Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-01-23 / 4. szám

2. PAPAI HIRLAP. 1904. január 23.. Ugyanis mindnyájan tudjuk, akik e közgazdasági mozzanatait figyelemmel kísértük, hogy mióta a szabad ipar s. a külföldi áruknak beözönlése megindult nálunk, azóta iparosságunk létérdeke mind jobban és jobban kockára került s végre a teljes katasztrófa elé jutott. Gyáriparunk nincs, de nem is lehet a külföldi cikkek óriási versenye mellett; kisiparunk nem létezhetik, mert az igazat megmondva, az úgyszólván korlátnélküli iparjog nem a tökéletességre törekvő versenyt idézte elé kisiparosaink között, hanem mivel rettenetes nem várt zuhatag módjára érte őket a szabad ipar, megijedtek, erejÖket veszítették, majd a szomorúvá változott helyzetükben lemondtak mindenről, nemhogy versenyre gondoltak volna. A mindennapi falat kenyér gondja is kinozta őket, nemhogy jó anyagi helyzetet föltételező versenyre izmosították volna tehetségüket. Nagy vonásokban szólva, így állott elő a mai sanyarú iparhelyzet. S ebből a szánalmas ekszisztenciából fejlődött ki okozatkép aztán, hogy a tehetségesebb elem mindinkább elfordult attól a pályától, ahol inkább az örökös anyagi gondok s nyomorúságok ijesztő képeit látja a kutató s boldog jövőt kereső szem, nem pedig a nyugodt s a becsületes munka után joggal óhajtott biztos anyagi létet. Ezen kell tehát első sorban segíteni. Először tehát törekedjünk azokat az első feltételeket megvalósítani, amelyek — tekintet nélkül arra, hogy milyen elem keresi fel e pályát a magyar iparnak helyzetét javlíják. Legyen csak egyszer egyik-másik iparágunkban oly tünet, mely általában jó anyagi ekszisztenciára enged következtetést, akkor majd lesz óttt kellő szellemi képesség s-a középosztály nem fogja annyira kényszeríteni fkiat a sokszor biztos megélhetést igérő, .de legtöbbször biztos nyomorúságot hozó tekintetes lateiner pályákra. Még nem is olyan régen, 20—25 év előtt nem volt ritka eset, hogy hazánk több városában iparosok és pedig iparágra való tekintet nélkül vitték az első szerepet, Takarékpénztári igazgatók, sőt polgármesterek, országgyűlési képviselők kerültek ki belőlük anélkül, hogy az föl is tüut volna a lakosságnak. Oly természetes volt az akkor. S mi tette őket egy-egy ily kisebb központon vezetőkké? Bizonyára az ipar akkori jó és tiszteletre méltó helyzete mellett arra való szellemi képességűk. Azóta nagyot fordult a világ! A régij közmondás: »Minden mesterségnek) arany a fenek e« oda változik hova-í tovább: »Minden mesterségnek koldústarisznya az alja.« S mert ide sülyedt az állapot, nem csak anyagilag, de társadalmi tekintélyileg is hátra került az iparos osztály s amely pálya alól a társadalmi tekintély oszlopa is ki van vonva, onnan menekülnek a jobb anyagi léteit kereső műveltebb s fejlettebb elemek. Tehát ha igazán s komolyan segíteni akarunk iparunk helyzetén s ha óhajtjuk, hogy a műveltebb elem részére is keresett pálya legyen, mindenekelőtt szerezzük vissza azon biztosítékokat, amelyek között a magyar iparos anyagilag jobb léthez juthat. Az ipartörvény korszerű s az arra hivatásos iparos jogát s előnyeit védelmező reformja elkerülhetetlen. Erezzük mindannyian ennek szükségét. Hason "lóképpen meg kell mozdulnia az egész társadalmunknak arra, hogy amiben versenyképesek vagyunk, csakis hamisítatlan magyar iparcikket vásároljunk. Ez uton 500—600 millió korona marad zsebünkben. Ezek az első mozgalmak, amelyek nélkül reménytelenül kezdhetünk bármely reformba. Csak ha ily előzmények eredményes munkája