Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-03-18 / 11. szám

Muttassuk be a képet, talán erről ráismernek talán figyelembe veszik. A zongora-kulturával nem sokat nyert a nőnevelés ügye, sőt sok esetben káros hatását érezzük. Az erőszakolt, túlhajtott nevelés, a nő szellemének a magasabb kiképeztetésre való forszírozott terelése sok szerencsétlenségnek lett forrásává. Az urhatnámság, a gazdagokat megillető cselekvények nevetséges utánzása nemzedékeket tett már tönkre. A franczia nzelv és a zongora nagy barázdákat vont a társadalom köreiben. Az a kisasszony, a kit szülői — talán a legnagyobb áldozatok árán — tanitattak meg francziául beszélni és zongorázni, azt hiszi magáról, hogy ő műveltebb, mint az a jó nevelésben, háziasan, polgáriasan nevelt leány, ha az felsőbb iskolákat végzett is. Sok szerencsétlen nő, kezeinek finom, sima bőrévél úrias nevelését. Szegénységüket a szalagokba temetik el, a mikkel tele aggatják ruhájuk minden csücskét. Elszomorodik az ember, ha a farsangi bálok parkettjén találkozik ezekkel a szegény, sajnálatraméltó » mű veit« teremtésekkel. Finom selyem entréjük vagyonos ember gyermekeit sejteti velünk, pedig az utánuk tipegő gardedamról igen jól tudjuk, hogy mily verejtékező munkával keresi a mindennapi kenyeret. A kis hivatalnok nem meri tánczra vinni a selyem ruhás, finom kezű kisaszszonyt, mert hát az nem ő hozzá való. Neki háziasan nevelt, munkához szokott nőre van vágyódása, — nem olyanra, akiknek olyan nagyon finom keze van ! Az iparos meg épen nem mer közeledni az »uri dámához«, a ki elszakadva a báli közönség tömegétől, külön széken árulja a »petrezselymet.« A nevelés átka tehát külön padra ülteti azokat a szerencsétlen szegénysorsú nőket, a kik a házias gazdálkodás gazdálkodás és munka elől kitérve, odahaza csakis ujjacskáik körmére fordítják a főgondot. A társadalomban szánakozással néz rájuk a szegény és gazdag egyaránt. A megvénült hajadonok kontigensét ezek szaporítják. Ok azt hiszik, hogy szépségük és műveltségük elég arra, hogy jó parthiet csináljanak, ha szegények is. Elfejtik, hogy a vagyonos ember szép és művelt leányt kap, gazdagot is, s olyant akí nem restel a házi teendők kürül szorgoskodni. Ezeknek a női proletároknak egyik kiváló ismertető jelük, hogy irtóznak a konyha-szagtól. Szorgalmas, dolgos, jó gazdaaszszonyt keres ma minden házasulandó férfi. A zongora és franczia nyelv még nem elég a házi boldogságra. Korántsem akarjuk azt állítani, hogy akár a zongora, akár a franczia nyelv tudása felesleges, s hogy épen ezek képeznek a női proletárokat ; de igen is állítjuk, hogy emezeknek csak ugy lehet értékük, becsük, ha nem riasztják el nőinket a családi élet melegítő tűzhelyétől s az azzal járó kötelmek teljesítésétől ; mert a nő qualifikáczióját nem az szabja meg, hogy mi mindent tud ; hanem az, hogy azok között, amiket megtanult : megtanult-e főzeni, sütni, varrni stb. A főúri osztály leánya ezek nélkül bátran szükölködhetik : a szakács, a szabó pótolni fogja az ismeret hiányát; ezeket ismét búsásan honorálhatja az apa erszénye ; de a középosztályu leánynak nem lehet, nem szabad így gondolkozni. »Kédves Leányom ! Megnehezedett az ur karja mirajtunk, mióta te elmentéi tőlünk, szomorúsággá lett a mi örömünk és a mi kenyerünk könyhullatás éjjel és nappal. Tudjuk, hogy nagyot vétkezett a mi gyermekünk te ellened, de ezt is csak irántad való nagy szerelméből tette, meg aztán különben is meg kellene bocsátanod, mert a szent könyv is azt tanítja, hogy bocsássunk meg ellenségünknek is. Ma egy hete ágyba döntötte szegényt a betegség, azt gondoltuk, majd csak kigyógyul, de mind rosszabbul van, ugy hogy a legrosszabbat várhatjuk minden órában. Lázas álmaiban a te nevedet kiálltozza szüntelen, meg ezt a két szót: »Bocsáss meg !