Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-21 / 21. szám

S a tejarcú legény mikor készen Assszonyához levezetik kézen. Nevet az is, de komolyan kéri . . . •— Hasszán ! Hasszán! Annak édes a szőlő, ki éri! S a legény szól: „Bizzál úrnőm bennem", Szél se tér meg — szállva — sebesebben, Tej a bőröm, de az izmom vasból! . . . -— Hasszán! Hasszán! Fullánkos méh száll a mézes kasból! III. Száll az este lomha árnya, Száll a völgybe, száll a várra, Hasszán ott lesz már alant, Izgatja őt a kaland ! S ím egyszerre véle szemben Kis láb toppan, szoknya lebben, Hasszán szivén kéj-roham, Kitárt karba úgy rohan. De az a hév, mely fogadja, Az erő, mely ölbe kapja, . Bár az érzés kölcsönös, Mégis kissé különös! Szólna is, de nincsen hangja, Vállfodorba süpped arca, S érzi csak, hogy fut vele: Ki ? mi ? hajh ! csak von' neve! S pár perc múlva megkötözve Jut kacagó, vidám körbe: Klára asszony, s udvara Kineveti: Hahaha! Bús kudarca bárha sérti, Alkú elől mégse tér ki: „Add cserébe uramat, S jó Hasszán az út szabad!" — „Itt a gyürüm, mutassátok Mádyt erre megkapjátok!" . . . S többet aztán nem beszél . . . Márton vágtat, mint a szél. Fogoly urát hozza nyomba

1 — De nem Literátra, — Somba, Ott a török már nem á

rt, Klára urára ott váit! . . . * * * Hajdanában réges-régen, Török basák idejében, — Róla sok szó is esett — így történt meg ez eset! Erdélyi Zoltán. Sírva vig-ad a mag-yar? A Pápai Hirlap számára irta: dr. Rétliei Prikkel Márián. Sokat koptatják manap ezt a szólást. Akik eredetét nem ismerik, valami régi közmondásnak vélik s föltétlen hitelt adnak neki. Pedig nem közmondás, hanem szálló ige. S nem is olyan régi, mert még száz éves sincsen. Bajza 1825-ben irt Borénekének következő sorai hozták forgalomba : „Míg Mohácsnál nem csatázott A félholdú büszke tar, Víg volt addig : hajh, azóta Sirva vigad a magyar." A mondás tehát eme még divatozó alakjában nem népi termék, hanem irodalmi szülött: költői alkotás. A gondolata azonban más formában már előbb is föltűnik. Kisfaludy Sándor 1807ben kiadott Regéinek előszavában körülbelül ugyanezt állítja: „A magyar — úgymond — hajlandó a szomorúságra. Sőt még örömét és vigságát is szomorú és bűs hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a nemzeti magyar táncnak többnyire kesergő melódiája; bizonysága ennek a köznép énekeinek többnyire szomorú nótája. A magyar felől igazán mondhatni, hogy sirva táncol Az utolsó mondat azt sejteti velünk, hogy Bajza Kisfaludytól vette szálló igévé vált mondásának alapját. Kisfaludyénál régebbi nyomról nincsen tudomásom. Ez azonban mellékes dolog; a fő az, igaz-e, hogy a magyar sirva vigad ? Valóban megfelel-e ez a jelenleg igazságkép hirdetett mondás nemzeti jellemünknek és zenénknek ? A közvélemény azt mondja reá: minden bizonnyal ! En ellenben kereken tagadásba vonom és azt állítom, hogy semmiképen ! Micsoda alapon és joggal, ime : Költőileg ez a mondás paradoxon, vagyis látszólagos képtelenség, amely alatt azonban bizonyos igazság lappang, tudniillik : a magyarnak vigadása nem tiszta, nem jellegtelen, nem igazi vigadás. Prózailag mérlegelve pedig nemcsak látszólagos, hanem valóságos képtelenség. Miért ? Mert sirva vigadni lélektani lehetetlenség ! Lelki fájdalmat és örömet egyszerre érezni — nem lehetséges ! Könnyezni nemcsak fájdalomtól, hanem