Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 40. szám

n á r a válnék u g y város u n k n a k 111 int v i d é k é n e k« de megjegyeztük azt is, hogy »a terv kivitelét most nem t ar t j u k időszerű ne k.« Hogy miért nem, azt bővebben kifejtettük lapunk legutóbbi számában, és itt ismételjük azt, hogy a tetterő szétforgácsolása nem válik hasznára azon nagyszabású terveknek, mint a minő a vizvezeték, villanyvilágítás, pápa-csornai vasút létesítése, melyek mindegyike vitális kérdés városunkra nézve. Ez az egyik ok, amiért nem lelkesültünk a mozgalom mostani megindításáért. A másik nyomós indokunk az volt, hogy a sárvári ezukorgyár ügyéhez számos megyénkbeli földbirtokos és bérlő meg lett nyerve, akik tekintélyes mennyiségű répatermelésüket — oda szállítani kötelesek, és igy nálunk nehezebben lesz összehozható a szükséges 4000 hold répatermelés, mely a ezukorgyár felállításának főkelléke. A veszprémmegyei gazdasági egyesületet joggal vádolhatjuk azzal, hogy nem volt elég élelmes, akkor nagyobb akcziót indítani a pápai ezukorgyár ügyében, midőn közvetlen szomszédaink még nem kerítették hatalmukba a zsíros falatot, és csak most ad életjelt magáról, mikor termelőink egy tekintélyes része már a sárvári ezukorgyár által van okkupálva. Higyje meg a t. laptárs, hogy mi legalább is annyira szíven viseljük Pápa város érdekeit mint ő és mi örülnénk leginkább, ha a gyáripar városunkban lendületet venne és a tervezett ezukorgyár mielőbb felépülne. — Szükségesnek tartottuk mindezeket a »Pápai Lapok« legutóbbi tárgyilagos (?) kritikájára válaszul felhozni és biztosithatjuk a t. laptársat, hogy mi ezentúl is nemcsak »függetleneknek valljuk magunkat« de azok is leszünk. Ezt pedig a »P á p a i Karácsonyest volt . . . csókot loptak a pezsgő mámorában s kárhoztatták a nyomort ... a fájdalmat. A fesztelen mulatozás nem volt Ínyemre . . . bántott a dorbézoló szép asszonyok csengő kaczagása, a férfiak mámora s félrehúzódtam a zongora mögé, a déli növények árnyékába. A karácsonyest öröme és bánata élénk képpé vegyült össze képzeletemben s megsajnáltam a rongyos koldust hideg karácsonyestéjén. De csak néhány perczig tartott e lesújtó sajnálkozás . . . azután, mintha egy kardcsapásra a fenyes szalon rozzant kunyhóvá változott volna. A selyemruhás asszonyok rongyba burkolt koldusként tűntek fel előttem, kiknek mámorából hiányzik a valódi boldogság czikornyátlansága. A franczia pezsgőt olcsó pálinkának képzeltem . . . s a száraz kenyéren tengődő pórnépet láttam magam előtt szerte-széllyel az elegáns szalonban. Eh ! Karácsonyéji phantasia volt, semmi egyéb . . . * * * A vacsorának vége volt, a Madonna arczu szőke kisasszony a zongorához ült s valami ábrándos melódiával szórakoztatta a társaságot. Majd én kerültem sorra. »Halljuk a társaság poétáját« kiáltották mindenfelé, B én a kérelemnek engedve, a következő Lapo k« sohasem m o n dhatta el és sohase m f o g j a elmo n d h a t n i magáról. Szózat a dunántuli írókhoz, hírlapírókhoz. Budapesten, karácsony hava 1893. A Dunántuli közművelődési egyesület irodalmi szakosztálya 1893-ik év karácsony havában megalakult Budapesten és azt határozta, hogy e nemes hivatásu szervezetnek mintegy első lélekzetvétele egy levél legyen, a melyben Elnöke fordul tagjaihoz elsősorban a dunántuli újságlap ok hoz. Fordulok hát hozzatok — hadd mondjam pásztorlevélben ; az elméknek, a sziveknek, az erkölcsöknek és minden becsületes érdeknek pásztorai, pásztortársaim. Kiállított őrszemei vagyunk a legszentebb nemzeti ügynek, a mely ezer gyökérszállal ereszkedik az élet minden viszonyába, a népesség minden rétegébe, hogy onnan táplálkozván virágot nyisson es gyümölcsöt ^teremjen és a gyümölcs legyen a magyar nemzet drága termése, díszben, fényben, jólétben. erkölcsben, erőben való meggyarapodása, hogy hatalmasnak találtassék amaz ujabb küzdelmekben, talán megpróbáltatásokban, a melyek rá várakoznak, a versenygésben, a me ly e föld birtokáért, e nemzet lobogójáért, nyelvének dicsőségeért itt folyni fog a közeledő évszázak idején. A kiállított őrszemek között való | összefüggést helyreállítani, az