Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-03-18 / 11. szám

erélyesebb akcióhoz látni. És nagyon helyesen teszi, ha ez akcióban úgy amint fentebb említettük, teret juttat az élőszónak és megteszi — a város és a városi lakosság érdeke kivánja, hogy megtegye — hogy a megkivántató 800 hold megszerzésének munkájával egyes tisztviselőket biz meg, akik alaposan tájékoztatnak mindenkit, akit illet arról, hogy itt nyereséges vállalatról van szó, melynek áldásos hasznát termelők, munkások, a város s a vidék egyaránt élvezni fogják. "Tegye meg ezt a városi hatóság, lásson teljes eréllyel utána a dolognak, most amíg nem késő. Mert ha már egyszer a gazdag és hatalmas szomszédváros megszerzi többi gyárai mellé ezt az egy nekünk szántat is magának, akkor nekünk nem marad egyéb hátra, mint tört reményink omladékán siránkozni. —or— Városok szövetsége. A múlt év nyarán Dunántúlról, Zalaegerszeg városából röppent el a városok szövetségének eszméje, mely szerte az országban lelkes visszhangra talált. A városok nagy lelkesedéssel karolták fel az eszmét, mely a szövetkezéssel a városok financiális rendezését, autonómiájuk kiterjesztését és ezzel kulturális Jejlödésük elöbbrevitelét, azonkívül a városi tisztviselők fizetésének egyöntetű rendezését tűzte ki célul. A városok a múlt év augusztusában országos kongresszust tartottak Budapesten a szövetség létesítésének megvitatása céljából. A kongresszus Várhidy Lajos zalaegerszegi polgármestert bizta meg a szövetség alapszabályainak kidolgozásával. A tervezet immár elkészült és megküldetett az összes városoknak, hogy a tervezetre vonatkozó észr^fceleiket megtehessék. Az alapsz^ralyok a városok szövetségének nagyszabású tervét és hivatását teljesen kimerítik és így érdekesnek tartjuk ezek révén a szövetség körvonalait megrajzolni. A szövetség célja a városok érdekében reformokat kezdeményezni. Ilyen reform például az állami rekompenzáció kieszközlése, a városok financiális állapotainak javítása, szélesebb városi autonomia kieszközlése. A szövetség összekötő kapcsot fog képezni az ország városai és városi tisztviselői között, hogy azok jogos törekvéseit a szövetkezésben rejlő erővel támogassa. A szövetségnek hivatása lesz állandóan tanulmányozni és figyelemmel kísérni a városok közéletét, hogy a városok érdekeit mindig eredményesen szolgálhassa. A szövetség összekötő szervei a városok orsz. közgyűlésén, melyen a szövetség összes tagjai előterjesztik tapasztalataikat, indítványokat tesznek, illetve azok fölött szavaznak. A szövetség tagjai azon városok küldöttei lehetnek, melyek 10 évre szóló kötelezettséggel 1000 lakosig 50 korona, 20.000 lakosig 100, 20.000 en felüli lakosig 200 korona tagdíjat lefizetnek. A tiszteletbeli tagokat a közgyűlés titkos szavazással választja. A szövetség élén a vá osok orsz. tanácsa áll, mely számadás és felelősség mellett intézi a szövetség ügyeit. A tanács 1 elnökből, 2 alelnökből, 12 rendes és 3 póttanácstagból áll és negyedévenkint egyszer ülésezik. A szövetség szakbizottságokat alakít, melyek hivatva vaunak szakszerű fölvilágosításokat adui a városoknak a hozzájuk intézett kérdésekre és ekkép elősegítni a városok kulturális fejlődését. Az alapszabály arra az esetre is gondoskodik, ha a szövetség működésének folytatása az állam, vagy a szövetségi tagok érdekeit veszélyeztetné. Ez esetben a kormánynak joga volna a szövetséget fölfüggeszteni, sőta szabályos vizsgálat után fel is oszlatni. Ez a városok létesítendő szövetségének rövid vázrajza. Azok a nagyjelentőségű célok, melyek elérését ez a szövetség maga elé tűzte, minden oldalról a legmelegebb méltánylást és támogatást érdemlik meg. Március 15. Azt az általános hitet, hogy a márciusi eszmék megvalósulásához idén közelebb vagyunk, mint