Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-21 / 21. szám

PÜNKÖSD PÜNKÖSD. Irta: Kapi Béla. És megtelének Szentlélekkel! . . . 1870 évvel ezelőtt volt. Az egyszerű vámszedők és halászok idegen nyelveken szólaltak meg. És szavak ereje csodát művelt: ezren és ezren léptek a ker. egyházba, mely mint a Krisztus vallásának külső megnyilatkozása, akkor megalakult. Ez történt az első pünkösdön. S ez az esemény világtörténeti jelentőségű lett: társadalmat alkotó, s társadalmat reformáló erő. A régi világ romjain ez az erő teremtett új világot. Az apostolok munkáját ezen erő tette eredményessé. Megtelének Szentlélekkel! . . . Azóta sok idő lezajlott. Mi, kiknek időképzete az ember-futamnyi »egy élet idő«höz van kötve, alig tudjuk elképzelni, mi az a szinte 2000 esztendő, mely az első pünkösd óta tovaszállt. Azóta az emberek inagyon felvilágosodottak lettek : sokat akar|nak tudni, keveset hinni. A Szentlélek munkájáról nem igen íallanak. Szólnak az Önzést megtagadó közérdekről, az eszményi világban járó ideálizlusról, mely mind előbbre viszi az emberséget a haladás útján. Másról nem igen Izólnak. És mégis — tudja Isten minő érlés, — ha a történelem lapjait forgatva '-egy nagy esemény alakul ki szemem tt, s látom, hogy tagadják meg a hősök ibéri természetüket, s hogy adnak helyet inak, ami isteni, úgy érzem, pünkösd volt ;kor is és megtelének mindazok Szentllekkel ! . . . És mikor a mi korunkra nézek, ugyanik pünkösd ünnepét keresem. Nagy szükvan rá. A mi századunk nehéz úton ad. A damoklesz-kard ott függ feje felett, senkisem tudja, mikor szakad ei a fonál. A proletárizmus talán még sohasem It oly nagy, mint a mi napjainkban, ízan és százan henyélnek munka nélkül, lékozolják a könyörületesség adta filléreNincsen meg bennük az emberi mél|ág tudata, s annak védelmezője: az önérTöbbre becsülik a tétlen életet a hív lelességtudatnál. És ez a gyarló állapot ihogy javulna, hanem inkább évről-évre ^zabbodik. Mikor jön változás; mikor ?lg a tökéletesbülés? ... A társadalom Ikösdjén, majd ha megtelnek mindnyájan ttlélekkel! . . . És mit szóljunk a szellemi proletárokról, ;ról a »műveltek«-ről, kik kifogástalan [ásu ruhában, de kifogásolható erkölcsi fással sétálják végig az élet útját, lyen ők maguk tépik le a nekik megtetsző jókat. A napilapok hírrovata az öngyilpárbajozók, sikkasztok, stb. egész 'ét állítja szemünk elé. Azon egyéb [óságokról pedig, — melyeket a társafelfogása a megszokás folytán bűnös [üktől is megfosztott, — ugyancsak iskodik a városok élete. S látva mind[ondolkodva kérdezzük : lesz-e még jobb (tökéletesedés, erkölcsi érettség ? . . . Valamikor. Majd azon a pünkösd >én, ha megtelnek mindnyájan Szentel ! . . . Az elégületlenség is lassanként a kor ismertető jelszava lesz. Ritkaság-számba megy, ha egy-egy megelégedett embert lehet látni. A munkás ép' oly elégedetlenül szántja egymás mellé a barázdákat, mint amily elégedetlenül rójja egymás alá a sorokat a hivatalnok. Az iparosok leteszik a munka eszközét, — nem dolgoznak; a vasutak megállnak nyilt pályán, — nem mennek tovább! Furcsa világ ez nagyon !... Magában nézve is nagy baj ez, de még nagyobbnak tűnik fel, ha abban egy társadalmi betegség kórtünetét látjuk. A munkaadó és munkás viszonya mindig jobban mutatja az ellentét élességét. Mindig jobban előtérbe nyomul a kérdés: tőke és munkáskar hogyan viszonylanak egymáshoz? ... Megvan-e fizetve a munka a bérösszeggel, s megengedhető-e a más verejtékén gazdagodás?... És félnek a kérdésre feleletet adni. Bizony, szomorú idők !... Beteg a kor, beteg a társadalom!... A lelke, a szelleme beteg, a lelkiismerete van eltompítva. Akik az