Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-02 / 1. szám - Melléklet

öröme nem teljes, hogy hiányzik még belőle, az, melynek érkezését előkészítik ezek a most benne forrongó vágyak, ezek az illatos édes örömök . . . — Mi lehet az ? — Az, a mi a szép völgynek a madár dala. — És mikor jön az »is« meg ? — Mikor az ifjú legelőször tudatára jő annak, hogy kis szive öröméből valami hiányzik, az akkor ért oda ; mennél többet tépelődik felette, az annái otthonosabb lesz, fészket is rak, csattog is édes-bús dalt, de akkorra hiányzik »már« valamije, a gondtalanság, a nyugalom, mint fülemüle érkezés után hiányzik ismét az ibolya. — Hát lehetséges, a kinek ifjú szive ne gondtalanul repessen ifjúságának boldogságában ; a ki tépelődhetik azon, hogy hiányzik valamije, a minek jönni kell, de várt megérkezése mégis szomorúságot kinos tépelődést okoz ? —- Majd mesélek kegyednek valamit, a mit a költők találtak ki, a mit elhisz utánuk minden ifjú ; egy nyelv ez, melyben minden szó egy-egy virág. Itt ez a kis ibolya, mely azt mondja e nyelven : én vagyok az ártatlan szerelem jelképe. Kikelet hajnalán elrejtett helyen nyílik ; a kíváncsi széniektől elbújva észrevétlen kívánna maradni, ám de felséges illata árulója lesz. így szokott kínyilani a szívben az ifjúság hajnalán az ártatlan szerelem észrevétlenül, mint a bokor tövében nyíló ibolya ; búvik, rejtőzik, titkolja a világ előtt létezését, de ártatlan fensége, mint illat a virágnak, árulója lesz, Nézze itt van mellette ez a repkény levél, ez azt mondja : örökké ! Itt ez éger, csupasz gályán egy levél sincs, de az őt átkaroló repkény levele örökké zöld. Nézze csak, mint öleli át a kúszó inda a fát, az az ő támasza, az ő Védelmezője. Jöhet vihar, tombolhat zivatar, a fát megtépheti, de érintetlenül marad a repkény, gyengeségének hatalmas oltalma az erős oszlop. És mig a vihar egy másik fát tövestől kitéphet, ez a gyenge indáju kis növény megoltalmazza viszont az égert, hogy daczolhat minden zivatarral. így rendelte Isten támaszul a nő mellé a férfiút és viszont; ha ez szeretetének összes gazdaságával -— mint ez a repkény minden indájával — átkarolja az őt védelmező férfiút ; jöhet sors csapás, méltatlan gyaiiusítgatások vihara, ezek megtéphetik a védő oszlopot, de a védenczet zivatar érni nem fogja soha, Tegye el édes ezt a levélkét s ezt a szál virágot s valahányszor gyönyörű tekintete rajtuk megpihen, jusson eszébe a kis mese, jusson eszébe, hogy ily támasza óhajt kegyednek lenni egy valaki, kinek szerető szive tiszta érzelmét ez az ártatlan kis virág jelképezi . , . * Tegnap a »Kut-völgy«-ben voltunk ; ott az éger még és rajta a borostyán, és ott van körülöttük a illatos yirágmiriád s köröttük mi. — Emlékszel aranyos Ilusom, mit meséltem én egykor itt ? Egy elszáradt levél s Összezúzodott virágszál került elő az én virágszálam tárczájából. — Mindenben igazad volt »akkor«, csak egyben nem : az én szivem boldogságából most már nem, nem hiányzik semmi ! Es az a repkény elcsudálkozhatott ott az éger oldalán, hogy eleven tarsa akadt neki itt e szép paradicsomban. HILDEGARD. I. Emlékszel-e rája, — Régen volt már, régen — Ilogy egy fényes csillag Ragyogott az égen ? Kéz a kézben néztük A hogy ragyogott . . . j-jej, az a szép csillag Régen lefutott ! Mikor az még égett, Boldog volt a lelkem, Csókoltam az ajkad, Derekad öleltem . . . Tünö álom volt csak, Semmi, semmi más . . . Boldogság helyébe Jött a csalódás ! II. A hol jársz, ott nyombau Kinyil a virág, Bizalommal, hittel Néz mindenki rád, Hüt, szenvedést enyhít A te mosolyod, Nem lehet egy angyal Semmivel se' jobb. Édes szavad gyógyít Beteg szenvedőt, Borús homlokokról Űzöd a redőt, Vigaszt a te ajkad Mindenkinek ad, — Ügyedül csak hozzám Nincs egy jó szavad ! III. Szivemnek a bút, kint, Szenvedést te adtad, Boldogtalan lettem Örökre miattad. Szivemre te hoztad A rideg halált, Es az mégsem átkoz, Örökre csak