Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-03-12 / 11. szám

iszap okozta eldugulás veszélyének kitenni, s így az egész munkálat eredményét kockáztatni nem akarjuk — a munkálatokat okszerűen csak úgy foganatosíthatjuk, ha az árkolást alulról felfelé haladó sorrendben teljesítjük, az alagcsövek lerakását ellenben minden csőrendszer legfelső pontján, tehát a házi vezetéknek pincében fekvő központján kezdjük meg. Ezen műszaki szempont tehát föltétlenül megköveteli a kérdés anyagi oldalának az egyes háztulajdonosokkal való tisztába hozatalát is a munkálatok megkezdése előtt. De nem érheti vád a kultúrmérnöki hivatalt oly irányban sem, mintha az alagcsövezési munkálatoknak tavaszra tervbe vett foganatosításáról már hosszabb idő előtt értesülve, az elhalasztásra vonatkozó szakszerű javaslatát későn juttatta volna a város tanácsához, mert a munkálatok tavaszi megkezdéséről a nevezett hivatal csak az év február havának folyamán értesült és észrevételeit és javaslatait postafordultával közölte a város tanácsával. Nem is kifogásolta a kulturmérnökség azt, hogy a tervek egyelőre csak a belváros egy részére dolgoztattak ki, csupán a munkára vonatkozó részletes tervek hiányára való utalással azt kivánta kikötni, hogy a hozzá szolgálattételre beosztott vizmesterek egyikének kirendelése esetén a munkálatok kivitelének minden egyes mozzanatára, befolyást gyakorolhasson, mert a vizmester előképzettségénél és szolgálati figyelménél fogva részletes tervek nélkül munkakivitelnél önállóan nem alkalmazható.

1 Végül tévedésen alapul az említett hirlapi közlemény azon állítása, mintha a kulturmérnökség a vizmester kirendelése esetén » biztosíték ul« kivánta volna 300 korona »fizetési előlege beküldését, mert ilynemű letéteknek a munkáltatótól való előzetes bekivánására vizmesternek alkalmazása esetén a kultúrmérnöki hivatalt szolgálati szabályzata és erre vonatkozó miniszteri rendelet kötelezi: miután a vizmester ellátmányait esetről-esetre a munkáltató fedezi ugyan, de az illetékes felettes kultúrmérnöki hivatal folyósítja a rendelkezésre bocsátott letétből. Az előadott értesülések nyomán miután a vizmentesítést igénylő lakóházak és pincék a néhány hónapi halasztás folytán meggyőződésük szerint nem fognak oly veszélyes helyzetbe kerülni, mint azt a szóban lévŐ hirlapi közlemény állítja: teljes megnyugvással fogadjuk az alagcsÖvezés alkalmasabb időszakra történt elhalasztását és a várható megtakarítások, a célszerűbb munkabeosztás és az eredményesebb munkakivitel reményében elismeréssel kell adóznunk a kulturmérnökségnek azon szakszerű tanácsadásai és javaslataiért, amelyekkel városunk tanácsát ezen kényes és nagy körültekintést igénylő ügyben támogatni szives volt. —y. * * Fenti cikkre ezúttal röviden csak a következőket kívánjuk megjegyezni: Hogy cikkíró és és a kulturmérnökség talán nem látják oly veszélyesnek a belvárosi házak helyzetét, mint maguk az első sorban érdekelt háztulajdonosok, azon nem csodálkozunk, lévén ők a biztos távolból szemlélők kényelmes álláspontján, hogy azonban a múltkori cikkünk csakugyan a városi közhangulatnak adott kifejezést, azt szólóan bizonyítja az a tény, hogy a képviselő-testület utolsó közgyűlése az áll. választmány javaslata ellenére egyhangúlag a hivatkozott cikk álláspontjára helyezkedett. Bizonyára nem teszi fel senki sem a képviselő-testületről, sem lapunkról azt, hogy elég botorak volnánk a célszerűtlent és kivihetétlent követelni. A városi közgyűlés