Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-11-18 / 46. szám

Szépművészeti múzeum Pápán. jelentékeny és nagyhatású kultúrintézmény. S e szerencsés fordulat annak köszönhető, hogy í. hő 12-én ebben az ügyben meglátogatta a főiskolát a budapesti országos képtár igazgatója, Kammerer Ernő. Megtekintette a dísztermet, könyvtárat, régiségtárat, mint számbavehető helyiségeket s úgy nyilatkozott, hogy egyelőre s kezdetben felhasználható e célra a régiségtár, bár aránylag kisterjedelmű. Szavaiból azt lehetett kivenni, bogy alkalmasnak tartja a főiskolát egy ily intézmény befogadására s kedvező jelentést és ajánlást várhatni tőle. Kedvező véleményének megalkotására mindenesetre befolyással volt az, hogy a főiskolának magának is van tisztességes anyaga, amivel egy szépművészeti gyűjtemény felállításához hozzájárulhat. S ez az anyag a Baldácsy báró által hagyományozott metszet-gyűjtemény, mely több mint kétezer darabból áll s mely eddig teljesen felhasználatlanul és érintetlenül hevert rejtekében. Mint hozzáértő ember egy pár órán át szemlélte e gyűjtemény darabjait nagy érdeklődéssel s úgy nyilatkozott, hogy egészében szép és hasznavehető gyűjtemény, melyben vannak szép és értékes műdarabok. Nemcsak a múlt századból vannak itt metszetek, hanem a metszet feltalálása óta minden századból és minden nyugoti nemzet köréből. S éppen ezért oktató és a mű

;zlést fejlesztő célra nagyon felhasználható. S e célt úgy érhetjük el, hogy fel kell dolgozni ezt a szép anyagot nemzetek és egyes iskolák szerint s időnként mindig egy egy újabb sorozatot kell kiállítani a nagy közönség okulására és gyönyörködtetésére. Sőt azt is kijelentette, hogy ezt a feldolgozást a saját szakembereivel elvégezteti minden költség nélkül. Valószínű tehát, hogy a szépművészeti múzeum nemsokára megnyílik a kollégium falai közt. S én meg vagyok győződve, hogy mihelyt a kezdet nehézségein túlestünk, főiskolánk minden szépért és jóért lelkesülő vezetősége a helykérdés nehézségeit is meg fogja oldani. Borsos István. A színházi liét. — Blaha Lujza vendégjátéka. — A szezón némely gyönge estéjéért meghozta Micsey a kárpótlást. Meghozta egy olyan tényével, amellyel hálára kötelezte maga iránt a pápai közönséget, mellyel az idei első téli szezónuukat feledhetetlenné tette. Vagy feledheti-e valaha valaki, aki a Blaháné csengő dalától, édes kacajától új életre kelt szinházunkban a vendégjáték három estéjéből csak egyet is töltött, feledheti-e, hogy mégegyszer, ah ! talán csakugyan utoljára láthatta Blahánét. A népszínmű fénykorában ezelőtt 17 esztendővel járt Pápán Blaháné. A magyar szinpadon sok változás történt azóta, régi bálványok Összedőltek, hamis istenségek letűntek, a kor változó izlése nem a magyar levegő üde ozonja, de a nemzetköziség füstös, párás atmoszférája után eped a színműirodalom terén, új nemzedék jött, sokkal jobban szakított a réginek eszményeivel, a fővárosból kiinduló új irány rabjává teszi a vidéket is. a vidéki szinpadon is a ledér tónus, a durva naturalizmus burjánzik fel és . . . bizony, még csodák történnek ... 17 év után megjelenik a mi kis színpadunkon Blaháné, megjelenik, hogy a magyar dal géniuszaként ismét a népszínmű fénykorába vezessen bennünket vissza. Mert változott a kor, változott az ízlés, egymást váltották irodalmi irányok, színműírók, színészek tűntek, emelkedtek és aláhanyatlottak, csak egy maradt meg öröknek — a Blaháné művészete. Nyomtalanul rohant el e felett az idő, s mint a nemes drágakő, fényének erejéből, tüzének csillogásából mit sem veszített. Ismételjük azt, mit százan, ezeren, százszor, ezerszer elmondtak, hogy a magyar szó senkinek ajakáról édesebben nem folyt soha, mint az övéről, hogy dalának — szomorúra, vigra nyíljék bár meg bájos ajaka — a legridegebb lélekre is ellenállhatatlan a