Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

I. Szász Károly emlékezete

5 párhuzamosan e hivatalosnak mondható hivatásával hatalmas folyamként hömpölyög végig irói munkásságának kiapadhatatlannak tetsző árja. A gyermek-honvéd verseket ir, a tanár, a pap, tanfelügyelő, a min. tanácsos, a püspök fél évszázadon át műveli és gazdagítja, tisztítja és nemesíti, vezeti és irányítja magyar nemzeti irodalmunkat. A Kisfaludy-Társaság, a Tudományos Akadémia másodelnöki állásai, egyébként becses diszek, csupán külső megpecsételései a nemzet osztatlan elismerésének méreteiben eladdig egyedül állónak mondható irói tevékenysége iránt. De a méretek nagysága még nem mértéke az érdemnek. S gondoljunk bár arra, hogyha mindazt, amit Szász Károly termékeny élete folyamán irodalmi téren alkotott, amik tőle önálló kötetekben, folyóiratok, heti- és napilapok hasábjain megjelentek, összegyűjtve kiadnák, amely kötelesség teljesítése boldogabb és tehetősebb utókornak lehet a feladata, akkor egy egész könyvtár kellene e kötetek befogadására, az irói munkásságnak ez a reformáció-korabeli papliterátorokra emlékeztető nagysága magában véve mélységes tiszteletet kelthet ugyan, de nem tenné megokolttá, hogy születése százados ünnepén a nagyok koszorújába örökre zöldelő levélre jegyezzük nevét. De nála élete érdemét méltókép egészíti ki a költő érdeme is. Maga ugyan a szerénységnek egy ma ismeretlen nemével iparkodott minden érdemet, tehát a költőét is elhárítani magáról. Magának eszébe nem jutott soha, hogy mig ünnepi ódái szárnyán annyi jelest, akikhez rajongó kegyelet fűzte, röpített a halhatatlanság felé, addig maga is sokkalta egyebet vivott ki, semhogy »borítsa a feledés«. De az utókornak igazságosabbnak illik lennie. Hiszen ha költeményeit átlapozzuk s lelkünk felfrissül dallamaiban, akkor meggyőződést szerzünk róla, hogy kora érzéseinek hűen és művészileg adott hangot, hogy egy letűnt nemzedék szivéhez közel férkőzött, hogy egész sereg verse maradandó érték és mindez biztosítja a költő érdemét. A szabadság dalaival kezdte. A Szabad székely dala stílszerűen nyit neki utat a poézis berkeibe s amik utána következtek, mind a nemzetújító és talpraállító nagy eszme bűvkörébe tartoznak. Meghat méla borongásával, mikor az »elesettek álmait virrasztja« s a holtak véréből várja a szabadság kisarjadását, de üdébben, szilajabban zeng harci dala, mikor maga is oda kerül, ahol a halált osztogatják. Nyolcvanadik évfordulóján azoknak a diadalmas csatáknak, melyek a magyar harci dicsőséget régi