Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-08-13 / 33. szám

sági kérdéseknek megfejtésével is, akkor majd kellő elkészültséggel érettek leszünk az önálló vámterület létesítésére is és ha nem is fog megszűnni, de mindenesetre gyengülni fog, az az abnormitás, hogy az egész ország figyelmét a napilapok időjárási jóslatát tartalmazó rovata köti le,, mert alig van országunkban ember, ki többé-kevésbbé meg ne érezné az időjárás befolyását anyagi viszonyaira. = Vármegyei telefon. Ezelőtt körülbelül egy esztendővel volt szó legutoljára — ha jól emlékezünk rá — a vármegyei telefonról. Akkor ez irányban interpelláció hangzott el a vármegyeházán s bár pozitív határozat nem hozatott, mint a megye közönségének általános óhaja említtetett, hogy a vármegyei telefonhálózatot esetleg a társadalom áldozatkészségének igénybevételével is, a törvényhatóságnak létesíteni kell. -— Nem tudjuk, hogy azóta ez ügyben a vármegye vezetősége részéről bármi, ha' csak kezdeményező lépés is történt volna. Már pedig talán nem is szorul bővebb fejtegetésre, hogy a telefon használatának jelentősége annál nagyobb, minél nagyobb távolságra közvetíti a szóbeli érintkezést. És Pápa városában — valamint bizonyára Veszprémben is — igen számosan vannak, akik a városi telefonhálózatban való részvételért magáért csak kedvetlenül fizetik a különben is igen magas telefon-bért, ellenben szívesen megfizetnék, ha a vármegye minden községével meglenne a telefonösszeköttetés, sőt ez esetben a telefon-előfizetők számának a városokban magukban is jelentékeny növekedésére lenne kilátás. Hogy általános közigazgatási, közbiztonsági, közgazdasági szempontok mennyire kívánatossá teszik a vármegyei telefon-hálózatot, e tekintetben csak Vasvármegyére utalunk, .hol a már évek óta létező megyei telefon fontos közszolgálatokat teljesítve fényesen beválik. Pápa és a színészet. Szinügyi bizottságunk tegnapi ülésén szóba került az a kérdés, hogy a győr —pápai színi kerület megszűnése folytán szükséges új beosztásnál minő sors vár városunkra. A vidéki színészet felügyelője egyelőre még teljesen tájékozatlanul hagyott bennünket a tekintetben, hogy minő tervei vannak, vájjon Sopron és Győrrel, avagy Székesfehérvár és Szombathelylyel akarja-e Pápát összekapcsolni s attól kell tartanunk, hogy a helyi viszonyok kellő ismeretének hiányában ez ügy nem fog olyan megoldást nyerni, mely a beosztandó városok érdekeinek legjobban megfelel. Reméljük, hogy a szükséges információkat nemcsak a központban, (a színigazgatóktól) fogják beszerezni, hanem megfogják hallgatni az összes érdekelt városokat is. Úgy áll tudniillik a dolog, hogy az utóbbi években városunknak rossz hírét költötték s egykét zsebbeli érdekeiben megsértett színigazgató, aki hazafias szólamok hangozta ása ellenére is csak üzletnek tekinti a színházat, teljesen alaptalanul és jogtalanul Pápát akarta okolni a győr—pápai kerületi beosztás állítólagos balsikeréért. Persze a győri sajtó szívesen segédkezett Pápa város ily módon való bemártásában, mert örült, ha másutt kereshette a bűnbakot. Egyáltalában nem szándékozunk ugyanerre az útra lépni és és bűnbakot keresni, hanem csakis az a célunk, hogy a küszöbön álló döntés előtt rámutassunk azokra a szempontokra, amelyek nélkül lehetetlennek tartjuk a helyes, a méltányos és igazságos beosztást. Kétséget sem szenvedhet az, hogy épen a mi városunk valósággal szerencsétlen helyzetben van a színtársulatokkal szemben. A túlnyomóan nagyszámú intelligencia, amely már csak a fővároshoz való közelségnél fogva is elkényeztetett, nem közönséges ízléssel bír, nagy igényeket támaszt a hozzánk jövő szintársulatokkal szemben ; s minthogy akkora közönségünk nincs, hogy nagyobb téli szezon nálunk kellő anyagi sikerrel tartható volna, csak a színházba járásnak épen nem kedvező időben jönnek hozzánk a színészek. Ez már magában véve is könnyen érthetővé teszi, hogy nagy anyagi sikereket nálunk nem érthetnek el az igazgatók. De ez még csak a kisebb baj. Sokkal nagyobb baj ennél az, hogy mivel a virág vasárnapi szervezkedés után jönnek És mikor ráborul alkonya a létnek, Átfogja köpenye az örök sötétnek, Közeleg, közeleg, vergó'dések vége, Bénító köd borul mind a két szemére Mikor az erekben már-már megáll a vér, Fiának suttogja : „Ne sírj azér . . .

