Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.
1893-04-02 / 1. szám - Melléklet
Tavasz a Balaton mellett. IRTA : BABAY KÁLMÁN. Sehol egy parányi felleg az égen, ünnepélyes csend a nagy természetben, gyönyörű tavaszi verőfény minden felé ; a Balaton kékes vize nem locscsan, hosszú lábu Lőrincz-bogarak csuszkáinak tükör lapján, mely cskk akkor fodorodik meg, ha a galamb-fehér kaczagó sirály ölére zsákmányért lecsap. Kecskefüz tövében, selyem fü párnán csipt tnyi mosóruhas lánykák lánczot kötnek a pitypang csöves szárából, csengő kaczajuk mint hárfazengés vegyül a némaságba, valahányszor a lánczvirág tejfehér nedve kis kezükre cseppen. Gamásza felől kedves csicsergés közeledik a játékba merült gyermekek felé, melyre csak akkor lesznek figyelmesekké, midőn a füvet tépő anyalud sárga pelyhes fiókái felé kedveskedő beszédet intéz érthetetlen libanyelven. A fejét felütő kóczoska kis lány nem lát családjuk vagyona körül »kurhéjá«t, folytatná tovább ártatlan játékát, ha azt a Gamásza felől közelgő csicsergést meg nem hallja. Kedves, édes hang a fülnek, mellyel a szép tavasz s játékos nyár boldog emléke van összekötve ; legkedvesebb pajtása a gyermeknek, mert mig őt látja s csicsergését hallja, a szép természeté és játékáé minden pillanata j de a mint csopoi tokba verődik s a költözködés nagy útjára készül : ott kell hagyni a meghidegült őszi természetet, félre kell rakni játékait, mert kezdődik az — iskola. Három szem isten-fecske szök, repked a meleg verőfényben s a gyermeki sziv legszebb hangú húrjait pengeti egy láthatatlan kéz, midőn csicsergésüket hallja. Nosza, vége a játéknak ! Láncz, sárga virág, — pedig van egy egész öllel — feledve van, oda hullanak a fejét emelgető selyem füre s a felugráló leánykák kendőt oldva magasra lobogtatják, közben tánczolnak s zeng ajkajkról az ártatlan dal : »Fecskét látok, szeplőt hányok . . . !« Mintha lelke volna a madárnak, mely érzi az örömet, melyet jötte okoz, mellyel fogadják érkezését, nem mennek tovább, ott röpködnek, ott csicseregnek, dalolnak a kipirult arczu gyermekek fölött. — Megjöttünk ... itt vagyunk . ..! csicsergi a három madár. Egyik a kecskefüzön észre vesz egy száraz galyat, oda száll megpihenni, vagy inkább kifárasztani vékony kis ajakát. A gyermeki hangra, fecskecsicsergésre előkerül a kopott szárnyú pacsirta is. Száll, száll fel a magasba s trillázza éles torkával az éneket, melyet utána dalolnak a lányok : Felmegyek az égbe! lehozom a kalapácsot, agyon verem a kovácsot. . . ! Vége a mélséges csendnek ; kaczagás, dal, ének hangzik a légben, melyet megrezegtet, mintha szitálnék a rajta keresztül tűző napsugár. — Jaj be bájos kép ! — áll meg utján a Balaton-mellék szőke tündére s mig mosolyra idomul csipet piros ajka, oda benn a márvány tiszta homlokon belül egy bizarr eszme pajzánkodik . . . Ha ő is oda mehetnie a libapásztor lánykák közé s kendőt lobogtatva közbe, taposhatná a selyem füvet . . . ! Ha maga volna, tán meg is tenné, miért is van itt mellette ez a . . . Annyit mégis mer, hogy utánuk mondja a dalt: fecskét látok, szeplőt hányok . . . ! melyre aztán elmosolyodik az a mellette álló »ez a.