tavaly vagy annak előtte, városunk külső képe is szimbolizálni látszott. Hivatalos épületeken, magánházakon soha ennyi, de még feleennyi nemzeti lobogó sem lengett, mint idén. Mintha bizonyítani akarta volna a város : érzem, tudom, hogy a nemzet halad, komoly öntudattal megy nemzeti céljai megvalósulása felé s a haladás örömmel tölt el, örömöm külső jele gyanánt hadd lobogjanak a piros-fehér-zöld zászlók. És lobogtak. A hűs tavaszelői szélben magasra szárnyaltak a nemzeti szinü vásznak, s a szívekben magasra szárnyaltak a vágyak, hogy jöjjön, aminek jőnie kell: „a jobb kor". Ezért fohászkodtak az ünnep szónokai és résztvevői egyaránt. A szép márciusi ünnep, melyet idén nálunk sokkal szélesebb rétegekben és nagyobb terjedelemben ültek és a hét folyamán fognak is még megülni, mint valaha, legyen a jobb kornak biztató záloga. * Az idei márciusi ünnepségek sorát a Leányegyesület nyitotta meg, mely március hó 12-én rendes havi felolvasó ülése keretében ünnepelte meg a szabadság hajnalhasadásának évfordulóját. Már jóval 4 óra előtt zsúfolásig megtelt a terem kipirult arcú honleányokkal, azonban asszonyokban és ifjakban sem volt hiány. Az ünnepélyt Nobel Henrike zongorajátéka vezette be. Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának nyitányát játszotta el a tőle megszokott szabatos előadásban. Rendkívül érdekes pontja volt az ünnepélynek Aebersold Leopoldina szavalata. Dr. Kőrös Endrének „Kossuth" cimű ódáját szavalta el ez a „nemzetközi" hölgy oly sikerrel, minőt még kevesen arattak a leányegyesületben. E nő, ki csak pár éve jött közénk, megcáfolta az állítást, hogy idegen ember nem tanulhat meg magyarul. Született magyarnak is dicséretére vált volna, oly gyönyörű hangsúlyozással s igaz mély érzéssel adta elő a költeményt. Nagy élvezetet szerzett a közönségnek Szekeres Bónis főgimn. tanár felolvasása. Petőfinének életével ismertette meg hallgatóit elejétől végig gyönyörködtető előadásban, melyet zajosan megtapsoltak. Ezután Nobel Jozefa, a leányegylet „ünnepi" szavalója lépett a pódiumra s Farkas Imrének „Czinka Panna" c. költeményét szavalta oly hévvel és lelkesedéssel, hogy a hallgatóságot szinte magával ragadta. Hasonlólag nagy sikert ért el Lukács Jenő egy Liszt-rapszódiának művészi tehetségre valló bravúros előadásával. Méltó befejezése volt az ünnepélynek Szabó Zsigmond szavalata. Saját szerzeményű „Március Idusán" cimű lendületes költeményét szavalta el gyújtó hatással. A nagy március 15-kére emlékeztető szeles, esős napra virradtunk szerdán. Szürkés, komor felhők terpeszkedtek az égen, de lent a földön, utcákhosszat amerre járt-kelt az ember, mosolygós képű, nemzeti kokárdás fiatalokat láthatott, arcukon a nemzeti ünnep örömpirjával. A délelőtt folyamán egyébként el is állt az eső s a szabadságszobor előtti ünuepélyeket az eső nem zavarta meg. a szakadó novemberi zápor. Az udvarra forduló konyhaajtót vadul, erőszakos rántással kitépte valaki és az hangos csattanással vágódott be. A kiszakadt nyíláson beszökött a szél, búgva szaladt végig a konyhán, megakadt a szobabejárón és dühében megdöngette azt. A fekvő leány felriadt, a pislákoló asszony meg apatikusan emelte fel a fejét. Oda künn valaki csúfosan káromkodott, dühöngve botorkált ide-oda, fellökött valami edényt, ami lármásan csörömpölt a kőpadozaton. Biztos jelek, hogy itt az ember. Az asszony oda kullogott az ajtóhoz és kinyitotta, avval a csöndességgel, amiben ép annyi volt a nemtörődömségből, mint e fejet hajtó megjuhászkodábból. A berúgott ember úgy esett be rajta. Tagbaszakadt, szinte ijesztően hatalmas férfi, arcán is a nyers erő brutalitásával, aminek a zord vadságát a bekebelezett ital tüze még risztikusabbra égette ki. Neki oiesztett bikahanggal bódult az asszonyra, hogy