megindult, kerülhet napirendre a mai önálló kisiparosságunknak átalakítása szövetkezeti testületekké, amelyeknek rendkívüli haszna az önálló vámterület ideje alatt tűnik ki. Mindezen előzmények után maga-magától megtelik iparunk művelt s előkelő családokból is kikerült tehetségekkel s ezek után szinte önkénytelenül nagy tekintélyre tesz szert az ipar s a vele foglalkozó egyén. így függ össze tehát a mai magyar iparválság és a műveltebb elemek részvétlensége e pályától. Mindezekből világos, hogy mindaddig műveltebb elem nem megy nálunk iparra, míg azt előbb anyagilag jobb sorsba nem hozzuk e fenti előzetes intézményekkel. Győri (íjul a. A gerencei út. Van ennek e mi, természeti szépségekben bővelkedő vármegyénknek egy útja, amely feledhetetlen emléket hagy mindenkiben, aki csak egyszer is végig utazta kocsin s ez a — gerenci út. Feledhetetlen emléket hagy nemcsak annyiban, hogy magas hegyoldalaktól segélyezett kanyarulatai folyton újabb és újabb tájszépségekkel gyönyörködtetik az utast, hanem annyiban is, hogy a dereka és veséje hetekig fáj utána, ha egyszer végig zötyögtette rajta magát. Nem tagadhatjuk, hogy vármegyénk törvényhatósági bizottsága élénk érzéket tanúsított utaink javítása iránt, csak azt sajnáljuk, hogy ez az érzék nem a közönséges járműveket hordó úttestek, hanem a vicinaliák istápolásában merült ki, s így esett meg aztán velünk az a szomorú eset, hogy dacára útadónk maximális l0°/

0-os voltának, a közönséges utaknak egy jelentékeny résZe, s köztük épen a rendkívül fontos közlekedési érdekeket szolgáló útak, nem voltak javíthatók fedezethiány miatt, amire éjien legvilágosabb tanúbizonyság a — gerencei át. Ez az út, mely a Bakony közepét összeköti városunkkal, a Bakony északi lejtőjének természetes piacával, oly minden kritikán aluli állapotban vau, hogy a legjámborabb halandó is valami düh formát érez, ha balsorsa arra kényszeríti, hogy esztendőnként többször menjen rajta végig. Azok a kátyúk, azok a kivájt keréknyomok, az a feneketlen sár, mely nedves időben ezt az útat borítja, olyanná teszik ezen az úton a kocsizást, hogy ha elemi iskolai korunkban nem tanultuk volna meg, hogy Veszprém vártnegye Magyarországon, ez pedig Európában van: — bízvást Ázsiában képzelhetnők magunkat. A dolog pedig, vagyis a gerencei út rosszasága nem azt jelenti csupán, hogy aki rajta végig halad, szitkozódva kezdi és szitkozódva fejezi be útját — a kérdés eme valláserkölcsi oldalára nem e nemes fajtából egypár darab — szólottam, közbe önkénytelenül. Hiszen csak macska volt. Kár érte siránkozni ... — Hát maga kicsoda ? . . . Ja . . . az új tanító ? . . . — Igen, az volnék. Bocsánat közbeszólásomért! De hisz nem akarták a fiuk a cicát halálra mulattatni. Ne tessék neheztelni rájok ! — Persze . . . maga is ezeknek a pártját fogja! De csak ismerné őket! . . . En rájuk nézni sem tudok már. Az alsó szomszédomban is van 6 gyermek, azok is mindig galibát csinálnak. Igazán, gyűlölöm a gyermekeket. Ezzel sarkon fordult s a kiszenvedett cica tetemét karjaiban víve, könnyes szemekkel, haragos arccal, szó nélkül távozott. Urambátyám megköszörülte torkát, nagyot szippantott öblös tajtékpipájából s kérdésem nem várva, részletesen bemutatta a cicák tulajdonosát: a mi szomszédunkat. — Ilyen teremtést aligha alkotott a jó Isten még egyet! . . . Kiüldözne minden gyermeket, ha rajta álíana. Egyébként Domoszlai Teréz a neve, de a faluban csak Tercsi kisasszonynak ismerik. Az apja valamikor gazdag ember, híres dohánytermelő földbirtokos volt Verpelétén. De minden vagyona