áld . . . És ugy "Vélem gyakran, Hogy már nem is élek ; Nem is vagyok más, mint Hazajáró lélek. Ki a sirban fekszik, Nem az a halott -Kinek szive halva, Azt sirathatod ! ZOLTÁN VILMOS. Definitiók a házasságról. Az orvos olyan lázbetegségnek nevezi,mely nagyfokú hőséggel kezd'ídik, és ugyancsak nagyfokú hidegséggel végződik, A kereskedő : spekulácziónak, mely néha jól, néha roszul üt be, A költő : regénynek, mely gyakran több kiadást is megér. A színész : tragikomédiának, melyen a publikum mulat a legjobban. A szinigazgató : bérletnek, hol a házastársak hűtlensége »bérletszünetet« képez, A katona : haborunak, melynek kii menetele néha rövid, néha hosszú idő kérdése. i Leányszivek. (LÉLEKTANI PROBLÉMA.) Igaz, nem mostanában történt. De mióta az itt elmondani szándékolt esemenynek egyik tanuja voltam, ez a dolog ezerszer is megjelent emlékzetemben és mai napig sem birok helyesen eligazodni rajta. Filofozálok, megvilágitom, erről meg amarról az oldalról, agyam és szivem összes erejével, de nem tudok olyan eredmenyre jutni, mely kielégítene es végkép megnyugtatna. Közre bocsátom tehát ezt a problémámat. Szóljanak hozzá mások is ; döntsenek első sorban e lapok hölgyolvasói.*) Lássuk, hol az igazság, mi a való, h,s most röviden elmondom a históriát, ugy, a hogy az megtörtént. Fiatal, de komoly ember voltam s Budapesten orvostanhallgató. Nagy házban pici kis szobácskát béreltem és ebben keszültem nehez hivatásomra. A ház első emelettn lakott a gazdag háziúr, spanyol származású, intelligens zsidóember, kinek sok egyébb kincse mellett ket, ugyan csak szép és müveit leánya is volt. A gazdag ékszer kereskedő mert ilyennek ismertem a háziurat — boldog családi életet élt. Nem törődve a világ folyásával, minden örömet két kedves leányában találta fel, kiket _ végtelen apai szeretetével halmozott el. Özvegy ember létére minden szabad idejét csak gyermekeinek szánta s ha szórakozott, mindenkor e két leány társaságában látta őt az ember. S nemcsak hogy zavartalan nyugalomban és előkelő jóletben folytak e család napjai, hanem gazdagságukhoz járult még egy másik, szintén nem megvetendő körülmény, mely azután teljessé is tette szivük világát. A ház földszinti részében egy másik, jómódú család lakott, két remek fiucsemetévei. E család már régóta igaz baráti viszonyban volt háziurekkal s hol lenn, hol meg fenn mulattak együtt. Ket fiu és két leány ! Ki ne gondolna ily körülmenyek között a szivek viszonyára is ? És valóban, az együtt nevelkedett, évek során együtt marad: es jómódban élt fiatalok között öntudatlan oly benső, oly igaz viszony fejlődött, hogy nyilt titokként sugdozták itt is, ott is : a két leány szerelmes a ket ifjúba és viszont. Az öregek pedig nem zavarták gyermekeik bol" dogságát. Összeillenek, legyenek egymásé, volt a véleményük. És multanak a napok, hetek és évek. A két itju ritka szép terfiuvá

; a két leány meg istenáldotta remek lénynyé fejlődött. A négy fiatal szivben e közben nagyra nőtt a szerelem is és — ugy látszott a sors ez egyszer nem irigyelte meg az emberi boldogság teljét. Mikor már oda fejlődött a dolog, hogy házasságra kellett gondolni, ugyanegy napon a két fitestvéf megkérte a két nőtestvér ke* | zét és —< meg is kapta* Egyszerre, két mátkapár csicsergett a 1 házban, Emelet és földszint közt valóságos j népvándorlás keletkezett s a vigasságoknak, j dalnak, zenének se hossza, se vege. Melyik pár volt a szebbik, a jobbik, a I boldogabb, dehogy tudta volna megmondani i bárki is, Hiszen itt nem is közönséges vi= j szonyokról, nem is közönséges, szerelmes , fiatalok boldogságáról lehetett szó. Itt minden ! ugy volt együtt: ifjúság, szépség, műveltség, ' szivjóság, fényes lélek, vagyon és — mi a : fő — olyan ideális, mélyen gyökerező, forró 1 szerelem, hogy fokozottabb mérvű istenál*) T. munkatársaink és olvasüközönség/nk e problémára vonatkozó fejtegetéseit szivesen fogadja a i SZKHKE^ZTÖSÉÖi