Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-02 / 1. szám - Melléklet

dásről már álmodozni sem mert volna akármely halandó . . . A ket pár ugyanegy napon, már legközelebb, készült örök frigyre lépni. A forró spanyol vér csaknem nyughatatlanabban vágyott e ritka szép napra, mint a magyar. A két ara csakúgy úszott a boldogságban. De — az ördög nem alszik. A sors játéka túltesz minden , költőagy furfangján. A pokol tüze parazsat szór az alvilág fenekéről, fel a nyomorúságos földre. Es itt pörköl, éget, pusztit az a parázs .... Lasciate ogni speranza. Az ég egyszerre-bezárul s megnyilik a pokol. Megnyílik egy ismeretlen világ, melyben irtózat, kin, kétségbeesés és halál a forgó elemek es bezárul a kapu, mely mögött az élet telje, minden szép, minden édes és gyönyörűséges honol. Amott gazzá fajul a teremtés koronája : az ember : emitt angyallá lehetett volna, ha — A két ara édes atyja egyszerre két levelet is kap, mindkettő lemondásról szól. A két vőlegény lemond a két aráról. Ez iszonyú ; de még iszonyúbb, hogy lemondanak, mert más arákat találtak, kikkel boldogabbak lenni remélnek. Egyszeribe megváltozik a kép. Romba döl két szerelmes leánysziv eszményi világa; a jelen meghazudtolja a multat és megsemmisíti a jövőt. Boldogságról most már szó sem lehet. Ez oltár, melyen két ártatlan lény egesz odaadással, igaz bensőséggel áldozott, mely mellett imadva szerette bálványát, melyről azt hitte, hogy sziklára van epitve — ez az oltár szentségtelen kezekkel, láttatlanban, orozva leromboltatott. Démon vette át éltök vezető hatalmát s ez a démon eget pokollá, boldoglétet irtózatta, eletet halállá változtat. Mi történt s miért ? Ezt kérdezi az elme, a sziv. De nem jön felelet. Nincs, nem akad magyarázó, csak a puszta való, a lelekólő, szivgyilkos valóság hirdeti, hogy : tempi passati. Berta görcsös zokogásban tölti napjait, éjjeleit. Csak meghalni tudna, csak szabadulni, menekülni a — semmiségbe. Lilid meg halálsápadtan áll az ablak előtt, mereven nézve ki, a szabadba. Várja, lesi azt, ki oly sokszor, oly vigan rohant még tegnapelőtt is, tegnap is ölelő karjaiba. Ezen kell jönnie — mondja — itt várom be, mig újra jő. De hát nem jön. Nem jön senki, senki, Még hir sem jön róla, a szóízegőröl, a csalfa vőlegénytől, a szive gyilkosától. És múlik hét hét után. A világ zaja mö£t is a régi. Külsőleg nem változott semmi. Csak két leánysziv szenved, bánatában majd meghasadva. Utóbb jön ugyan hir, de az gonosz, nagyon gonosz. Berta vőlegénye külföldre ntazott, Lináé pedig már napok múlva tartja esküvőjét szive legújabb választottjával. Berta abban hagyta a sirást s nyugodtabbnak látszik. Lina csendes, de naprólnapra halványabb, szótlanabb. Nem eszik, nem iszik, nem alszik. Agyba dőlt s naphoszat néz, néz maga elé. Vigasztalják, biztatják, nógatják evésre, intik nyugalomra, de — hiába. Jönnek a főváros orvosai, eljő a híres Oppolczer is Bécsből, de hiába. Ez is csak azt mondja, hogy ilyen szívbaj ellen nincsen orvosság. És ismét múlnak a napok, a hetek. Berta már megvigasztalódott; sőt mi több, szive már nem ís árva. Oda ígérte első vőlegénye egyik rokonának. Ismét boldog lenni kiván. Szerelmében ugyan nem az, ki ki volt első izben. Kedélyét nem hagyta el egészen a csapás okozta borulat, de győz a lélek, mely türelemre inti és reményre bátorítja. Ellent áll a démonnak, fittyet hány a kegyetlen sorsnak s élni kész, boldogulni vágyig ha nagy áldozat, ha lemondás árán is, Nem ugy Lina. Ez leszámolt az élettel. Előtte a hideg sir némasága: a vég. Nincs kapocs, csak nyomorúságos, sorvadó teste, mely a világhoz köti. Ha akad bátor, elszánt halandó, ki vigasztalni merészli, Lina mosolyog, de — nem szól semmit. Atyját, ki kétségbeesve nézi gyermeke vesztét, némán öle'geti, felsóhajt, de neki sem szói semmit. Majd meg végrendelkezik. Leánytársának emlékeket osztogat. Anyai jussát szegény, árvalányok kiházasitására hagyja. Némán búcsúzik, el ismerőseitől, sokatmondó kézszorítással tudatva, hogy végét közeinek érzi. Es — meghal . . . Temetésén óriási néptömeg