elfüstölgött a sok dáridóban. tlalála után Tercsi semmi nélkül maradt. Egy távoli rokona, az én régi jó szomszédasszonyom vette magához. Ennek oldala mellett, ebben a kis faluban élte le legszebb éveit. A nagy világgal nem érintkezett. Nénje halála után — kitől ezt a házat s némi tőkét örökölt — annyi változáson ment át, hogy a boldogúlt helyett is ő gyűlölte a világot. Mert azelőtt ketten gyűlölték s különösen a gyermekeket. A hallottak szeget ütöttek fejembe. Hogy gyűlölheti valaki a gyermekeket?... Mi lehet ennek a természetellenes dolognak az oka ? . . , Elhatároztam, hogy kikutatom azt az okot. Ebéd után sétálni indűltam a kertek végénél kezdődő erdőcskébe. Egyszer csak egy hatalmas tölgy árnyékában Tercsi kisasszonyt pillantottam meg. Észrevétlenül háta mögé kerültem. Egyik virágot a másik mellé gyöngéden gondosan helyezte egy kis fekete halomra. Köszöntésemre ijedten kapta fel a fejét. — Maga az tanító úr Úgy megijesztett ! . . . — Ezer bocsánat! . . . Nem volt a szándékomban. Virágot méltóztatik ültetni? . . . -— Oh nem ! . . . Szegény kedvencemet temettem el. — Egy könny futott végig arcán, melyet most közelebbről szemügyre vehettem. Valamikor a szépek közé tartozhatott s még mindig megtartotta zománcát. Nem Ítéltem többre 35 évnél. Nagy kék szemeiből mély érzelmüség sugárzott. Dús fekete hajába már ősz szálak csillogtak. —• Nagyon szerethette kisasszony azt a kis állatot, hogy annyira fájlalja? . . . Igazán végtelenül sajnálom, hogy azok a kedves fiúk önnek oly nagy szomorúságot szereztek. — Igen, szerettem ! ... Ót szerettem legjobban valamennyi között, hisz oly okos hűséges kis cica volt. Nem is fogom soha megbocsátani azoknak a rossz fiúknak. . . . — De kérem, . . . aki ennyire tud szeretni egy állatot, annak igazán nemesszívünek kell lenni. Az ily szívek pedig nemcsat állatot tuflnak szeretni, hanem mást is ós tudnak megbocsátani is. Még aztán egy gyermekre nem is lehet haragudni . . . — Én pedig azokat ki nem álllrútom. Nekem nincs, mégis mennyi boszúságom van miattuk. Hát akkor milyen kellemetlenek lehetnek az anyjukra nézve . . . — Ne tessék azt gondolni! . ... A jól nevelt gyermek engedelmes és szereti szüleit. Nincs annál nagyobb öröm az életben. — De mennyi nélkülözést, gondot, fáradságot szereznek a szülőknek ! ... Arról bölcsen hallgat! ... — Miért hallgatnék róla? . . , Nélkülözést csak magam fajta szegény embernél találhatunk gyermek miatt gondból, fáradtságból is nekünk jut bővebben. De minek van igazi nagy becse ? . . . Nem-e annak, a mi sok küzdésünkbe, gondunkba vagy fáradságunkba került ? . . . így vagyunk a gyermekekkel is és szeretjük, szeretjük mert benne újra látjuk elmúlt ifjúságunk, mert ártatlan lelkének gondtalan, édes mosolyával feledteti velünk legnagyobb keserűségünk is. Higyje el, igazán örülni csak gyermekek között gyermekekkel lehet. — Tanító úr csak az örömmel telt oldalát keresi a dolognak. Én igaz, nem voltam gyermekek között. Kerülöm őket, mert nekem mindig csak boszűságot okoztak. — Azon nem csodálkozom! . . . „Azé a gyermek aki szereti." Vagyis ne várjon ön szeretetet gyermektől se, ha szeretettel nem közeledett feléje. Próbálja meg kisasszony! ... Vegyen magához egy árva gyermeket; részesítse félannyi szeretetben, mint „Kedvenc"~nek juttatott: biztos vagyok, abban több örömöt tog találni. . . . — Ejnye, mily különös maga! . . . Minden áron reám akarja diktálni a gyermekszeretetet s elhitetni, hogy gyermek nélkül semmit sem ér az élet? . . . ^ — Úgy van kedves kisasszony ! ... Céltalan,