varázsa, hogy mozdulatainak kecsét máig sem érte utói senki, s nem játékának azt a cso. dálatos adományát, amit röviden talán így jellemezhetnénk: művészien öntudatos természetesség. A Gyimesi vadvirág Magdolnáját, a Kurucfurfang Kuruc asszonyát, az Ingyenélők Sárikáját játszotta, dehogy játszotta, élte át nekünk és előttünk. Hogy kipirult arcoal, az igaz művészet iráuti áhítatos odaadással lestünk ajakáról minden szót, hogy a legnemesebb élvezetben volt részünk, mikor dalát hallottuk — mint az ezüstharang szava, oly tisztán, erősen cseng minden hangja —« hogy lelkünk emelkedett, átérezvén az ő érzéseit, s szívből jövő kacajunk volt visszhangja az ő utolérhetetlen dévajságának, magyarosan — bájos, naívul — megvesztegető kiszólásainak, kell-e azt mondanom ?. . . Az előadások külső képe pedig ez volt: még az első este előtt, mindhárom estére az összes jegyeket elkapkodták. Mikor kedden este 8 órakor először lépett a színpadra, zúgott az éljenzés és a taps végig az egész házon s egy lírával ékes, remek babérkoszorút nyújtottak fel a zenekarból, melynek piros-fehér-zöld szalagján ez a felírás volt: „Blaha Lujzának — a pápai szinügyi bizottság." Az első énekszáma után elemi erővel tört utat magának a közönség lelkesedése, így ment ez egész este végig, tapsnak, kihívásnak alig akart vége szakadni. Á második este méltó folytatása volt az elsőnek. Ezen humorának gazdag forrását nyitotta meg, s árjadoztatta minden szivekAlapos kilátásunk van rá, hogy főiskolánk ismét egy szép, új intézménnyel szaporodik; és pedig minden jelentékenyebb költség és kiadás nélkül. Már két évvel ezelőtt, mikor a főiskolai könyvtár a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének hatáskörébe lépett, amely összeköttetéssel mint ismeretes — minden teher nélkül nagy anyagi és erkölcsi előnyök járnak, kilátásba helyezte a Főfelügyelőség, hogy nálunk szépművészeti múzeumot létesít. Ezt úgy kell érteni, hogy az állam által évenként vásárolni szokott festmények és műtárgyak egy részét örök letéteményképpen itt helyezi el. Tehát oly intéz ményt létesít, amilyet a főiskola vagy a város a maga erejéből egyáltalán nem volna képes felállítani. Pedig hogy mily sok haszon járulna ebből első sorban. a nagynépességű főiskolára s azután az egész városra, az bővebb magyarázatra nem szorul. Hiszen elsőrangú s mással nem pótolható eszköz volna ez arra, hogy ifjuságunk művészi érzékét, művészi Ízlését felébresszük és minél magasabb fokra fejlesszük. Felébreszteni ugyan fel tudjuk magyará zatokkal és a könyvekben található halvány másolatokkal is, de magasabb fokra fejleszteni csak úgy tudjuk, ha jelesebb eredeti művek közvetlen szemléletével hozzuk kapcsolatba a különben könnyen elhalványodó elméletet. Közvetlen szemlélet nélkül az elmélet csak olyan levegőben úszó, könnyen elillanó valami. S ugyanezt a szolgálatot teljesítené egy szépművészeti múzeum a város művelt közönségével szemben is, sőt mindazokkal szemben, akik magasabb és nemesebb élvezetek után törekszenek. Egy ily szépművészeti múzeum felállításának már két évvel ezelőtt is az volt egyetlen feltétele, hogy a főiskola alkalmas helyiséget tudjon kimutatni. A fenntartó testület örömmel fogadta az ajánlatot s igyekezett is helyet kijelölni, de valami alkalmasat nem tudott. A könyvtár helyisége túlzsúfolt, ahol már alig van szabad fal, a díszterem erre a célra szintén nem használható többféle okból. Már szinte attól lehetett tartani, hogy a helyiség kérdése miatt abban marad a szép terv. Most azonban szerencsés fordulat történt s nagyon valószinű, hogy már a jövő év folyamán megnyílik kollégiumunk falai közt a szépművészeti gyűjtemény először szerény keretben, azután az évek folyama alatt folyton gyarapodva és fejlődve úgy, hogy majd idők múlva dísze lesz nemcsak városunknak, hanem