u Halmi Uódog-. Birike. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Omega. Kopott aranyozású pici keretben, szárított TÓzsa meg a levele; sötét-barnára vénítette az idő mind a kettőt. Szemérmes, fehér volt-e a virág, izzó vörös sziromsereg kérkedett-e rajta, vagy széliden sárgás fejecskéjét lengette-e a hajnali szellő, mikor még ott mosolygott a rózsatőn, — nem tudja senki. Sötét-barna, porló, száraz, idomtalan, laposra préselt tömeg, s a pici kopott keretből homályos üveg alól azt beszéli, hogy elmúlik minden . . . Hanem azt mindenki tudja, mert már nagyon sokan mondták. De nem gondol rá senki, csak amikor maga érzi meg. Sokszor néztem a kis meghalt rózsaszálat. .. Jóleső szomorúság szállt rám tőle, busulás, ami nem fáj, bánatos merengés, ami édes. Egyszer megkérdeztem, hogy kié volt ez a rózsa. — Az még szegény Birikéé volt . . . Nem mondta meg soha, honnan való, kitől kapta, itt tartogatta a szegény, hát csak itt hagyták . . . Szegény Birike, szegény nyomorék leány! Itt élte le szomorúan egyhangú életének nagy részét, ebben a fehér falu kis szobában, a zöldelő orgonabokrokra néző pici ablak mellett, kis gyékény kocsijában ülve. Nyáron kívánta a szabad levegőt, akkor kihúzták az orgonabokrok alá. Feje fölött összeborult a lomb, s a szegény leány hallgatta a szellő jöttén összesusogó levelek beszédét, a titkosat, hallgatta a bokorból fel-felrebbenő madárpár szerelmes csipogását, hallgatta, s tán arra gondolt, hogy néki nem lehetnek édes titkai, ő nem érti a szerelmes madárnak boldog felrezzenését párja közeledtén, az ő selymes fekete haját ii«ui simítá végig reszkető férfikéz, az ő bársonyos, sötét tekintetébe nem mélyedt el soha beszélő pillantás ... Az ő keskeny, gyöngéd kezét nem szerítá meg egy életre tett ígéretül édes vonzalomból senki sem és finom metszésű piros ajkának boldog igenjét nem némította el a szerelmes édes csók soha . . . Szegény Birike, szegény nyomorék leány ! Nem tudott járni négy esztendős korától fogva. Akkor esett valami baja, amit az orvosok egész egész életére megörökítettek. Piciny lábacskái nem nőttek többet, s míg felső teste kifejlődött, szép feje behúzódott vállai közé, hátán szomorú púpot hagyva egész életére . . . Szülei elhaltak, jólelkű, gyermektelen nagynéni fogadta gyermekéül, annak a házában, kis fehér falu szobácskában várta, várogatta, meddig kell még élni ? ! Szerettük mindnyájan, akik a közvetlen közelében éltünk. Nem panaszkodott soha . . . Nevetett a szeme, kacagott az ajka, sziporkázó szellemességgel vidított a lelke, nem árulta a balsorsát, hogy részvétet vásároljon rajta. Majdnem hozzánk a szinészek, rendszerint oly gyarló és kezdetleges előadásokat kell végig élveznünk (?), hogy ezek láttára csakugyan elmúlik a közönségnek szinpártolási kedve. Hogy is lehetne tisztességes előadásokat, művészi összjátékot várni egy újonnan összeállított társulattól, amely nap nap után legtöbbször csak egy-két próbára csupa újdonságokat ad elő ? A mi intelligens közönségünk persze, hogy nem fogadja szívesen, ha Pápát csak ilyen előkészítő állomásnak tekintik az igazgatók, ahol jóformán csak