva visszaadtam, Míg elzenghettem fringia-dalom. Hadak robogtak s mentünk ezren-ezren Bocskay lengő zászlai után. „Hajrá 1 1-danára, vérbe-fénybe mártva Villogtatott egy hajdú-kapitány. Egyszer — vérrózsa ült ki homlokára, Kék ajka már csak úgy súgta a dalt, — 0, hős társakkal közös sirba tére És én — fogason függtem, rozsda mart. És álmodtam. Álmomban lelkem ismét Kőszikla-bölcsejébe költözött. Földrengések ringattak újra benne, Dörgő-dübörgő dajka-dal között. Kék lidérc-lángok birkóztak a nappal, Az éjben vörös csillag tündökölt, Meghullámzottak a temető-halmok Es szent csontokat vetett fel a föld. Es ébredtem. És pengő hangot adva Csak összerezzent acél-idegem. Nem álom: íme, reng a föld valóban, Egy tűztenger a világ idefenn. Vajúdó halmok isteneket szülnek, Eget-földet vörös fény lángol át, Öregek és gyerekek összenőve Együtt zengik a szabadság dalát. Ébred s letépi első mozdulatra Gyermekrongyát vasizmairul a nép; Áll a szabadság hívó lobogója, Nem szabja árát, csak alája lép. Mert az a minden lobogók királya, Mély szent magasban legfelül lobog, Csak ennek szárnya alatt sarjadozhat Egyenlően ki a kenyér s a jog. S r legszebb napján a hőskor tavaszának, Úgy nézzetek ti unokák reám, Én csüggöttem — díszszolgálatra osztva A legdicsöbb vezérnek oldalán. Kit balja forró szivéhez szorított, Oh százszor boldog, én voltam a kard, Mikor zengé a márciusi esküt S élő visszhangra a „Talpra magyar 1 1 -t. Együtt jártuk dicsőségben fürödve Bércek-rónák babéros utait; Mért is váltunk meg ott a fordulónál, Ahol utad az éjszakába vitt. Égzengö zajban, ömlő vérfolyókon Feketeségbe borult a világ, — S holttestein a segesvári síknak Száguldottak a fújó paripák . . . Annak a juliusi éjszakának Csillagjai fent ülnek őrszemül. Kutató kéz ne is nyúljon a földhöz. Maradjon a hant érintetlenül. Ki tuclja, melyik az ő takarója ? S bajtársitól ö úgyse válna meg: Elég, ha ti örködtök a jelekre, Ti égmagasból néző őrszemek. És énhozzám se nyúljon földi kéz több, Lefátyolozva álljak özvegyen. Pengém szivébe — igaz hitvesébe — Bevésve csak az ő neve legyen. Megrengetik még majd a földet újból A belezuhant hulló csillagok: Jelt váltok akkor majd az őrszemekkel S egy villanással jelzem: „itt vagyok" ! ff FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ az eg-yediil elismert kellemes izű természetes Hashajtó szer.