emberiség javát szivükön viselik, mind belátják, hogy itt segíteni kell. De hogyan ? ... Erre felelni már sokkal nehezebb. Vaskos könyveket irnak a tudósok, bankettoznak a többiek. Hej pedig díszebédekkel nem lehet társadalmi kérdést megoldani. Nem is a fejben, hanem a szívben van a hiba. Valaminek kellene ott lenni, ami nincsen ott. Megelégedés és felebaráti szeretet a neve. De nem is lesz békesség, nem is lesz szeretet, nem is pirkad hajnal ebből a szomorú éjszakából, hanem majd csak akkor, abban a boldog időben, mikor eljön a társadalom pünkösdje, — s megtelnek mindnyájan Szentlélekkel !... Akkor ! . . . Talán akkor nem is lesznek az emberek annyira egymásnak útjában. Talán akkor nem pusztítja el a féltés tüze egymás munkáját, s nem emel az önzés széles korlátokat. A pártok vihara, amely, fájdalom, a mi korunkban oly nagy, megnyugszik, 8 nem a kicsinyes pártcél, hanem az egyetemes emberiség boldogságának magasztos célja hív majd küzdelemre. Akkor majd bizonyságot tesz'a Szentlélek arról, hogy ő a jobbak lelkében lakozó társadalmat alkotó s reformáló erő. Igaz, azt mondják akkor is: a nemes eszme, az emberi erő teremtett nagyot, — de az nem baj! Mi mégis csak érezzük: megtelének Szentlélekkel!. . . A társadalomnak pünkösd ünnepére, mint a betegnek gyógyító orvosszerre, nagy szüksége van. A század halad a maga útján, egyik évét a másikkal temetteti. De bizonynyal ez az időbeli haladás nem egy az erkölcsi haladással. Es lassanként oda érkezünk Thébe kapujához, s halljuk a szfinx rejtélyét. Vagy megoldja a kor, s mehet tovább. Vagy nem oldja meg, és akkor... De hiszen a szfinx regéjét ismeri mindenki! Igen! talán majd meg lehet oldani a nagy kérdést, egyszer, valamikor, sok-sok idő múlva, ha majd eljön a társadalom pünkösdje, s megtelnek mindnyájan Szentlélekkel !. .. Mádyné furfangja. Hajdanában, réges-régen, Török basák idejében, — Róla sok szó is esett — így történt meg ez eset: I. Hasszán basa Literátra Lecsapott, mint éhes kánya. Nem harc kellett, de kaland: Nem kincs a cél, de — galamb! Literáti gyönge várba' Fogoly urát egyre várja Klára asszony, a remek, Kiért Haszán ég, remeg. S hogy a török dérrel-dúrral Beállított, a nagy úrral Szót ejt legott a követ: •— Mádyné kér, s nem lövet. — Ezt már értem! mondja Hasszán S éldelegni híre hasznán Föl a várba ő siet: Meghódítni nő-szivet! Tárva ajtó, kapú nyitva, — Ily fogadás szinte ritka ! — Itt az ellen jó barát! . . . Klára tartja udvarát. Hasszán basa nagy kiséret Közepébe odaléptét. A kiséret nagy, de ő — Kicsi! s ez a bökkenő! Ámde sokat mégse hímez, Ékes nyelven szól a szívhez. Klára asszony elpirúl, S ily válasz jő ajkirúl: —- Értem, amit szóra váltott, Óh? de haddal már ki látott Meghódítni özvegyet? (Dobbal fogni verebet!) — Küldje sergét nyugovóra, S hogy ha jő az alkony-óra, Legyen lent a vár alatt . . . Többet nem mond . . . nem szabad ! Hasszán basa érzés rabja, A találkát elfogadja, Reszket szivében öröm: Lám ! galambon nincs köröm ! II. Udvarházban nagy tolongás, lárma, Öltöztet a Mádyné sok lánya. Vége-hossza nincs a vihogásnak . . . — Hasszán ! Hasszán ! Furcsa vége lesz az udvarlásnak! Szép asszonyhoz voltak eddig szokva, S most — legényre kerül a sok szoknya. Férfi-derék vállfüzőbe törve . . . — Hasszán ! Hasszán! A galambnak készül már a körme! Fodros ingváll, magas, nyakig érő, Skófiumos fejdisz, kincset érő, Piros csizma, arany bojttal, rojttal . . . — Hasszán ! Hasszán ! Drága lesz a légyott ily asszonnyal! — Jaj! de szép vagy, jaj de ékes Márton! Arcod üde, mint a hamvas bársony ! Kár is volna bajusz ilyen szájra . . . — Hasszán! Hasszán ! Rózsa mellett vigyázz a csalánra!