« De még más is, a költő bácsi s a tündér szép Konának tündér szép nővére. Kendő a vállakon, napernyő a kezekben, kifogástalan szellem és humor a költő bácsi megjegyzéseiben, folyton ott derengő mosoly a lánykák ajakán . . . így indultak él s jutnak a regényes »Kut-völgy«-be az ibolya-szedők. Hol »Mámai Sándor« özvegye, a bús »Matacs« bánatkönnyeit elhullatta, kék szemei nyomán ibolya fakadt a völgyben, száz csokrot köthetsz, még se látszik meg a hiány ; mint annak a kis szoszke gilicze-madárnak egy édes mosolygós tekintete : ugy ragyog, ugy kékül a halom illatos ibolyától. Maga a völgy egyike a legbájosabb helyeknek. Csobogó forrás fut át rajta, látszik, hogy nincs szive, midőn itt tudja hagyni ezt a paradicsomot; vagy nem érdekli őt a hely szépsége s lázas sietségének azaz oka, hogy minél előbb keblére jusson a szépséges Balatonnak ?! A völgy szájánál megszűnik csobogása, nincs esése sehol többé, itt nincs már partján nefelejcs s lilaszin törpe liliom, sürü szőnyegszerü apró ilona-bürök kiséri lépését, melynek haragos zöld szine a szerint világosodik, a mint a patakcsa az árnyékos helyről kijut. Patyolat fehér fáju éger terjeszti szét gályáit a forrás fölött ; libegő levelei még rügyben vannak, de helyettük ott zöldéi oldalán a repkény örökzöld levele, át meg átkuszva-fonva támaszát. Az északi lejtőn som, kökény s galagonyabokrok képeznek eszményi csoportot ; valami bájos kép az, a mint a gyenge, pirosló leveleken átkandikál a som sárga zúzmarás alakú virága. Lejebb a fagyai, viburnum, kecskerágó s a húsos rügyü syringa lepik el a lejtőt, mig ott, hol a patak hűs vize kifecscsen a partra, páfrányok méteres levelei, mogyoróbokrok s hamar levelező bodza képeznek eleven sövényt. A déli oldal rakva van a Balaton vidék flórájával. Ma még csak a fehér csillagu tyuk-hur, bádgyadt fejét lankadtan alábocsátó leány-kökörcsin, a sárgapiros bóbitáju kankalin, a szerény ibolya és a fehér-sárga-zöld galanthus nyitottak kelyhet ; de lassankint előbújnak a nefelejcsek, vérpiros háricsek, lengő virágú lenek, fehér harangú gyöngyvirágok, csipkerózsák, kappanőrök, piros bükkönyök, zsályák, centanreák, orehisok, kikircsek s a Makartba alkalmas harasztok ezrei egész odáig, mig a letarolt mezőségen az elhalt virágok fejfája : a helleborus nem jelezi a telet. Mig a költő fenséges társával kaczag\ ra tépdesi a köny fakasztotta virágot, a szöszke gyermek kísérőjével letelepszik csokrot kötni az égerfa tövébe. Az ifjú kezében egyetlen szál ibolya s az éger derekáról leszakított repkénylevél van; nincs czérna, mellyel összekösse, de minek is . . . a gyapot kendő alól kicsúszott hajpamat egyetlen szála pótolja a hiányt. Ha a lányoknál egy pamat haj fonalából véletlenül kicsúszik, váratlan kedves vendégre számithatnak. Talán erre gondolt a csokorkát aranyos hajával átkötni engedő leányka . . . Váratlan kedves vendég . . . ? ki lehetne az »még«?... eltépelődik magában. — Mily remek itt a természet — kezdi beszélni az ifjú —• csupa öröm, csupa boldogság . . . egy hiányzik még: a csattogó dal, a fülemüle ének ; majd megjő az is, de mire ide ér, már az ibolyát nem találja fel . . . a harmónia itt sem lehet teljes. Lása lordea, ez a szép völgy olyan, mint az ifjúi sziv. Az is, mint ez, tele van örömmel, boldogsággal ; de mégis mindig hiányzik belőle valami, a mi a harmóniát tökéletessé nem teheti. Most meglepik az ábrándok illatos virágai, bohókás álmok ébren, mint az itt összevegyülő külömböző virágillat ; de hiányzik egy, mely az illatos verőfényt becsattoghatná, egy érzés, mely áthatja az egész szivet, mint völgyet a fülemüle dal. A szép környezet — az ábrándok — lassan elhozza, odacsalja az is ; de vele jön egy csendes szomorgás, egy kinos édes vágy, hiánya valaminek, mint fülemüledalkor »már« hiányzik a legillatosabb virág. Ilyen az ifjúi sziv is, mint ez a völgy most; tele van örömmel, tele ábránddal, melyet az ifjúság kora tavasza nyújt ; de az a sziv érzi mégis, hogy annak