örömtől is lehet, aminthogy tapasztalás szerint az ember szemébe nem csupán a fájdalom, hanem a nagy öröm is csal könnyeket. Ámde akkor is sirni, azaz : lelki fájdalmat érezni, mikor a szivet öröm foglalja el'— abszurdum. Hiszen a kettő olyan, mint a fény és árny : követik ugyan egymást szüntelenül, de egymásba sohsem olvadhatnak. Sirni és nevetni egy időben — csak az ég tud, ez is csupán a költő fantáziájában ! Tehát csakis költői igazságnak fogadható el, hogy „sirva vigad a magyar". A költői igazság pedig nagyon sokszor fél igazság. Ez is csak amolyan igazság-féle ! Ha azt értjük vele, fajunk némileg érzékenyebb a fájdalom, mint az öröm iránt: akkor megállhat. Ám ha úgy értelmezzük, hogy a magyar nem tud igazán vigadni, mert szomorúságra született, mert búskomor természet : akkor nincs benne igazság. Pedig a mai közvélemény így értelmezi. S vájjon miért ? Azért, mert a közvélemény Ítéletét rendszerint arra alapítja, amit közvetlen közelben lát, hall, vagy olvas. Már pedig nem lehet tagadni, hogy az újabb divatos magyar nóták óriási többségének mind dallama, mind szövege csak úgy árad a kebeldagasztó, lágy, asszonyias szentimentalizmustól. „Kit gyászol a fecskemadár", Eltörött a hegedűm", „Most van a nap lemenőben", „Lehullott az őszi rózsa levele", „Azt beszélik a faluban" sat. — élő példái ennek a csömörlésig érzelgős, szivepesztő, keserves dalszokásnak. Hálásak lehetünk érte a boldogult Dankó Pistának (bocsássa meg neki a magyarok Istene!) és számos utánzójának, akik a magyar karakter és géniusz teljes ismerete nélkül termelték és termelik „eredeti magyar dalaikat". A közvélemény ezeknek hallása alapján hirdeti — s joggal hirdetheti is, hogy „sirva vigad a magyar !" Sa cigányság és a zongora-verklik ugyancsak gondoskodnak róla, hogy minél többször hallja őket. Azt pedig ki tagadhatná, hogy a középosztály szerelmes ifjúsága s érzelmes asszonyai kapva-kapnak rajtuk ? Érdemes megfigyelni, mily varázshatalommal duzzasztják fel az érzést a gyöngéd (jobban mondva : gyönge) szivekben eme zenei fájdalommotorok ! Mikor a cigány közelebb húzódik a „sirni" készülő „vigadó"-áldozatok asztalához s utánozhatatlan cinikus (mert magában bizonyára kineveti őket!) arccal keservesen rázendít az „Eltörott"-re, „Lehullott"-ra, vagy más ilyen bú-zöngeményre, látnád csak, mily hirtelenül változnak az eddig víg ábrázatok világfájdalmasra ! Egyszerre tragikomikus drámai jelenet tárul eléd. Az egyik könyökére hajol s behunyja a szemét. A másik félre fordítja a nyakát és lehorgasztja fejét. A harmadik tenyerébe temeti elborult arcát. Az asszonynépség láthatóan ellágyul, epedő tekintetet ölt s egy-egy könnyet ejt illatos zsebkendőjébe. Valamennyi meg van hatva, szörnyen meg van hatva! S ugyan miért ? Mert elég naivul azt hiszi, hogy most magyarosan mulat: „sirva vigad". Ha mint kevésbbé érzékeny jelenlevő rászólnál a cigányra, hogy húzzon valami férfiasabb, vigabb nótát: meg lehetsz róla győződve, hogy ha nyomban ki nem tessékelnének, legalább is alaposan rendreutasítanának. Nem hiszed ? Próbáld meg egy szer ! Különben hivatkozhatom akár élő példára is. Van nekem egy jóbarátom. Dalos természet. Többfelé megfordulván, jártában-keltében sok jé nóta ragadt reá, szomorú is, vidám is. Ha alka lom akad reá és meghitt társaság, szívesen eldalolja őket — de