miért nem rakta el az útból, amit ő fellökött. Az csak a füle mellett eresztette el a szitkot és megoldással kevergette a hülő vaskályhán össze vastagodott ételt. A férfi úgy esett egy székre és az asszony előtálalta a vacsorát. A kis leány kisunyított a takaró alól. Fogvacogásig reszketett minden porcikája, szepegve lapult meg a takaró "alatt és kifelé pislogatott, hogy mi lesz ? Az apa vad indulattal lökte félre az oda tálalt vacsorát. Az evőeszköz megcsörrent a kályha vasán, a tányér az ágy alá gurult és a padlón szerte hullott az étel. — Ez vacsora ? bömbölte veszettül. Az asszony csöndesen nézett maga elé. — Ezért hordom haza a keresetemet, te rongy ? — és elcsattant az első ütés. A vaskos tenyér végig hasította azt a halálsápadt arcot, az asszony elsikoltotta magá*-, a bestia még egyet suhintott oda, nagy csontos öklével, a bajánál kapta meg, püfölte és lóbálta azt a keshedt testet, mint ahogy a vihar ráncigálja a kiaggatott holmikat, ha dühébe beléje kapaszkodhatik. A meggyötört asszony rítt és kinjában lehempergett a földre. A vad ember vágott még rajta, azután odább taszította. Az összezsugorodott test csak úgy gurult a jókora lökéstől, de mire a férfi kitombolt nyugalommal vetkőzidni kezdett, akkor már az asszony feltápászkodott. Félig kúszván, majdhogy nem négy kézláb mászott az ágya felé és egyetlen nyögés nélkül hullott bele. A kis leánynak majd hogy a szive szakadt meg. Szeretett volna kiugrani a takaró alól, egyenesen oda a csatázok közé, de még sajgottak testén az ilyen merészségnek apai szentesítései. Kövér, nagy csikókban olvadt meg a vér és sötét, vaskos hurkák hasították össze-vissza a gyönge bőrt. Fájtak a tagjai velőig, az apai gyöngédség bizonyítékaitól és a lelke is kínba facsarodott az anyja szenvedéseitől. Lassú, megcsuklás nélküli sirás fogta el, csak olyan könnyek, miknek nincs zokogása, de a fájdalom dúlása majd felvette a vonagló testet. Csak úgy rázta a gyereket a kifakadt indulat, de rémülve szorította vissza a feltörekvő zokogást, nehogy hangot adjon, felkeltené szüleit. Az apja mélyen aludt — szuszogott, mint egy fujtató, az anyja pedig a kimerültség alélt szunyókálásába készült belekezdeni. És a gyerek sirt. Ömlő könnypatakokkal, mik nedvesre áztatták az arcát és amikben vergődése, gyötrelmei olvadtak fel. Aztán kiapadtak a könnyek, a fajdalom elmúlt és az öntudatos gondolkodás. A kis leány latolgatott. Az a sirás fölitta a fájdalmat és az utánna jött nyugalmat megzavarta az ész, az a csöppnyi gyermekész. Akinek közepette nem juthatott szóhoz, most pótolta. Nem volt ami visszahúzza. A gyereklélek tiszta és mégis erős szeretete már rég Összedőlt, mert az apját félte és gyűlölte, az anyjához meg nem a szeretet olvadásával, hanem csak a résztvevős sajnálatával ragaszkodott. Lassan, alig moccanó mozdulással kelt föl az ágyból. Vigyázva szedett magára holmi ruhát és mire elkészült, odaült az ágya szélére. Összeterelgette a szétszaladó gondolatait. Hogy hogyan van, hogyan lesz ő. Rosszul van, rosszul lesz, míg csak nem fordít a soron, hogy változzék a dolga. Hát legjobb lesz fordítani. Óvatosan fölkelt, körül se nézett, egyenesen az ajtónak tartott és nagy csöndesen kivülré került. A Fickó, a lompos az ajtónál feküdt, fölnézett Jucikára. Hova mén ily későn a gyerek : Elmén, vissza se jő. A Fickó nem érti, lehajtja a fejét az előre nyúló lábára és néz a lány után. Más senki se néz utána. A sötétség sűrűsödik. Jucika a hóna alá szorította erősen a kacabáját és ment erős igyekvéssel, mint akinek igen sürgős dolga van és ismeri a célt . . . S a bizonytalan sötétségben a gyermeklány, a nyomornak e kis szegény hajadona, ezt forgatta elszántan az eszében : — Nem nézem tovább, nem nézem tovább .. . S ment erős igyekvéssel . . .