Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-09-30 / 39. szám

II. évfolyam. 39. szám. Pápa, 1905 szeptember 30. PÁPAI MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében is. Tartsunk össze! Hazánk társadalmi életében fenyegetőleg mutatkozik a széthúzás átka. Aki figyeli az e körben mozgó eseményeket, szomorkodva látja., hogy mint üti föl fejét napról-napra nagyobb mértékben régi hibánk: a magunk egyéni érdekeit, sokszor kicsinye 8 okból fölé helyezni a közjónak. A múlt városi közgyűlésen, az építési szabályrendelet tárgyalásánál is hangos formában nyilvánult meg a magánérdek kirívó panasza, úgy, hogy ezen az úton haladva, nemsokára arra ébredünk : vájjon a város közös javát nem kell-e féltenünk az egyesek privátérdekeinek sokszor nem tiszta hullámveréseitől. Nem vonjuk kétségbe, hogy a közjó nem lehet ellensége a jogosult magánérdekeknek, mert ha így voína, akkor tulajdonképpen a közös érdek fölemésztené az egyesek javát s érdekeit s lenne rémségesen uralkodó abszolút elv. A közérdek feladata tehát nem az, hogy magába szívjon minden magánérdeket, hanem oltalomban részesítse az egyesek tisztes privát törekvéseit rnás egyesek tisztességtelen privát vágyakozásai ellen. Igy fogván föl a közjót, természetesen az soknak érdekét súrolja ugyan, de még többnek, jóval többnek igazságos hasznára válik. Tehát, valahányszor egy-egy közgyűlési határozat forog szóban, vagy valamely, a várost egészében érintő intézkedés, mondjuk : szabályrendelet megalkotása, illetve módosítása áll az ellentétes eszmék, nézetek biráló szine előtt, mindig annak kell a mérlegen állni: mit parancsol a közjó, mi felel meg a közérdeknek legjobban. Meg kell találni azt az összhangot, mely kibékíti a magánérdekek jogait a közérdek általános szempontjaival s városunk oly hőn óhajtott haladását minden mélyebb himbálódzástól menten előre biztosítják. A közjónak ilyetén fölfogására és minden téren gyakorlására rendkívüli szüksége van a magyar társadalomnak. Most, mikor a társadalmi széthúzás ingerei izgató munkájok méreg-anyagát mindenüvé becsepegtetik és a hazafias érzés szent lángját is megtámadír készülnek : most háromszoros kötelességük azoknak, akik szivében a közjó iránti érzelem még meg van, összetartani s teljes erejökkel oda hatni, hogy az összetartás kapcsait másokban is, a körülöttük lévőkben is szilárdítsák, mélységes honfiúi fájdalom és reszkető aggodalom fogadja azon tüneteket, amelyek pár év óta társadalmi életünk fölszinén fel-felvetődnek. Eddig legfölebb a kenyéririgység s a piszkos verseny, illetve versengés titkos rugói adtak létet egy-egy visszatetsző társadalmi mozgalomnak. Most azonban, mint a láncaitól felszabadult fenevadak, rémes üvöltéssel törnek elő piszkos odúikból a régóta féken tartott bomlasztó kísérletek. Ha ide nézesz: ott látod az osztályharc kavarodását. Fölemelt munkásöklökön dagad az ér a másik, a szellemi munkásosztály ellen. Ha a kegyetlen látványtól megborzadva, más oldalra veted tekintetedet, mohón vágyódva engesztelőt látni: a felekezeti súrlódások lobbot vető tüzén akad meg szemed s érzed, mint szorítja szivedet össze a honfiúi bánat, látván és hallván a néhol még eltitkolt, de néhol már napfényre merészkedő próbát és hangot: mi a vallásod? Quo, quo ruitis? — kiált fel a hazaszeretet a nagy római költővel. Oh hová? hová? rohantok én nemzetem társadalmai Nem tudjátok-e, hogy az az ereitől duzzadó munkásököl nemcsak a másik munkásosztályt fenyegeti, hanem ha lecsap, legjobban önmagára sújt le, önmagát, családjai ezreit tesn tönkre. A lelketlen izgatásokkal felzaklatott keserűség féktelen hangzavarát a csalódások és önként felhajszolt szenvedések könypatakja s késő jajkiáltása váltja fei. Vagy nem tudjátok-e, hogy egy örök atyának s egy áldott anyának, a drága hazának gyermekei vagyunk mind, akik