Református nőnevelő intézet, Pápa, 1938

III. Igazgatói zárójelentés

III. Igazgatói zárójelentés 1939. évi június hó 11-én, az évzáró ünnepélyen. Nagytiszteletű Főiskolai Gondnok Ürl Mélyen tisztelt Tanárikar, Kedves Vendégeink! Szeretett Tanítványaim! Az 1938—39. iskolai év végének első határkövéhez érkeze tünk el. Ilyenkor a visszapillantás természetes és szükséges. A bizonyosság ereiével lép lelkünk elé az a nagy változás, me^ lyet ez az év iskolánk életébe hozott. A tanítónőképző-intézet, amely 37. esztendeje teljesítette itt, a dunántúli református egyházkerület védőszárnyai alatt nemzetnevelő hivatását, meg* indult az elmúlás útján. Élete még pár év és 1942ere már egéé szen elfoglalja helyét az új iskolatípus: a leányliceum, s meg** indul majd ugyanazon év őszén a tanítónőképző akadémia mun# kája is, hogy az eddiginél még magasabbrendű felkészültsége gel léphessenek ki a jövő tanítói a nevelő munka mezejére. Mi, akik összeforrottunk a tanítóképzés mai formájával, ebben nevelődtünk és később benne (neveltük a magyar népiskolák sok lelkes és buzgó tanítónőjét, családanyáját, fájdalmas érzelemé mel búcsuzunk e kedves és szép iskolától. Talán gyengeség, de sajnáljuk ezt a nemesveretű intézményt, amely olvan erős szálakkal fonta egybe, kapcsolta össze ia művelt magyar női középosztályt, s ezzel nagy és messzeható hivatást teljesített. A fejlődés útja új elgondoláshoz vezetett. Adja a Mindenható, hogy a friss erővel meginduló leányliceumi nevelés s az ezen alapuló tanítóképző akadémia teljes egészében megőrizze, toe vább fejlessze a mult tiszta értékű hagyományait: a gyermek iránt való odaadó, önfeláldozó, munkás szeretetet. Növelje még erőteljesebbé, hatékonyabbá a magyar nemzeti gondolatot, hogy a magasabbra emelt várból több éltető melegség és világosság sugározzék a gyermeki lelkek fogékony termőtalajára. A lelkem eltöltő ünnepi érzelem másik forrása egyeteme* sebb értékű. Ez az év hozta el a magyar megváltatás hajnalé hasadását. Trianon bilincseinek szorítása nem olyan erős többéi A 20 év keservei ,alatt szőtt álmaink nem váltak ugyan egy kardcsapással valóra, mert ma is sok, nagyon sok drága teste vérünk él a visszasiró magyar földön továbbra is idegen rabe ságban, de tudjuk és érezzük: Isten nem késik és nem siet. Az álmokat tehát csak szőjjük tovább, egyszer mind valóra válnak azok, mert nem hiú ábrándkép a magyar álmodás, h,ae nem az igazság szentséges erejében gyökerező jog, amely a