Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-03-05 / 10. szám

ily közgazdasági felfogás manapság, amikor minden államnak egyik létjeltétele, támasza és talpköve a tiszta erkölcsön kívül az ipari fejlettsége is. De ha még ez csak közdazdasági nézet maradna minden szomorú következmény nélkül ! Csakhogy hova vezet ezen elvnek a gyakorlati életben megvalósítása ? — Oda, ahol most vagyunk — az ország közgazdasági helyzetének kizsákmányolására, a másik, az iparüzö állam monopolizált javára. Mi vei hazánkban szerencsétlen közgazdasági viszonyainknál fogva a gyáralapítás lassan, mondhatni alig haladt előre a minthogy egész iparunk az örökké lábbadozó beteghez hasonlít, csekély életerőt árul el : ez okból kénytelenek vagyunk nyersterményeinket a velünk közös vámos Ausztria iparosainak, ahogy nekik tetszik, olyan áron eladni. Vagyis nyerstermelő gazdaságunk ki van szolgáltatva az ipariiző szomszéd kénye-kedvének, természetesen a mi veszteségünkre. Ez azonban csak egyik kárunk. A másik még nagyobb ennél s hazai iparunkra nézve végveszedelmet rejt magában. Ugyauis a mi tőlünk olcsón megvett anyagot kikészítve óriási nyereséggel adják el nekünk Ausztriából. Duplán fizetünk tehát az idegen iparnak s még hozzá az a szomorú következmény is kapcsolódik hozzá, hogy nemzeti iparunkat nem engedi fejlődésnek indulni. Vájjon: miként is kapna kedvet külföldi tőke-pénzes arra, hogy e haza határain belül dolgozza fel a magyar nyersterményeket, mikor a sokkal fejlettebb iparú, a befektetett tőkének jobban kedvező Ausztriában jutányos áron megszerezheti a kivánt anyagot s busás nyereségre talál piacot ugyancsak nálunk ? Vagy lehet-e csodálkozni a felett, hogy oly kevés belföldi tőke szolgálja hazai iparunkat ? Nem! Mert a magyar tőkepénzes, nagybirtokos, akiben különben sincs meg a hajlandóság a rizikóval járó bármilyen üzletbefektetésre, látva azt, hogy az osztrák nagyiparral, annak olcsóságával versenyezni Magyarországon bajos : pénzét inkább adja kisebb, de biztos kamatozásra, semhogy a sok bajjal, küzködéssel is járó üzlet megfossza vagyonától. S ezt a félelmet még megerősíti benne azon tapasztalat, hogy hazánkban a legtöbb üzletember, ha eléggé szép vagyonra tett szert, vagy takarékpénztárba teszi tőkéjét s annak kamatjait, s mint nyugdíjas üzletember élvezi hátralevő napjait, vagy pedig szintén nyugalmat adó földbirtokot vásárol s oda vonul vissza pihenni a sok üzleti spekuláció fáradalmai után. Innen magyarázható jórészben az a tény, hogy bonunkban az iparvállalatok tőkéje igen nagy részben idegen, külföldi, valamint ide vezethető vissza az a viszás helyzet is, hogy sokkal több tőke hever a takarékpénztárakban, mint ipari vállalatokban. Ennek igazolására elégnek tartjuk, ha a Budapest székhellyel biró iparvállalatok tőkéjét egybevetjük a bankok és takarékpénztárak beiett összegével. — A nevezett ipari vállalatok összes tőkéje : 3744 millió korona. A bankok és takarékpénztárok betétje 7076 millió korona S az iparvállalatok 3/

4 részét idegen pénz képezi. így van ez széles Magyarországon. S ily viszonyok között az idegen, illetőleg az osztrák ip irral szemben a versenyt a kisiparosoknak kell fölvenniök. Helyesebben szólva: csak kellene, mert hihető-e, hogy a kisipar megállja, de csak megkezdeni is merészelje a versenyt ott, ahol, mint hazánkban, olcsó idegen holmit árulnak a kereskedésekben, sőt még iparüzletekben is ? Mondhatni az egész ország idegen árucikkekkel vau elárasztva. Ne szépítgessük hát iparunk gyászos helyzetét és ismerjük be, hogy ennek az áldatlan állapotnak a modern ipari intézmények rohamos, ezinte váratlan átplántálása az oka nagyrészt. Akik ezt annak idején nálunk életbeléptették a tiszta idealizmustól hevülve, minden esetre jobb jövőt óhajtottak a magyar ipar számára. De