Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.
1904-03-05 / 10. szám
A Kossuth-utcai kapuszin és az uradalom. A mi Kossuth Lajos-utcánk szerencsétlen nagy beteg. Déli végén néhány ósdi rossz ház állja az útját, amelyek miatt nem képes kinyújtózkodni, északi végén pedig a fejét szorítja össze, mint valami erős abroncs, az úgynevezett kapuszin; de a nyakát is jobbról-balról a házak annyira összenyomják, hogy alig tud lélekzeni. Századok óta sínylődik e nyomorúságos helyzetben s nem volt senki, aki nagy baján szánakozott, vagy pláne azt orvosolui iparkodott volna, míg végre az építészeti bizottság felvette a város az utcaszabályozási tervébe egyik oldalról a kapuszin lebontását, B ugyanitt az utcának kiszélesítését, másik oldalról pedig az utcának a Széchenyi-térig való meghosszabbítását és kinyitását. Ez utóbbi terv egyelőre még csak egy távolabbi jövő zenéje ugyan, de a kapuszin lebontásának kérdése immár i aktuálissá vált. A legutóbbi hetekben felszínre került az a hir, hogy a grófi uradalom kétemeletesre akarja építeni a Varasdy-féle házat, amelyhez a kapuszin is tartozik s felmerült az a szerencsétlen terv, hogy a kapuszin meghagyatván, föléje még egy második emelet is építtessék. Talán mondanunk sem kell, hogy e szerencsétlen terv megvalósításával ismét századokra elodáztatnék a Kossuth Lajosutcának szabályozása s városunknak elsőrangú fontos érdeke, hogy ezen utcának eddigi ehísufítása valahára megszűnjék, s az utca kiszélesítésével a forgalom is megkönnyítessék. Hiszen most két kocsi is alig tud egymás mellett elkerülni ez utcában s a legcsekélyebb forgalmú hetivásáron is már veszélyes torlódás támad az utcának szűk volta miatt. Nagyon tévedne azonban az, aki azt hinné, hogy mindez tisztán csak a város érdeke, sőt határozottan azt kell mondanunk, hogy űgy a kapuszin lebontása, mint az utca kiszélesítése is legalább is ép oly fontos érdeke az uradalomnak, mint a városnak. Nézzük csak az eddigi helyzetet. A kapuszin mellett levő boltok már most is igen sötétek, a kapuszin felé eső Kossuth Lajos-utcai szobák is homályosak, mert a szemközti emeletes épület nem engedi odajutni a világosságot. Ha már most a kérdéses épületre még második emelet jönne, akkor a jelenlegi boltok egész sorozata oly sötét lenne, hogy azok szinte hasznavehetetlenekké válnának, vagy legalább is lényegesen leszállított bérrel volnának kiadhatók, mert hiszen ezen üzletekben egész napon át világítani kellene. Ugyanez állana az épületnek Kossuth Lajos-utcára néző lakásairól is, amelyek pláne egészségtelenek is volnának a kellő levegő hiányában. Ugy áll tehát a dolog, hogy még ha a város érdeke egyáltalán nem kivánná is a kapuszin lebontását s az utca kiszélesítését, az uradalomnak a saját jól felfogott érdekében meg kellene ezt tennie, mert különben házainak értéke tetemesen devalválódik. Különben is az építkezési rendészetnek egyik legsarkalatosabb, legelemibb törvénye, hogy az utca szélességének felénél magasabb házakat építeni nem szabad s kész abszurdum volna az 5 méter utcában több mint kétszerte, sőt majdnem háromszor magasabb épületet emelni. A Varasdy ház megépítésével kapcsolatosan szükségkép felmerült a Griffszálloda kibővítése illetve megnagyobbítása is. Tény az, hogy szállodák tekintében nagyon mostohán van városunk ellátva, s az uradalom valóban üdvös dolgot végez, ha — amint halljuk — a Bermüller-féle ház megszerzésével kibővíti, s egyúttal kétemeletre építi a Griffet. Ha a? uradalomnak sikerül az ipartestülettel a Bermüller-féle házra megegyezni, akkor lesz csak igazán szembeötlő, hogy mily szükséges s az uradalomnak is mennyire érdekében áll a kapuszin lebontása, s az utcának a Griff hosszában való kiszélesítése. Ezáltal mindkét saroképület gyönyörű szép utcafrontot, s a lakások pedig levegőt és világosságot nyernének. Ismert dolog, hogy az ipartestület hajlandó volna a házat az uradalomnak eladni, de mikor kitudódott, hogy az uradalom esetleg megakarná hagyni a kapuszint, akkor ezen eladáshoz két feltételt kötött: a kapuszin eltávolítását, s az építési munkáknak pápai iparosokai leendő készíttetését. Az egyik feltétel épen oly jogosult, mint a másik, hisz az eladónak mindig szabadságában áll megszabni portékájának árát és eladási feltételeit s a város egész közönsége kalapot emelhet az ipartestület határozata előtt, mely nem a vételár felsrófolása, hanem a város kiváló érdekeit önzetlenül szolgáló kikötésekkel iparkodik oda hatni, hogy városunk jövő fejlődésének útjából e szerencsétlenség elháríttassék. Városunknak évszázadokra visszamenő története tanúskodik arról, hogy a gróf Esterházy családdal mennyire össze van forrva, s minden határozatában, amely csak távolról is érintette a grófi családot, mindig a legnagyobb