« Gyere haza édes leányunk, ne adj édesanyádnak büszkeségére, mert az szerencsétlenné tesz téged is, minket is. Csak a szived szavára hallgass, a mely azt mondja— jól tudom én — hogy szereted az uradat. Ma volt nálunk az orvos, azt mondta, hogy estére lesz a válságos óra ; estere újra eljön, oh gyere te is, ha életére nem, legalább halálára. De én bizom a jó Istenben, a ki az igazat megszabadítja az ő szükségében ; bizom, hogy meggyógyul az én fiam, te megbocsátasz neki és újra boldogan éltek és mi ugy szeretünk téged, mint eddig szerettünk, Siess, jöjj hozzánk : az Isten, a ki gyönyörködik a konyörületességben, megfizet joligráéru Csak egy vonás a képből. Aki ráismer a bajra, törekedni fog a gyökeres orvoslásra. If> KARCZOLAT i! ENEK A HETROL. ZENGI: PAJKOS. Hol is hagytam a múltkor el ? — Igen, igen : a bálnál ! uly gyakori mostan a szó, A lantom szinte rájár. Volt bár annak csak a neve Tulajdonkép tánczpróba, De hogy bál, fényes bál leve Ki is tehessen róla ? Mert bál volt, igen fényes bál, Hol a kedves leánykák. Táncz tudásunk, művészetük Szombaton bemutatták. Öröm volt őket nézni is, Őröm volt őket látni ? Kitett megint csak, ki bizony, Magáért Kemény bácsi ? Hejh ! csak derék legény is ő Nagymestere a táncznak, Mit ujabban — eláruljuk — Nagy kedvvel komponálgat. . . . Emlékezésnak nagy napja Virradt reánk a héten, Ls lelkes, derék ifjaink Megünnepelték szépen. Lgy, ugy lelkesülj ifjúság, Hisz lásd az öregebbek. Ugy sem teszik, vagy megbánják Másnap, ha lelkesednek. Pedig oly dicső ez a nap, Oly magasztos emléke : Méltó volna, hogy minden sziv Szent hevüléstől égne ! . . A levél alá nagy, öreg betűkkel volt írva: Szerető ipad, Bálint Mózes. Kéry Jolánnak, a mint a levelet elolvasta újra könybe lábbadt szeme, alig győzte fehér zsebkendőjével felszántani. Maga elé nézett hosszan, merően, azután egyszerre felugrott. Bement a kisszobába, egy darab papirost vett elő s remegő kézzel irta rá : »Édes jó anyám ! Beteg az én uram nagyon, bocsáss meg, hogy nem engedek a te szavadnak, de énnekem ott van a helyem ő mellette.« Szerető leányod Jolán. A levelet ott hagyta az asztalon, kis babos kendőt vetett a fejére, meg se kötötte és kisuhant Apáti felől nagy bodros íelhő ütötte fel fejét s lassúra elboritá az egész égboltozatot, de ő csak ment. Borzasztó zivatar támadt, a szélvész fülébe hozta a katholikus templom harangjainak hangját, melyeket meghúztak a felhő eloszlatására, a mint ez a babonás köznép szokása. A mint a kajori hídon átment babos kendőjét elkapta fejéről a szélvész, belevitte az árokba utána se nézett. Lábát minduntalan megütötte egy-egy kemény görönygybe, a mint rohant keresztül a szántóföldeken torony iránt, arczába verte az esőt a szél, de azért csak futott. Végre beért Monostorra, "benyitott a kisajtón azután a szobába. Az ágy mellett ott állt az ősz apa és anyja kezüket összetéve, az orvos figyelemmel vizsgálta a beteg arczát, a melyre rózsákat festett a Végre a beteg kezdett eszméletére térni, Körülnézett a szobában és a mint meglátta az asszonyt az ágya mellett aggódva kérdé : »Megbocsátasz-e !« Jolán ráborul a beteg sápadt fejére és csókolgatja hosszan, meg suttogja a fülébe ; »Megbocsátok«. A beteg újra elalszik, az orvos biztatva mondja, hogy a beteg tul van a vészélyen. — Oda künn ezalatt megszűnik a zivatar, a íelvők eloszlanak, a csillagok kiülnek az égre. Egy emberelet tért vissza a sir szeléről az életbe. tíJU^JL 2) Apróságok a nők jelleméről. — A »Pápai Független Ujság« eredeti tárczája. — I A szivek és a női jellem. Minden jellem választ magának egy szint. Körülbelül bizonyosra vehetitek, hogy azok az asszonyok, — kik narancs, amarauth vagy granátszinü, egész zöld vagy zöld csikós ruhát hordanak, — czivakodó természetűek. Ne higyjetek azoknak, a kik a violaszmt kedvelik, még kevésbé azoknak, a kik sárga kalapot viselnek, s kerüljétek azokat kik feketébe öltözködnek, mert a fekete ármányos szin, komor és boldogtatan gondoja-