jelenik meg, mintegy tiltakozva a gaz hütelen eljárása ellen, tüutetve a józan erkölcsérzet nevében ama hite mellett, hogy ilyen gyalázat n egtorlatlan nem maradhat. Az apa pedig sir es jajgat. »Gyilkos — kiáltja folyton — ki erőszakos halálba vitted gyermekemet, légy átkozott örökre, örökre«... A dráma befejezést nyert. A sir nem adja vissza azt, kit elnyelt. Megszűnt a jaj és a fájdalom. Felszabadult a lélek es — kiengesztelődött. De sokan kérdezik velem együtt : ki szeretett igazabban : Bért a -e, vagy Lina. ? Mert a dráma végeredménye nem ad erre feletetet. A halál nem magyarázza meg ezt a problémát s az a szerelem sem, mely a régit feledve, újra ébred s újra ver gyökeret a kegyetlenül sújtott, de kigyógyult szív mélyén. íme : két leánj' sziv, mely szeretett és szenvedett, reméli és csalódott. Az egyik eltemeti szerelmét és tovább él; a másik szerelmében meghasad, egy szerelemnek áldozva élettel, halállal. MTR. STADLER KÁROLY. Sok nő szive a rózsához hasonló ; minden udvarló kap belőle egy levelet, a tövis a férjnek marad. Balga, aki egy nőnek hisz ; még balgább aki egynek sem hisz. HS—SíRégi dalaimból. Találkozánk mint páros kóbor csillag, Mit veletlen szeszélye összevet Most újra messze elkerüljük egymást Isten veled ! * Isten veled ! talán megint sokára vjrökre tán kit szivem ugy szeret Oh nagygyá lett találkozásunk ára ; Isten veled ! Mint vándor, ugy jövék egykor utadba, S mikor megtudtad, hogy szerettelek ; Bezártad szived ajtaját előttem ; Isten veled ! * Nem bántlak érte, hisz ugy is szeretlek S bár mély sebem már lassankint heged, Még nem tudok bátran szemedbe nézni : Isten veled ! * Pedig ha tudnád, milyen kincs az érzet, Mit szived oly könnyelműn elvetett; Tán könnyű lenne még most visszatérned: Isten veled ! * És vissza is térsz : Oh én tudom, érzem Szivedbe mélyen él a szeretet És mint ártatlan gyermek kérlel ertem ; Isten veled 1 S én várok rád a sirig s hogyha majdan Keresve járnál hantjaim felett ; Egy kis fűszál képében üdvözöllek : Isten veled ! LATKÓCZI MIHÁLY. A nő olyan talány, mely a megoldás után elveszti az érdekességét. * Egy csúnya férfiúnak lehet szerencséje a nőknél, a flegmatikusnak scha. —-$> Liliom hervadás. I. A távolság, mely akkor állt közénk, Midőn először vittek tőlem el — Szerelmem fáját ugy takarta be, Mint télen a virágot hólepel, A távolság hó volt szivednek is, Amely szerelmed fáját óvta ótt — De míg tavasszal az enyém kinyílt, Tiéd a hó alatt ah ! — elfagyott. II. A gondolat, hogy hűtlen is lehetsz, Egykor csak álmaimba' lelt helyet ; De álmom hogyha szórnyü volt s nehez, Karpótolt érte boldog ébredés. Ma ebren szörnyű álom életem, Mert hűtlenséged átkát szenvedem — S az ébren álmodott kinok után, Megenyhülést az álom hoz csupán. Az nem tekinti hűtlenségedet S a reginek tüntet fel tégedet ; De mig az ébredést szorongva várom— Uj álmomat elűzi régi álom , . . III. Oh hány dalt zengtem egykor én neked, Amit elolvasal hej ! szívesen ; Mig most, hogy zengek fájó éneket, Haragszol érte hűtlen kedvesem. Haragszol, látva lelkes himnusát A múltnak, melytől lelked hidegül, Az első csókot . . . melytől pír fut át, Mint régi bün gonosz emlékitül. Óh nincs helyén itt —- hidd — a pirulás, Nincs szebb erényed, mint-e régi bün ! Sohse kergessen pirt arcodra más : Minthogy te is tudtál szeretni hűn ! IV. Emlékszel-e szerelmünk tavaszára ? Halvány orczádra, mely most pirban ég? Szebb vagy ma tán, de szépségednek ára A liüomhervadás is — hidd — elég ! Emlékszel-e szerelmünk idejére ? Arczod olyan sápadt volt és fehér — Ah I most a sápadt liliom helyére Kiült a büszke rózsa — a kacér ! V. Oh azt a sápadt arcot zengem én És arcodon a liljom — hervadást . . . Csak ezt a régi dalt hagyd meg, nekem, Arcod rózsáit ah ! élvezze más. Hidd meg nekem, nem a profán világ Kedvéért zengem én-e dalokat ; A dal, mely zeng a múltnak kéjiről, Feldúlt szivemnek percnyi nyugtot ad. S ha majdan egykor éltem alkonyán Eszembe jutnak ifjú álmaim — Minden dalom egy sírkereszt leszen Tündérreményeim sirhalmain. RÓZSA MIKLÓS.