számításaikban csalódtak, mert nem néztek a talajra, ahol álltak, nem gondoltak a szabad tőke-verseny visszaéléseire, nem is hihették a szomszéd állam iparának oly veszélyes voltát hazánkra s abban a hitben ringatták magukat, hogy ami a körülöttünk lévő nagyobb nemzeteknek sikerült, nálunk sem lehet jó hatás nélkül. Pedig az idő cáfolattal felelt mindeddig jó szándékaikra nemcsak nálunk, hanem Németországban is, abban a már hatalmas ipari fejlettségű államban, ahol mint köztudomású, napirendre került a nagyipar mellett a kisipar, a kézműipar védelme is, olykép, hogy bizonyos átmeneti formát keresnek a régi céh-rendszer s a szabadipar elve között. Már voltak is ily jellegű kormányintézkedések, amelyek ha nem is váltak be, mégis ékesen szóló módon bizonyítják, hogy bármely nemzet ipara történetében a nagy ugrások fölöttébb károsak magára az iparosságra, vagy legalább annak egy jó nagy részére. Győri Gyula. Gazdaközönségünk kérelme. Városunk gazdaközönségének számos tagja a képviselőházhoz kérvényt intézett, melynek közzétételére lapunkat azzal a megjegyzéssel kérték 'fel, hogy a kérvényben felsoroltakon kívül még közös óhajtásukat képezi az is, hogy a megélhetésre nagyon szükséges 14U0 koronáig terjedő jövedelem adó alá ne vonassék, hanem az adófizetés az 1400 koronán felül levő jövedelemnél kezdődjék. A kérvényt, melyet városunk orsz. képviselője dr. Hegedű* Lóránt szerkesztett meg s ugyanő fog a képviselőházhoz beterjeszteni, közérdekű voltára való tekintettel az alábbiakban egész terjedelmében közöljük : Mélyen tisztelt Képviselőház! Mi, pápai kisbirtokos- és földbérlő-gazdák, tisztelettel kérjük a magyar országgyűlés mélyen tisztelt képviselőházát és általa a magas kormányt, hogy súlyos adóviszonyainkon segíteni szíveskedjék. Az utolsó években nyomasztó gazdasági viszonyok közé kerültünk, sokan a környéken kivándoroltak Amerikába ezért és itt hagyták a magyar hazát. Mi ellenben, akik itthon maradtunk és ebben a hazában akarunk megélni, alig győzzük terheinket, melyek egyik évről a másikra nemhogy kevesbbednének, de még a sok pótadóval mindig nőnek. Nem kérünk mi tűlságos sokat, se lehetetlenséget a tisztelt törvényhozástól és kormánytól. De csak azt kérjük, hogy első sorban méltóztassanak a mi igazi viszonyainkat jóakarattal megvizsgálni és azon az igért adóreform által segíteni rajtunk, könnyíteni, hogy a mi igyekezetünkkel csakugyan hozzájárulhassunk Magyarország vagyonosodásfíhoz. Mert ma míg az állapotok és adók úgy maradnak, becsületes munkánknak nem sok hasznát láthatjuk és különösen nem tudunk haladni a kisebb birtokok szerzésében s a kisebb földbérlet felvirágoztatásában, pedig a magas kormány is erre kiván buzdítani minket. Magunk erejéből is igyekezünk megfelelni a magas kormány ezen buzdításának, de őszintén el kell mondanunk a mélyen tisztelt képviselőháznak, hogy megakadunk, olyan drága a földszerzés és olyan nagy a földbérletünket terhelő adó. Ezért kérjük bizodalommal a mélyen tisztelt Képviselőháznak segítségét. Kérjük pedig azon a módon, amint a nagyméltóságú pénzügyminiszter urnák beszédeibe" is megértettük. Három módon segíthet rajtunk most a mélyen tisztelt képviselőház. Először kérjük azt, hogy a földadót terhelő általános jövedelmi pótadó eltöröltessék és az az űjforma adó, mely ennek helyébejönne, csak azokra vettessék ki, akiknek a mindennapi megélhetésnél nagyobb és különféle javadalmakból összegyűlt jövedelmük van,, ami által a kisföldbirtokosok és földbérlők terhe igazán meg fog könnyebbedni és igazságos lesz az adó. Másodszor arra kérjük, hogy a legkisebb jövedelem semmiféle egyenes adót se fizessen, attól kezdve pedig progresszív adókulcs jöjjön törvénybe, vagyis a nagybérlő és nagybirtokos fizesse a magasabb adót. Világosan tudjuk mi azt, tisztelt Képviselőház, hogy