mindig váltogatva, t. i. egy szomorúra két-három vidámabbat. S épen ezért t szokásáért hány leplezett és nyilt szemrehányás kellett már elviselnie, hogy semmi érzéke a szo morúbb nóták iránt, hogy érzelmetlen, sőt egyenesen cinikus! Hiába védekezik meggyőzően: hogy hiszen először is a folytonos szomorú nóta nemcsak természetlen, hanem magyartalan szokás, másodszor meg a Dankó-féle szomorú dalok tetemes része épen nem szűz magyar, hanem afféle bucsús színezetű, vagy — mondjuk — „koldus"nóta (példának okáért „Eltörött a hegedűm!"), aminőket falusi búcsúkon lehet hallani istenes szöveggel a templom előtt csonka és nem-csonka koldusoktól. És szó, ami szó, barátomnak, jóllehet egy kissé erősen fejezi is ki magát, alapjába." teljesen igaza van. Ám mit használ, ha a többség mindig a közvetlen behatásokra ítéletét! Ha egyszer a cigány édes-keserves, fülébe húzta, hogy „Boruljon el, merüljön el bánatba minden a világon" — és jó példánál (t. i. a közönség) el is merült: akkor hasztalan beszélsz neki, nem fogadja be az igaz szót, me „a magyar azért is sirva vigad !" Dankónak és társainak szentimentális dalf mellett még az újabban módfölött divatba hozott eredeti és utánzott kuruc dalok is erősen közrejátszanak e szólásnak népszerűsítésén. Való igaz, hogy a kuruc kornak mind zenéjeJ mind költészete mély fájdalmat tükröztet vissza! Ez a fájdalom néha szintén érzelgős jellegül nagyobbrészt azonban igaz és mély, mert a koi természetes hangulatából fakadt: a haza akkori gyászos sorsa volt a szülője. Ámde a mi akkol természetes volt, alkalmazható-e az más korra isi Épen nem. Hiszen tudjuk, hogy a kuruc-korszal előtti 17. századbeli zenénkben nyoma sincsen I világfájdalomnak. A 18. század második felém® palotás és hallgató zenéje is ment minden viláH fájdalomtól. Sőt a legújabban fölfedezett A6. szl zadból való zeneemlékeinkben sincsen lágy, sinfl kozó hang, hanem majd valamennyi pattogó, frifl büszkén ritmikus. Azok a dalok pedig, melyek® népnek tulajdop ajakán fakadnak, valamint jel(Bi leg nem érzelgően bánatosak, úgy azelőtt sfli voltak mások. Mr De egyébként is az érzelgős búskomorsH| mivel sem ellenkezik annyira, mint a magyar •1 karakterrel. ||| Nemzetünk kedélye rendkívül mély, az érfll mek minden húrját magába foglaló, elég könnHi hangolható, ki-kitörő, sokszor mértéken túl ánfli De legyen az érzése bármilyen erős, mindig uHjf kodik azon síkföldi józansága, katonás férfiassM! és büszkesége. Mint keleti nép és olyan nemHfl amelynek eddigi élte gazdagabb volt fájdalom^M mint örömben, — jobban hajlik a búra, mi Hl; vígságra; de azért ha búsul, sem lágyul báfljij asszonyos pityergésre, világfájdalmas raelankólBf j s azután, ha módja van rá, örülni is tud igcHjjf szive szerint — anélkül, hogy gyermekessé HJJ nék. Dalainak és zenéjének kétféle : lassú és g^H tempója hiven tükrözi komolysággal pár<Hi| büszkeségét — anélkül, hogy akár az egyikMífl akár a másikban átlépné a természetesség Hll rát. Táncából meg mindent ki lehet köve^H tetni, csak szentimentálizmust és búskomorBij nem. Kisfaludynak nincsen igaza, a magyarBH „sirva táncol". De Bajzának sincs igaza, ann^^H ben „sirva vigad" mondásával a búskomoiHBI akarja ráfogni nemzetünkre. Legkevésbbé van flll igaza a mai közvéleménynek, amely e ma^^H képtelen szólást igaznak veszi, minduntalan V'H