Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

I. Szász Károly emlékezete

9 mindent bűnnek tart, annak még az erényt is. A képtelenségnek ebben a hihetővé tételében tetőzik az éposz és Szász Károly jellemfestő ereje. Ha kitűzött célunk felé haladva, arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy miben állott Szász Károlynak különleges elhivatottsága irodalmunkban, akkor, ha csak futólag is, szólatiunk kell Szász Károlynak, az esztheiikusnak érdeméről. Egyébként ily irányú tevékenysége, mely a XIX. század derekán nemcsak kisebb bírálati cikkek, de önálló tanulmányok egész seregével is gazdagította irodalmunkat, egyúttal átmenetként szolgálhat működésének és jelentőségének legigazabb terrénumára. Az eszthetikus ugyanis nem elégedett meg saját magyar kortársai méltatásával, akár műveik megjelenése alkalmából (Arany, Tompa, Az újabb magyar líra, Kiss Józsej), akár mikor mint akadémiai szónokra az elhunytakról való kegyeletes megemlékezés tiszte volt reá bizva (T\oldy Ferenc, Kriza János, Pázmándi Horváth Endre, Arany János). Mindezek a dolgozatai nagy tudásról, biztos látásról, előkelő Ízlésről tanúskodnak. A lelkesedés — akar csak ünnepi ódáiban — e műveinek is uralkodó vonása. Ám úgy, amint a külföldi remekírók egyikének-másikának tanulmányozásába mélyebben belemerül, e magyar tárgyú tanulmányokat követik mások, melyekben egy-egy világirodalmi klasszikus (Goethe, Schiller, Horatius) nagyságát méltatja, a legjobb forrásmunkák tanulmányozása alapján összeállított tömör és amellett vonzó jellemrajzban. És e körbe tartozik az a hatalmas műve, aminőt akár a feldolgozott anyag terjedelme, akár a világirodalmi tájékozottság alapossága tekintetében máig sem irtak irodalmunkban: A világirodalom nagy époszairól szóló tanulmánya. A világirodalom nagy epikusait, akiket a legősibb hindu költőktől kezdve egész az újkor közepéig a tudós pontosságával, de amellett a szépiró művészi meglátásával vonultat fel szemünk elé, nemcsak tartalmi ismertetésekben kapjuk, hanem a hindu epikusokat csak úgy, mint a perzsa Firduzit, Homéroszt, Dantét, Ariostot, vagy bármelyiket műveik legjellegzetesebb részéből gondosan kiválogatott terjedelmes műfordításokban mutatja be. Bizonyos, hogy egy-egy ilyen gyönyörű részlet elolvasása minden, bármily beható és élvezetes méltatásnál is többet mond a költőről s bizonyos, hogy még egy ilyen irodalomtörténeti munkát, ahol a filologust és eszthetikust ily művészi tökéllyel támogassa a műfordító, nem tud felmutatni egyetlen, nálunk hosszabb múlttal biró és gazdagabb külföldi irodalom sem.