egy egész nagy vidéknek. Egy érzés a lelkeken : visszafordulni, futni a halál elől ! És a szétszórt, fáradt legények között halk morajlás hangzott. Idó Milán, menetközben megrántotta a ragyás arcú Rankó Dusán fegyverszíját: — Soká megyünk még káplár úr? — Majd csak beledöglünk egyBzer Milán ! — Akkor jó ! — piszmogott az oláh és mentek tovább bukdácsolva, szorosan egymás mellett. Vitte őket az imbolygó fáklyafény, az ár, a fegyelem, meg az a mormogó zúgás, amely megzendült előttük a homályban dübörgő, szédületes morajjal, amellyel a megáradt Bosku üdvözölte az éj vándorait. A néhány száz lépéssel előretolt elővéd kadétja lefúvatta a marhot. Páter Dragunics most már káromkodott, oberlieutenant Misztivacsek a bajusza jégcsapjait rágicsálta kínjában, csak a kapitány maradt nyugodt és kedélyes továbbra is, amikor illő hangon tudatta a századdal, hogy helyezkedjen kényelembe, verje fel a sátrait, mert nem lehet tovább menni. Azután eló'reuyargal a zajló folyócskához, amely derékban törte ketté az ócska, összekötő fahidat. — Donnerwetter in Himmel, ez történhetett volna egy kicsit későbben is ! — sziszegte boszusan a kadét felé, mintha csak őt okolná azzal, ami történt. A kadét hallgatott. Maga is olyanfélét érzett, hogy tulajdonképeu igazsága vau eunek a dörmögő, vén medvének és szótlanul, tanácstalanul nézte azt a fagytól vörös, boszus arcot. Csak hangos parancsszóra verte össze a bokáit : — Kadét! — ? — Elmegy hidat keresni arra lefelé ! Majdhogy hanyatt nem vágódott, de megemberelte magát, tisztelgett és egyforma tomogással ment a század felé, emberekért. És mentek tizenheten. Tizenöt infauterista, egy káplár és egy kadét. A hó csikorgott a lábaik alart, a szél idegrázó dalokat sürvített, mellettük morajlott a megáradt viz, messziről pedig zengett egyre a halál dala, az ágyúdörgés. Csakúgy harsogott feléjük a visszhang dübörgése. Mire a kadét először tempószünetet adott, már semmi sem látszott a táborból. Csak haloványau elmosódva villant meg olykor egy-egy halovány, fáklyavilág a messze sötétségben, ahol a kilencedik companie éjjelre szállást ütött. Boszusan kapta fel a fejét és harsányan kiáltotta: — Marsch ! Erősen sötét volt. Az őrjárat ment tovább szótalanul, de a hátteret fedező káplár, Rankó Dusán csendesen leült a hóba. Senki se vette észre, hogy nem megy utánuk. Minden szem hidat keresett . . . * Mire hajnal felé a kadét visszakerült a táborba, félve adta le a rapportot a kapitánynak, amely rövid volt és eredménytelen : •— Brücke nicht gefunden, Korporai Raukó verschwunden ! A kapitány nagyot káromkodott, valami olyanfélét, hogy az Istennek nagy állatkertje vau, de akkora barom, mint a kadét, még nem volt őrjáratvezető, továbbá, hogy hogy mer valaki hidat nem találni, mikor ő azt parancsolta, hogy találjon ! . . . de ezt már végig gondolni se tudta egészen, mert a folytatását elfojtotta az orrán, száján feltörő kö íögés. A kadét hallgatott. Szemeiben vastagon gyöngyöztek a könycseppek, selymes bajuszkáján erős jégcsapok meredeztek és egész testét rázta, verte az éjszakai jeges szél. Az eltűnt káplárra gondolt, Rankó Dusánra, a barna oláh gyerekre és talán Ő érte hullottak a köunyei is ? Ugyanakkor pedig, araikor Rankó Dusín elmaradt az őrjárattól, Idó Milán is föltápísziiodott hideg fekhelyéről, kilopózott a sátorból és nekivágott az éjszakának Rankó Dusán után. A Boskó mellett, találkoztak. Rankó jött a folyó mellett visszafelé, Idó meg ment elébe. Megszokták már a hideget az oláh havasok között, egyikük se fázott. A tábortól félórajárásnyira találkoztak. Mellettük morajlott a viz és zörgő jégtömlőket táncoltatott megáradt medrében. Idó halkan szólt a káplárhoz : az eg-yediil elismert li:ellemes izví természetes liMshíij tó szer. -^go FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