erkölcsi . közösséget, mely nekik dicsőséges hi| vatásuk öntudatát és tartalmát megadja, 1 létrehozni : ez a mi első feladatunk. A j második ; munkálkodni, munkára serI kenteni, és az öntudatosságot, a mely magunkban él, átszármaztatni a milliókra, melyeknek szellemi vezérlete a gondviselés által kezünkbe tétetett. A váltakozó szél, napfény és eső ; az egymást követő hideg és meleg adja meg a földnek a termékenységét és a földből táplálkozó termésnek a fejlődés, a virágzás, az érés föltételeit. Mihez hasonlíthatnám jobban az író és újságíró munkálkodását, mint a természeti tünemények e váltakozó jótékony beavatkozásához ? A mi szavunk majd mint jótékony meleg eső, majd mint éltető napsugár, majd mint tisztító szél munkálja az elmét, megtermékenyíti és a termés föltételeit létrehozza, akadályait lerombolja. A gyengét istápolja ; a vakmerőt fékezi ; védi a gyámoltalant és korlátok közé veti az erőszakosat. — A sajtó a szabadsag gyermeke, a ki katonává lett, hogy megvédelmezze édes anyját. A sajtó minden haladásnak, a sajtó az egész modern életnek, az élet minden vívmányának alapja, kardja és vára. Mit tesz az, hogy ép azok, a kitől a sajtó e tulajdonságát nyeri: az író világ maga szegény. Szegény volt mindig, szegény ma és szegény marad mindörökké. Avagy nem istállóban született, nem ácsműhelyben nevelkedett-e, a ki a legszegényebb volt és végig szegénységben élvén a legnagyobbá lett í istennek egyszülött fiává ! És nem szegény halászok voltak-e az ő apostolai ? A szegénységben rejlik a legna^ gyobb hatalom. És mindvégig megma-rad csodának az a jelenség, hogy az írók felvirágoztatnak első sorban kiadóO kat, vállalatokat, érettük csak millió mozgósításával keletkeznek nyomtató műhelyek, az újságok eszközlik mindennemű vállalkozás hasznát és ez az erejük csak abban rejlik, hogy irják. szegény íróemberek, lelkesek, idealisták, phantasticus mesét mondtam el a jókedvű társaságnak : Szép karácsonyestéjén a csillárok világából egy büszke kisasszony valami ideális, bolondos ficzkó karján körútra indult a nagy világegyetembe. Kincscsel megrakodva mentek el hazulról. Varázserővel s tündérhatalommal mentmendegelt házröl-házra a jótékony kisaszszony, csengő aranyt szórt a szegények kunyhójába ... a rongyos koldusnépet selyembe öltöztette . , . borral, pecsenyével rakta tele asztalukat s fáradtan tért haza kísérőjével a hatalmas, nagy útról. Otthon nagy dáridót csinált . . . s ujjongott-tombolt, hogy boldog karácsonyestét szerzett a nyomorult népnek és néhány órára porba^ sújtotta a szenvedést, a nyomort . . . Örült, hogy letörölte a beesett arczokról a fájdalom könnyeit, s az üveges szemekbe a boldogság sugarát varázsolta, mely az életet szivárvány színekben tünteti fel a világ előtt. De nem sokáig tartott öröme, jókedve, a durva pórnép ittasan a sok aranytöl-fénytől, kora reggel már ismét ezondrába, rongyba bújva kincsekért könyörgött, s keservesen panaszkodott, hogy a büszke kisasszony elrabolta jókedvét, megelégedettségét és feldúlta szerény családi, tüzheMinek a kincs, a gazdagság néhány perezre, hisz ez csak szomjukat növelte s szétrombolta az egyszerű, szerény szeretet kapcsait. A meggondolatlan lányka még jobban lerántotta a hályogot szemükről ; s alacsony durvasággal kárhoztatták a büszke kisasszony jótékonyságát, k i pillanatnyi boldogságukkal hiúságát táplálta. Lázas szenvedéllyel kértek újra alamizsnát s gyűlölettel fordultak el tőle, ki feldúlta a hideg kunyhók enyhe, szeretetét. S a nagyúri népség, a fenhéjázó lelkek kaján tömege gúnyosan kaczagta ki az ügyetlen lánykát meggondolatlan tettéért. * * íf: A mese véget ért; az <. gésfc társasá r nagy tetszessél fogadta s gúnyos szavakkil illette a mese bolondos hősnőjét, ki a modern világban még a jótékonyságra gondo . Inkább maradt volna boudoirjában, 's 1 fogadta volna udvarlóját, szólt közbe egy bolyhosfürtü asszonyka. . . . Vagy champagneros vacsorát adott volna a város »haut kréme«jének, tette hozzá egy üresfejű szeladon . . . A koldusnak egy darab száraz kenyér untig elég, s a munkásnak adjuk meg Ipontosan alacsony bérét, de az aranyat, a se-