Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-05-21 / 9. szám - Melléklet

Alku. Alkudtam egy barna Kis leány szivére, Piros ajakára, Hófehér lelkere, Száz csókot Ígértem Szivem szerint néki ; Azt mondta a kedves, Ezzel be nem éri. Még százat Ígértem Ráadásul rája ; Ezer csókot kért az Imádságos szája. — Megadom, megéri Galamb-szive, lelke, — S a hamis az árát Megint íöllebb verte. Többet is kért volna Csókra termett szája, Ha bilincset nem ver Czuppanó csók rája. Ali az alku. Megvan Adva foglalója ; Tartozását ajkam, Százszor is lerója. OSVÁLD KÁLMÁN. "—BT*" Ml? Pünkösdi rózsa. •— A » Pápai Független Ujság« eredeti tárczája. — Nem tudom, más is ügy van-e vele, de én nem tudok lelkesedni az olyan virágért, — bármily szép legyen is az különben, — melynek illata nincsen. Mindjárt az olyan embert juttatja eszembe, a ki bár tetszetős külsővel bir, de nélkülöz minden lelki értéket. Mert a mi a virágnál az illat : az az egyénnél a szép es fenkölt lelek, A pünkösdi rózsa is egyike azoknak a rideg . . . illattalan virágoknak, melyek kizárólag csak a szépségökkel hatnak. Egy embert mutatok be önöknek, a kí méltó partnere e kérkedő, értéktelen virágnak. * Természetesen neve is van ennek az embernek : hétfalusi Géczy Zoltánnak hivják. Valami dzsentri-gyerek, legifjabb hajtása egy régi törzsfának. A mint mondani szokták, hogy az alma nem esik messze a fájától : Géczy Zoltán is szakasztott mása volt a papájának. Felfuvalkodott és hencegő, önhitt és könynyelmü . . . Vig pajtások körében látjuk őt először: Az asztalon egész palackerdő, a kezekben kártya. — No fiuk, lesz jó világ ! Szól Géczy Zoltán, teletöltve a poharakat. Ha megházasodom, mindennap mulatunk. Az egyik cimbora nevetve billenti meg a vállát. — Mintha biz nem azt tennők most is ! — Az ám, csakhogy »aufschreiben»-re, vág vissza Zoltán. Akkor meg majd készpénz fizetés mellett tesszük. — Hát megkérted már Füzy Lenkét ? Kérdi egy másik ifju. — Hm, mintha egy Géczy Zoltánnak attól kellene tartania : hogy kosarat kap, Az a kis sápadt penészvirág fülig belém van bolondulva. Meg is halna, ha el nem venném. •— Hát Annából mi lesz ? Tudakozódik egy harmadik ur. — A mi a többiből. Szépen a faképnél hagyom. Az ifjak kacagtak és ittak tovább. * üzv. Fűzi Denesnének szép háza van a Lipót-utczában, a három emeletes homlokzat büszkén tekint a járó kelőkre. Itt lakik az özvegy egyetlen leányával télen, nyáron meg lenn bánáti birtokán. Ez a kis lány bár nagyon szőke, nagyon sápadt, nagyon igenytelen — olyan tulajdonsággal bir, a mi rendkívül nagy vonzerőt gyakorol a férfiak egy bizonyos osztályára, mely az ügynevezett partivadászokat foglalja magában. Gazdag lány. Eddig azonban még egyetlen udvarló illetve aspiráns se forgolódott körülötte annyi szerencsevei, mint Géczi Zoltán. Ez a szép délczeg fiu olyan szépen tudott neki — hazudozni, hogy a különben komoly, eszes leány egész rabja lett. Mikor már meghallatta az előszobában az ifju ruganyos lépéseit azt gondolta, hogy kiugrik helyéből a szive, ugy vert, zakatolt az a bolondos kis gepezet. A jurista-bálon ismerkedtek meg a télen, s Zoltán azóta folyton járt a házhoz. És szívesen látták. Hisz a gyenge, tapasztalatlan, hiszekeny nőt oly hamar megvesztegetik a fényes külső tulajdonságok s a hízelgő, mézes szavak. Aranynak nézi az a talmit is. Aztán Zoltán ur olyan jól intézte a dolgait, hogy az ő jellemtelen, léha üzelmeiről nem tudott senki semmit. Álöltözetekben járt a csinos varróleányok meg gyári munkásnők után ; hitegette, bolondította egyiket is másikat is, Ígért nekik eget-földet, és mikor megunta a mulatságot, odább állt. Abban a nagy emberrengetegben ott a fővárosban, hogyan találja meg az a szegény elámított leány azt a szereny öltözetű fiatal embert, aki egyszerű munkásnak adta ki magát, tulajdonképen pedig az úri körökben, a szalonok sima parkettjén, parfumos légkörében forgott ! ? Dzsentlmennek tartotta Géczy Zoltánt mindenki, a ki csak ismerte, persze leszámítva az intimuszait ; no de hát azok is csak olyanok voltak, mint ő, miért ártották volna hát a reputácziójának ! Lenke pedig a lovagiasság, becsületesség, léleknemesség mintaképének, eszményének tartotta. Ugy imádta, úgy foglalta őt esti imájába. Es nemcsak a leány rajongott érte egy fiatal, ábrándos lelek csapongó idealizmusával, hanem az anya is egeszen el volt kápráztatva az ifju megnyerő külsejétől, szeretetreméltöságátöl (olyan hatalmas bókokat vágott még a mama szemébe is, hogy csupa gyönyörűség volt) és előkelő mivoltától. Fűziék csak egyszerű polgári származásúak voltak, kiket szerencses spekulációk juttattak ahoz a szép vagyonhoz, melylyel rendelkeztek — azért hát Füzinének szörnyen imponált a Géczyék türulmadaras czimere . . . . . . Elvégre is aztán jött, a minek jönnie kellett. Elérkezett ez a felejthetetlen emlékű édes pillanat, mikor a daliás szépségű Géczy Zoltán az egyedüllét meghittségében, ott a kis kék szalonban, a bólingó pálmák árnyékában — átkapcsolta a két karjával Fűzi Lenke karcsú derekát, és megvallotta neki : hogy szereti nagyon . . . kimondhatatlanul. Akar-e az övé lenni ? ! A mire a leány azt felelte, odasimulva az ifju széles mellére, hogy : »igen, csak a tied, és senki másé !« Önök mindenesetre tudják, hogy mi szokott az ilyesmire következni, ha a dolog az érdekeknek megfelel. A mama beleegyezett, az ismerősök aranyszegélyű eljegyzési kártyákat kaptak, s a lapok hymon-rovatban közölték a hírt . . . Milyen szépen terveztek a jövőre nézve ! Zoltán nemcsak a szerelemnek fog élni, hanem a közügyekben is részt fog venni. Képviselő lesz. Persze ellenzéki. Csak ő kerüljön be oda a parlamentbe ! Majd beszel ő, tudom istenem, úgy, hogy minden miniszter a bársony szék alá bújik ! Hogy bámulta az a két elvakult nő a szájhöst. Milyen okos, milyen bátor . . . milyen derék ! . . . Hanem hát a végzetnek vannak sokszor különös szeszélyei. Lenke egy reggel névtelen levelet kapott, melyben tudtára adták : hogy Zoltán őt csak a vagyonáért akarja elvenni s hogy mást szeret, a ki itt és itt lakik. Megírták az órát is, a mikor a fiatal ember oda szokott menni. Meggyőződhet a valóról a menyasszony. Lenke előtt elsötétült a világ. Csak az zúgott egyre a fülében : Mást szeret ! Téged ak 6. p.özedért akar elvenni ! ! ! . . . Együtt van megint a kompánia. Tréfálnak, nevetgélnek, ürítgetik a poharakat. — No fiuk, egy darabig megint csak »hozom«-ra duhajkodunk! — Szól Géczy Zoltán. —- Ugyan ! Hát a házasság ? Kérdik az urak. Füstbe ment ! — A szentimentális liba visszaküldte a jegygyűrűt azzal az izenettel, hogy vegyem el Annát, a kit szeretek ! Es Zoltán ur nagy haragjában egymásután vagdosta a falhoz az üvegeket. * Itt a pünkösdi rózsa, szép, de rideg . . . illattálan virág. Hasonlít az olyan emberhez, a ki bar tetszetős külsővel bir, de lelkileg nagyon szegény .... nagyon hiábavaló. Hétfalusi Géczy Zoltán méltó partneré a — pünkösdi rózsának. l—a. Csal Istennek hiszek vakon. Sok barátom volt már nekem, Kikről hittem : jó barátok ; Vérző szívvel tapasztaltam: Álnok volt mind, rútul álnok, Titkaimat kidobolták Orczátlanul a piaezon . , . Megfogadtam, hogy ezután Csak Istennek hiszek vakon. Imádtam egy szép leánykát, Ki szerelmet vallott nekem. Hittem : e nő boldogságom, Üdvösségem, földi egem. Földi egem ? Poklom lett ő : Hütelenül megcsalt nagyon . . . Megfogadtam, hogy ezután Csak Istennek hiszek vakon. Éjjel nappal törekedtem Pályámon szert fényre tenni, Hittem : a sors szorgalmamért Kegyes fog majd hozzám lenni, Kegyes ? Oh, az egy czárnál is Zsarnokabbul űz utamon . . . Megfogadtam, hogy ezután Csak Istennek hiszek vakon. VÁROSSY MIHÁLY. Furcsa tüze van az észnek ! Ha a fejben szalma van, nem gyullad meg. Az asszony sokszor beszél ok nélkül, de a mikor hallgat bizonyára van reá oka. *