azt határozta el, hogy a munkálatok mihelyt lehetséges megkezdessenek. Ezt kívántuk mi is. És ha a kulturmérnökség az ad Graecas Calendas halasztás helyett szintén e nézetet teszi magáévá, annak csak örülni tudunk. Fájdalom, nem vagyunk hozzászokva, hogy a felsőbb fórumok jogos igényeink kielégítésénél gyors és előzékeny eljárásukkal elkényeztessenek. Ha a kulturmérnökség e tekintetben kivétel lesz, örömmel fogjuk ezt annak idején feljegyezni. A magyar ipar válságának főbb okai. in. (Befejező közlemény.) A nagyiparú Németország, az első iparos nemzet : az angol, a szintén ügyes, indusztriális állam : a francia, mind-mind nagyarányú társadalmi mozgalmat indított az idegen ipari árucikkek ellen, mi mintha röstelnők ezt a fáradságot, vagy mintha rossz szellemtől megbűvölve volnánk, nem akarunk megmozdulni a magyar ipar társadalmi úton való támogatására. Pedig ránk nézve ez élet-halál kérdés. Abban, a XX. században lezajlani készülő, világraszóló közgazdasági harcban, amelyet Anglia, Németország, Amerika fog vívni egymással, s ahol Franciaés Oroszország is csak másodrangú hadi állást foglal el, hazánk sorsa végveszélybe jut, ha legalább a maga belpiacait nem foglalja le a maga számára. Ijesztő a kép, amely elénk tárul a külföldről hazánkba hordott idegen áruk értékének összeszámításánál. Körülbelül ezer millió korona évenként, amit mi — főleg Ausztriának — fizetünk ipari cikkekért. Körülbelül 550 millió koronára rúg, amit mi oly iparcikkekért, amelyeket hazánkban is hasonló minőségben előállítani tudnak, adózunk az idegennek, első sorban Ausztriának. Nem könnyelmű tékozlása-e ez vagyonúnknak ? S most a végső órában nem kell-e arra gondolnunk, hogy azt a horribilis összeget magunknak tartsuk meg. Ezt mindenek előtt csak társadalmi uton menthetjük meg a magyar iparnak s magunknak, ha más nagy nemzetek példájára kimondjuk és végrehajtjuk : Magyarországon minden üzletben, minden kereskedésben azon iparcikkekből, melyeket hazánkban is előállítanak, csak magyar gyártmányt vásárolunk ! Ennek a társadalmi elhatározásnak energikus végrehajtásától várhatni először iparunk föllendülését, Ennek következményeképen jelentkezik az a várva-várt tünet, hogy a hazai s külföldi bankokban nyugvó tőke honi ipar vállalatokhoz húzódik. S talán nem rosszul sejtjük, hogy az így megindult ipari életünk kedvet ad az eddig e pályától tartózkodó u. n. dzsentri osztálynak is e közgazdasági ág mívelésére. S azt, mit Wekerle Sándor az országos kaszinó termeiben a magyar dzsentri osztály fiainak szivére kötött, hogy nagy szellemi és anyagi erejét a haza nevében fordítsa az ipari tevékenységre : csak ily előzmények után gondoljuk megvalósulhatónak. Nem újság e hazában a honi ipar társadalmi védelme. A halhatatlan emlékű Kossuth Lajos már 1844-ben élére áll ily mozgalomnak s hogy mily sikerrel, bizonyság rá az a tény, liogy 1845-ben selyem-, szövet-, posztó-, gyapjú- és gyapot-gyárat mintegy harmincat állítottak fel. Pedig mennyire más közlekedési és egyéb közgazdasági viszonyok voltak akkor! S ha mégis e társadalmi tömörülés oly szép sikerrel járt, nincs aggódni okunk a fölött, hogy a jelen időben ily lelkes és tetterős hazafias mozgalom még gyümölcsözőbb lenne. Csak ne kislelküsköd]ünk, ne takarékoskodjunk, de tegyünk! íme Lúgoson, ezen többnyire német lakosságú városban már több kereskedésben magyar árucikkeket árulnak! Kolozsvárott hetenként 2 vaggon magyar cukor fogy. Budapesten a hölgyek szintén a magyar árukat kezdik