Református nőnevelő intézet, Pápa, 1927

I. Az intézet halottai

5 értéket, mely szándékában kifejezésre jutott, semmiféle háború nem képes devalválni! A háború katasztrófája s az a szomorú körülmény, hogy sze­retett Munkácsa, hol valamikor Zrinyi Ilona tűzte ki a szabadság zászlaját, szintén idegen impérium alá került, súlyosan nehezedett lelkére s megviselte amúgy is gyönge szervezetét. Két évig ekkor ideiglenesen nyugalomban volt. Dehogy nyugalomban! Hisz ép ez idő alatt dolgozott legtöbbet. Lopva, titokban, nem rettegve ellenséges fegyvertől, magyar iskolát tartott fenn vegyesen, kicsi­nyeknek és nagyoknak. És oktatta őket magyar lélekkel magyar érzésre. Mily mélységesen megható volt, mikor a következő évben visszatérve, márciusi ünnepünkön megkapó, szép előadásban szá­molt be ekkori éleményeiről. Azután következett még öt évi erős munka s azután következett az az időpont, amikor testi gyönge­sége mégis arra kényszerítette, hogy megváljon buzgó tevékeny­sége szinterétől. 25 évig tanított, de egészen bizonyos, hogy amennyit ő dolgozott ezen idő alatt, ahhoz más akárhánynak a tel­jes szolgálati idő sem elég. Mikor haza jutott, még irodalmi tervek megvalósításával fog­lalkozott. Erre azonban már sor nem kerülhetett. Élete lassú sor­vadás volt. De ha teste hanyatlott is a sir felé, szelleme friss ma­radt, dolgozó, a régi. Törődött családja minden bajával, törődött hazájának szomorú sorsával, végrendelkezve megemlékezett min­denkiről, akiket szeretett; az intézetnek könyvtára egy részét aján­dékozta. 1927 julius 23-án a halál csendesen lezárta szempilláit. Elhunytáról az intézet sürgönyi értesítést nyervén, a követ­kező gyászjelentést adta ki: „A dunántúli református egyházkerület pápai nőnevelő-inté­zete igaz szívbéli fájdalommal tudatja, hogy az intézetnek alapítá­sától kezdve lelkes és hűséges munkása, tanártársainak igaz ba­rátja, tanítványainak önfeláldozó és szerető nevelője és tanítója R. Vozáry Erzsébet ny. tanítónőképző-intézeti tanár, életének 49-ik évében, 26 évi tanári működése után, nyugalomba vonulása esz­tendejében, hosszú betegség után, Isten szent akaratában meg­nyugodva, a megszállt Beregben levő Fornoson csendesen elhunyt. Hült tetemét e hó 25-én, Munkácson, a magyar református anya­szentegyház szertartása szerint helyezték örök pihenőre. Nemes harcát megharcolván, az édes, örökké-magyar anyaföldben várja a magyar feltámadást. Pápa, 1927 julius havában. Áldott volt mun­kája, áldott legyen emlékezete!" Temetésének lefolyásáról egy szerető kézből hozzánk érkezett magánlevélből — jelen és jövő nemzedékek okulására — a követ­kező részletet meghatott érzéssel közöljük: „Temetése hétfőn d. u. 1 órakor kezdődött meg Fornoson, gyönyörű napsütésben. Fornoson a gyászszertartást Bertók Béla püspökünk végezte s annak megtörténte után megindult a gyász­menet a Fornostól 12 km.-re lévő munkácsi temető felé. A család tagjain kivül a legnagyobb munka idején a fornosi első gazdák

Next

/
Oldalképek
Tartalom