Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

I. Szász Károly emlékezete

8 deden való öröm, majd gyászfátyolos dalok, a maga idejének legbájosabb lírai csokra, a Kis Ilonka emlékezete és ismét a sziv megoszthatatlanságának erőre, életre kapása, majd amint telnek és múlnak az évek, de az érzés a régi marad, újból a hitvesnek a »ragyogó Beatrice«-nek, az ő szépségének, jóságának, okosságának, hűségének magasztalása s a családi képek sorába elevenen, mintha maga is élne, odavetítve Az öreg karszék, mely valaha apja fejét nyugtatta, mikor kis fiúcska volt még s körülötte futkosott vigan és nagyapja térdén úgy aludt el, mint ahogy most az övén kis fia szenderült el... Kétség nem lehet felőle, hogy Szász Károlynak ezek a versei mindenkorra megőrzik szívhez szóló belsőségüket és hogy érzelmi hatásukat a bennük rejlő különleges nevelő erő mindig növelni fogja. Ma talán, mikor a torzzá fajuló szeszélyesség divatja járja, nem tudják a nagy tömegeket meghódítani, de aki nem téveszti meg magát az »Írástudatlanok« tapsaitól, az éppen ma becsüli meg értéküket, amikor a lángelme csillogó köntösében a durva érzékiség tud hódítani s udvarába bókolni járnak olyanok is, kiknek pedig hivatása lenne őrt állani a nemzeti erkölcs veszélyeztetett ormain. Az eredeti költő műveinek hatalmas tömegéből ez: vagyis lírája állhatna legközelebb a mai nemzedékhez és közelíthetné meg legjobban a változó korok ízlésein felülemelkedő abszolút értéket. Eposzai, melyek írásához már pályája kezdetén hajlamot érzett, de amelyeknek nagyobb koncepcióban való megtervezésére csak Arany korszakalkotó működésétől merített impulzust, nem tudják elérni ezt a szinvonalat. Még a Salamon is, melyet pedig a kritika annak idején őszinte dicsérettel fogadott, minden részletszépsége ellenére is hosszadalmas és fárasztó munka. A jellem festése terén azonban kiválót nyújt. Külön kiemelendőnek tartjuk azt, aminek már az Álmos megkomponálásában is tanújelét adta, hogy ő sohasem elfogult saját nemzetével szemben. Amint az ősmagyarnak szilárd kalandozó vágyát megvezekelteti pogánykori époszában s csak a megtisztultak táborát hozza fel a Kárpátok bérceire, akképpen s még sokkalta mesteribben, fajának minden megragadó erényét és sok szélsőséges túlzását, idegen vérrel beoltott bűnét érzékelteti Salamon alakjában. Mikor már minden veszve, mikor kilátástalan minden erőfeszítés, meddő a kóválygás, céltalan a hazarontás, akkor — hogy semmije ne maradjon — saját kezével öli meg azt, aki egyedül maradt hű hozzá, mert neki már a hűségre sincs többé szüksége. A bűnös