követelni és vásárolni. Ezért látják el a bécsiek áruikat magyar jelekkel. „Ha e városok megtehetik e honfiúi cselekedetet, mért ne tehetnők meg mi és minden magyar. Az is sajátságos és nem éppen vigasztaló egész A légátus ünneplője kissé vén és kopottas, a hosszú ferenejózsef-kabát nem is az övé, de — bizakodik — annál fiatalabb, szebb lesz a szava, s a hivek előtt ez a fő. Próbálgatja útközben, mondogatja a prédikációját elülről hátra, azután visszafelé . . . megy mindenképpen, mint a karikacsapás ! A súlyosabb mondatokat belekiabálja a távolabb rügyező erdőbe, a hangja érces, tisztán csengő . . . Fogadni merne, hogy lészen sűrű könnyhullajtás ott a hátulsó padokban, a nagy zsoltáros, okulárés anyókák között! * A tavaszi napfényben most megcsillan a szentegyház sugár bádogtornya. Es a jókedvű vándornak hirtelen eszébe villan, hogy ejnye, ott a templomban alighacsak hátulsó padok és pápaszemes anyókák vannak; lesznek ott bizonyosan szép, faragott s talán kék bársonnyal bevont első székek is, mindjárt szemközt és veszedelmesen közel a szószékhez. A tiszteletes — úgy tudja — fiatal ember s nem lehetetlen, hogy valami aranyos kis felesége van. A tanítóék, jegyzőék kertjében talán egy bokrétára való feslő virágszál . . . valami kastélyféle is látszik amott . . . ejnye, ejnye . . . S azoknak a pajkos kis falusi libáknak olyan ritkán van szerencséjük egy-egy magafajta szépbeszédű fiatal emberhez és azok nem tudnak sirni, ha még olyan érzékeny is a prédikáció, dehogy tudnak; nevetni tudnak ők csak, kacagni szívből, édesen — ha rájok jön, még a szentegyházban is — mint a kis ezüstcsengetyük . . . Igen — mintha hallaná — most csendült el a a harmadik harangszó; kezében a bibliával s az imádságos könyvvel (hátul benn van a Miatyánk és a prédikáció is leírva) ott megy ő komoly méltósággal a tisztelendő úr oldalán. A templom zsúfolva. A pápaszemes anyókák, akik majd sirni fognak, már buzgón mondják a zsoltárt ... de nini: azok a bizonyos első székek üresek, senki sem ül bennük. Nagy kő esik le a szivéről. Nem jönnek el, bízó nyosan nem, már csak kíméletből sem. Igazán szép tőlük. Már a „felállót" éneklik, az utolsó verset; ő izeg-mozog, köszörüli a torkát . . . készülődik föl a katedrára. Most hirtelen csikorogva nyílik a nehéz tölgyfa-ajtó . . . Gyöngyvirágos kalap . . . piros napernyő . . . ibolyás kalap . . . rózsaszín blúz . . . karton zizeg . . . selyem suhog és kering-forog az egész templom, mint valami túlzsúfolt óriási körhinta . . . Valahogy följut a szószékre, lesüti a szemét . . . az imádságot kiolvassa, jó szerencse, hogy borsónyi betükel van nyomtatva. A teksztust is megtalálja s no most — kezdi az orációt: „Keresztyén Atyámfiai! ..." Több egy betű sem jut eszébe, sem elül, sem hátul. Kicseni az imakönyvből az irott szöveget s olvasni kezdi. Minden jól megy, míg föl nem tekint. Ekkor meglátja a jegyzó'ék Sárikájának a bolyhos szöszke fejét, a mosolygásra álló piros ajkát s azt a huncut két kis gödröoskét az édes, gömbölyű arcán ... Az irott betűk összegabalyodnak szemei előtt, fölkerekednek s őrült vágtatással kergetik egymást a fehér papiroson . . . Most hogy fogdossa el őket? Zsebkendőt vesz elő, törülgeti a homlokát. . . a torkát . . . Félelmetes csend . . . A tiszteletes úr végre felsug: Ámen! — Ámen! mondja utána ő hangosan és rábúg az orgona és rázsong a zsoltár . . . * A fényes magasságban pacsirtadal cseng, csattog ... a légátus szorongó szívvel ballag a falá felé . . .