a négy folyó partján átszenvedtük már ezer esztendő történetét. S e nagy idő összes szenvedései nem arra tanítanak, hogy társadalmi életünkben néposztály és vallás szerint emeljünk választófalakat s e falak között tápláljuk 8 erősítsük a széthúzó érdekek falánk szörnyeit, hanem mintegy arra a tanulságra kényszerítenek, hogyha boldogulni akarunk, minden körülmények között, saját egyéni érdekeink föláldozásával is szeressük egymást s ne azt keressük, hogy hol válhatunk szét> hanem azt, hogy hol találkozhatunk össze békés érzülettel. „Neque hic lupis mos, nec fűit leonibus, Nunquam nisi in dispar feris." Oh sem a farkas, sem az oroszlán, noha ezek vadállatok, nem bántja a maga fajtáját, hanem csakis a másfajtát — kiált A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. Mélységek fölött. A vizekre szállt az Úr haragvó lelke, Lázálomban a hab hánykódva, pihegve Egymást tépi, marja, . . . Bételik az idő új, nehéz próbára, Nem nevezi senki, de mind érzi, várja, Búsúltan akarja. Vörösen villódzik az éjben a villám, Mint gyilkos futófény lázálmu szempillán, Ha mákkal altatják, Vörösen az égen ilj csillagok gyúlnak, Tán tüzes szekerek, hogy új vértanúknak Lelkét fölragadják. Meghasad a tenger sejtő keble mélye 8 viharmadarat vet föl a dörgő éjbe Követül a mélybül, Ki mint fehér ima a sötét végzetet, Verdesi lázadó szárnyával az eget, Hol az istenség ül. Küzdő büszke hajónk! Ha meg jő a hajnal, Fogja-e zászlódat áldó diadallal Csókolni melegen ? Vagy némán áll a hab, döbbenve, remegve 8 más nem lesz fönn,, csak az Úr itélö lelke A puszta vizeken . . . Bodor Aladár. Egy halott viszontagságai. Irta: Németh Ferenc. Az ország északnyugoti határán, az osztrák határhegyek közül, kacskaringós, füzbokrokkal szegélyezett medrében sietve hömpölyög be hazánkba egy kis patak s miután itt ezámos apróbb csermelyt magába fogad, német nevét magyarra változtatja, Répcének hívják. Furcsa kis viz ez a Répce. Mintha csak az emberektől tanulta volna, néha-néha rettenetes nagyzási hóbortban szenved, nem hiába, hogy magyar földön futja pályáját. Kivált ha ott fent, a határszéli hegyek felett valami felhőszakadás-féle zivatar dühöng, vagy tavaszféllel langy időjárás s ennek következtében gyors hóolvadás van, no akkor egyre százat lehet tenni, hogy okvetetlen kiüt a hóbortja. Ilyenkor szegényke Dunának képzeli magát, nem fér meg a bőrében, akarom mondani a partjai között, hanem kitör a medréből s olyan árvizet zúdit mértföldek hosszában a mellette elterülő rónaságra, hogy akár gőzhajók is járhatnának a rendes viszonyok között ezerszínű virágokkal megrakott, külön, ben dúsan termő rétek felett. A hatvanas évek egyik tavaszán szintén rakoncátlankodó kedvében volt. Napokon keresztül szakadt az eső s a tapasztalt gazdák minden prófétai ihlettség nélkül egészen biztosan jövendölgették, hogy a Répce ismét rakoncátlankodni fog. Es csakugyan órátalanul ott termett a szenynyes vizár, elsodorva, beiszapolva mindeut, ami útjába esett. Az a szerencse, hogy az öles viz nem maradt sokáig a réteken, hanem négy-öt nap múlva leszaladt azokról, a kis Répce visszanyerte előbbi igénytelen szerénységét, megelégedett keskeny kis medrével. A község, hol történetünk, melyet elbeszélek, lefolyt, közvetlenül a Répce partján fekszik, ott folyik el a viz egészen a kertek alatt. Kicsiny kis falu. Mindössze alig van benne több ötven-hatvan háznál. De kimagaslik ezek közül két templom, tehát két hitfelekezet hivei a lakosok. Feltűnő, hogy ilyen kis községben két templom is van ; de ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy az egyikbe tizennégy közel levő községből járnak a hivek az Istent imádni. Ennek a felekezetnek a papja is ott lakik a faluban; ellenben a másik templomnak lelkésze a szomszéd falubeli plébános, aki minden h irmadik vasárnap szo-