a kormány nem engedheti el mindenkinek az adót, tehát nem is ezt kívánjuk és várjuk. A nagybirtokos és nagybérlő megtudja vitái hangzottak el, a falakon a Carducci nemzetség díszeinek arcképei függtek, szilárd és mégis bájosan derűs alakok, akik olyan mások voltak, mint a nyüzsgő, vergődő mai világ emberei. Nevük volt és ez a név adott nekik egész életre tekintélyt, hatalmat és boldogságot, ők nem küzdöttek semmiért, ők elfogadták és nobile officiumkéut teljesítették azt a hivatást, amit a város mint ősi kitüntetést is rájuk ruházott. — Ezt a nevet, amely oly tartalmas, oly históriás tisztességü, ő el fogja adni egy idegen embernek pénzért, az utolsó Carducci lessz hát az egyetlen gyalázatos a családban, — Silvio marchese önző volt, könnyelmű volt, de élete ezen pillanatában igazán szenvedett, a lelkében feltámadt a „latin szuverén gőgje," amely a vére tisztaságát kétségbeesett erőlködéssel akarja megóvni a keveredéstől és amint az esti félhomályban szeme ráfuródott a régi képek tiszta alakjaira, olyan nyomorúltnak, megalázottnak érezte magát, hogy sírt, sokáig, mint egy elárvult beteg gyerek. Ezen érzékeny jelenet után körülbelül hat hónap múlva Carducci marchese, oltárhoz vezette, Monté-Carloban Bringthon Editet, az amerikai nábob, a lisztkirály mister Brington leányát. A hozományt idomtalan sterlingekben vette fel, komolyan, öntudatosan csókolta meg a szőke miss kezét s lágy dallamu hangon suttogta : bol dogok leszünk, az én hazám szép, meleg, szerelmes. Az öreg Brington szintén megvolt hatva és mikor az esküvő után elbúcsúzott az ifjú pártól megszorította a fiatal férj kezét és utolsó utolsó tanácsként lelkére kötötte: „Kedves vőm — marchese — figyelmeztetem, hogy a Banca Romana rossz intézet, én tudom." A Carducci palotán nem engedett változtatni a fiatal asszony semmit. Naiv gyönyörűséggel perdült végig az ódon terfneken, birtokba vette a tradíciók nemes házát és az amatőr szenvedélyével tapogatott és becsült meg minden széket és szőnyeget. Elkergette a kárpitosokat, akiket a marchese küldött; és az egész ház megmaradt abban a stílusban, melyben az ősök tartották, csak a tónus változott, az az ugrándozó, flirtelő amerikai baba hozott diszharmóniát a környezetbe, az ő kemény, tiszta, őszinte hangja és kacagása zavarta meg a melódiát, ami azonban nem jvolt kellemetlen. Silvió Carducci gazdag ember lett, a fiatal asszony élénksége és kedélye frisseséget hozott a szivébe és a velencei arisztokrácia legtisztább hajtásai tódúltak -a termekbe, ahol Karnevál idején mesésen fényes ünnepélyeket rendezett a mindig leleményes háziúr, aki mester volt abban, mint kell fogadni vendégeit, szerződtette a legjobb szakácsot, a legötletesebb cukrászt s a legdivatosabb művészeket. Dallam, fény, csengő kacagás között teltek a napok, csak néha-néha gondolt Silvio a komoly szobára, az ősök szelid, konzervatív alakjára, a latin eszmére, amit fenntartani ő már nem tudóit. A téli szezón végén a fiatal asszony elutazott egy hétre, egy kissé pihenni. Egyedül ment, mert a marchese, aki egy pénzintézetnél vállalt elnöki állást és komoly közgazdasági tanulmányokkal vesződött, nagyon el volt foglalva. Elutazott és mikor karcsú alakja kilebbent a palota oszlopcsarnokán, a férfi szivében ismét feltámadt az a szorongó érzés, az a lelkiisnieretfurdalásszerü gyötrelem, amely házassága előtt támadt benne. Ugy érezte, hogy az egész környezet örül az asszonyának távoztán, hogy Roberto, az öreg komornyik léptei ruganyosabbak lettek és viharvert arcán derű sugárzott, hogy minden más, igazabb, előFREJER KflLMflN újdonságokban a legszolidabb árak mellett. PÁPA, FŐ-UTCA 49. fi®" Ajánlja dús ssövetraktárát a tavaszi és nyári idényre angol, francia és skót divatRészletfizetésre is! Vidéki megrendelések pontosan elintéztetnek.