respektussal viseltetett irányában. Éppen azért hisszük és reméljük, hogy most — midőn oly dologról van szó, mely egyaránt szolgálja ugy a városnak, mint az uradalomnak érdekeit, — a grófi család nem fog elzárkózni a város közönségének óhajtása elől. Pápai. A magyar ipar válságának főbb okai. ii. A latin közmondás azt tartja : In natura non datur saltus, magyarul : a termésxetben nincs ugrás. Egy nemzet oly fontos lényezőjében, mint az ipari élet, sziutén nem lehet ugrás. Ha van, az nagy rázkódtatást von maga után, amelyeket soká megsínyli az egész ország. A mi iparuuk is alaposan megszenvedett az ugrásért, érezzük azt miudannyiau. E helyzetnek egyébként egy téves közgazdasági nézet is az oka. Mert amikor a kiegyezés megköttetett, a magyar ipar fejlődésének jogos és ésszerű feltételeit benne nem biztosították. Meghagyták azt, a mai világban nemzetsorvasztó elvet benue: hogy Ausztria legyen a monarchiában az iparüzö állani r Magyarország pedig földwívelö ország. Még az ókorban is közönséges gyarmatnak használták a hódító birodalmak az oly országokat, ahonnan csakis élelemszereket hordhattak össze. Annál érthetetlenebb A „PÁPAIJIRLAP^TÁRCÁJA. Titkok. Vannak gyöngyök, mik titkosak, Örvény mélyén teremnek, Becsesek, fénylők nem valók A kapzsi embereknek. Vannak dalok, mik titkosak, A sziv legmélyin élnek, Elfojtott, néma dalai Emésztő szenvedélynek. Juhász Gyula. A marchese ősei. (Velencei történet.) — A Pápai Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Halmi Bódog. Mottó: A nagy piktor. Favrettó szellemének. Marchese Carducci a dogék nemzetségéből való, az ő családja, semmi rokonságot nem tartott azon Carducci nevű költő emberrel, aki vad szenvedélyeknek dalait zengte, az ő faja patrícius nyárspolgárokat, tekintélyes városatyákat adott a hazának, annak a konzervatív Velencének, amelynek aranykönyve fenntartotta az utódok számára azoknak a becsületes és tehetséges embereknek nevét, akik tiszta és nemes áldozatkészségükkel a haza sorsán segítettek. Ebben a névsorban sünien olvasható a Carduccik neve, akik nagy alapítványokat tettek a háború rokkantjai segélyezésére, kolostorok és egyéb keresztyén intézmények létesítésére. Az utolsó hajtása ennek a fajnak Silvio Carducci marchese szintén szerepelt egy könyvben. E könyvben is aranyról vala szó, csengő és veszedelmes aranyakról, amelyek egy piszkos kalmár, Jacopo Granelli ládájából kerültek nagyon rövid időre a marchese bársonyos erszényébe és onnét egy sötét olasz leánynak pici fehér kezébe, aki bár nem értett az alchimiához, vegyi műhelyt a palotájában nem tartott, mégis pici fehér kezében megolvadt, elszállt mint pára a kemény, a hatalmas arany. A kÖnyV súlyos, szennyes borjubőrből készült és gondosan el vala rejtve azon Granelli nevíi kalmár szekrényében, aki egy szép napon, midőn a canale-grande karcsú gondolái igéző suhanással szelték a babot, megjelent a szép Silvio palotájában és csendes szomorú arccal mond : „Kegyelmes uram, nem adhatok többé egy lírát sem." A marchese szinte sóbálvánnyá meredve nézett reá. „Mit mondasz Jacopo, egy lírát sem adsz? 1' Jacopo megtörten szólt: „Fájdalom nem, mert a marchese kopaszodni kezd. Ne nézzen reám oly mereven, mert megszakad a szivem, higyje el, hitelező még nem szerette úgy az adósát mint én a marchesét, kegyelmességedben hittem, mint a zsoltárban, tudtam, hogy a palotája rozzant, hogy a képei hamisítványok, de a szive, a fellépése, a kedvessége megnyitotta mindig az erszényemet, adtam pénzt szüntelen ós múltak a betek, hónapok, évek, néha jött kamat, néha elmaradt, de a tőke nőtt, nőtt, egyre nőtt. A szép merchesák, a nagy gazdag paloták leányai egymásután mentek férjhez, Velence tőkéi egymásba házasodtak, csak mi maradtunk ketten árván, egyedül, én reményeimmel, ön meg adósságaival. De most már tenni kell; tudja, hogy mit kegyelmes uram, azt amit egész életében cselekedni méltóztatott: keresni az asszonyt. Keresni az asszonyt, de nem a Theatro Lirico öltözőjében, nem a Marcus térnek oszlop-csarnokában, hanem a messze külföld, az (íj világ kincses földjén, keresni egy asszonyt aki végre visszahozza a pénzünket." Silvio Carducci sötét arccal nézett a mentorára és komoran szólt: „Jacopo kegyed szemtelen, nagyon szemtelen, de amit mond az igaz. Keresni kell az asszonyt, akinek kell a név, a marchese Carducci neve, az ősök dicsősége, a tekintély, aki vesz mindent, ami csak kapható. Távozzon most Jacopo, hagyjon magamra, hadd gondolkozzam, hadd csendesítsem háborgó szivemet, de legyen nyugodt, én ismételve mondom, hogy Önnek igaza van." Es távozott a kalmár, akit nevezhetnék uzsorásnak is. A szép Silvió egyedül maradt a dolgozószobában, amely századokkal ezelőtt tanácsterem, az ősök szobája volt, amelyben közérdekek nagy