a próbákat tartják meg a győri szezónhoz s tiltakozik az ellen, hogy olyan szerepet juttassanak neki, mint az adomabeli borbély a koldusnak, akin tudniillik az inasát borotválni tanította. Hogy csak ezek a viszonyok idézték elő Pápán a szinpártolási kedv hanyatlását, azt misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a régebbi időben Pápát minden színigazgató igen jó állomásnak tartotta. Amig rendes, jól szervezett társulatok jöttek hozzánk, addig sohasem panaszkodtak nálunk a színészek. Jakab Lajos, Mándoki, Bődi, Makó, Komjáthy társulatai igen jól prosperáltak s ha a leglegutóbbi néhány társulat nem tudott mindig boldogulni, ez sem volt specialiter pápai okokra visszavezethető. Dobó Sándor nem Pápán, hanem Győrött bukott meg, Balla sem Pápa miatt fordított hátat a mi kerühtünknek, hanem Győr miatt s ha tapasztalható is nálunk némi visszaesés, ez semmi esetre sem nagyobb arányú, mint a milyen akár Győrött, akár bármely más városban is (a fővárost sem véve ki) észlelhető s amely nagyon természetes folyománya az általános gazdasági hanyatlásnak. Hazánk legnagyobb vidéki városaiban is tapasztaljuk azt, hogy az ott működő színtársulatok csak a kormánynak magas szubvenciója mellett tudnak megélni, miért akarnak tehát ujabban a színigazgatók épen a mi szerény kis városunkkal szemben akkora igényeket támasztani, hogy itt talán mig a főszezonban beállott deficitet is pótolják ? A mai közönség egészen másként gondolkodik a szinpártolásról, mint a régi s az igazgatóknak számolni kell azzal, hogy a szinészkultusznak immár vége van. Ma nem hazafias kötelességből pártolják a színészetet, hanem pártolják úgy, amint azt a társulat művészi értéke szerint megérdemli. > megdöbbentő frissességei és tisztasággal lebben elém a képe. Láttam a kis kocsijában, a fehér függönyös ablak mellett. Bánatos arcú, szép fiatal asszony ül mellette . . . Hosszú családi tragédián most diadalmaskodik a lelke ereje . . . Tanul, hogy rövid hónapok múlva kenyeret adhasson két gyermekének ... A katekizmust lapozgatja, — olvasva félhangosan ... A szegény nyomorék leány varrogat . . . Kis kézi gépje van, azt hozatta oda magának a kocsijába. Megállítja a kis zakatoló szerszámot, s valami megüti a fülét: — Mit olvastál most Erzsikém ! A fiatal asszony folveti szemét egy pillanatra, aztán olvas: — „Azzal a testtel fogunk feltámadni, amellyel most birunk." A szegény nyomorék lánynak egy szempillantásra elborul az arca, de mire megszólal, már mosolyog : — De hisz akkor álljon is ott a Szent Péter a kocsimmal, mert én a magam lábán ugyan nem megyek be a menyországba. Aztán nem szólt róla többet. Pedig hitte, hogy e nyomorékul átszenvedett földi lét után épen ilyen nyomorék testtől átélendő öröklét vár reá. Vallásos volt nagyon. Volt egy gyóntatója. Jóságos, öregedő pap. Olyan volt ez a szegény nyomorék leánynak, mint egy istenpótló bálvány. Imádta. Ennek a régi kopott fényképét rejtegette a kis kocsijában. Ha aludni ment, odadugta a párnája alá. Az a száraz összebarnult kis rózsaszál ott az üveg alatt ki másról beszélt volna neki ? Akkor még világosabb barna volt a holt