Református nőnevelő intézet, Pápa, 1926

I. Huszonöt év után

5 leányait, első sorban papok és tanítók gyermekeit az életre felnevelni. Nem feszes elzárkózottság, nem elkülönülés, hanem a különböző társadalmi rendből származó gyermekek harmonikus együttélése lebegett szemük előtt híven ahhoz a demokratikus szellemhez, mely fundamentuma a kálvini egyháznak. Vannak, akik a nőnevelés mezején ma más csapásra térnének át. De vájjon helyes-e az előkelők, a kiválasztott százak intézetére áldozni, nem üdvösebb-e egyéni és országos szempontból is, ha az a gazdag, előkelő leány is egyszerűbb környezetbe kerülve, megismeri azokat, akiknek nélkülözniök is kell, akiknek minden szeszélyét nem tekinthetik parancsnak szüleik, akik munkával munkás életre készülnek elő nevelő-intézetükben. Vájjon az a gyönyörű példa, amit pedig éppen egy főúr, Eötvös József báró, rajzol a Nővérek-ben, hol a szív valódi boldogságát nem a fényben elkülönülten élők, hanem a szerénységükben egyenlők körében lehet feltalálni, kevesebb vonzó erővel bírna ma már reánk, mint kényes mágnáskisasszonyok exkluzív, klastromi nevelése? László József a nagy alapító bizonyára az Eötvös tanításának szellemében gondolkodott, s az ő nyomdokán járt akkor is, mikor a kálvinista magyar nőt ki akarta emelni inferiorisabb helyzetéből, az élet küzdelmeire erőssé akarta tenni, önállóságát, egzisztenciáját kivánta biztosítani. Ha nem is volt tehát határozott utasítás végrendeletében, hogy az általa kontemplált nőnevelő-intézet tanítónőképző-intézet is legyen, ennek a végső intézkedésnek szellemében történt, hogy a meddő végcéllal kecsegtető, akkor még érettségit sem nyújtó felsőbb leányiskola helyett, tanítónőképző-intézetet létesített egyházkerületünk. Ez a pálya az, mely leginkább megfelel a női egyéniségnek, melyen az asszonyok egyházi és nemzeti szempontból a legnagyobb szolgálatokat tehetik a köznek s ez az a pálya, amelyen szerzett ismereteiknek, ha soha tanítói állást nem is töltenek be, mint anyák a családi körben legtöbb áldását láthatják. Két eszményért élt életében s e két eszmény kultuszának áldozta földi kincseit a mi nagy alapítónk. Aki a kálvinista papok egyszerű talárjában egy hosszú emberi életet élt le Isten szolgálatában, az bizonyára vallásukhoz hű, igazi, bibliás kálvinista nőket kivánt neveltetni egyházának. S aki, mint a mi László Józsefünk, az elnyomatás sötét korszakában Haynau korbácscsapásait szenvedte el hazájáért, az hazaszeretetükben rendületlen magyar nők kiképzését várta szent áldozata folyamányaként. Vájjon a nőnevelőintézetek melyik típusa volna alkalmasabb arra, hogy e két eszmény: a hit és haza szolgálatára jobban és alaposabban előkészítsen, mint éppen a tanítónőképző-intézet ? Vájjon ha mi módot és alkalmat nyujtunk arra, hogy tanítványaink a lelkükbe plántált vallásos és hazafias érzéseket tovább vihessék, gyöngéd és fogékony gyermeki lelkekbe nemzedékek egész során át átültetgessék, azokat megnemesítsék és megerősítsék, vájjon nem azok vagyunk-e mi, amiknek bennünket László Józsefeink elgondoltak, kell-e másoknak lennünk s vájjon nem így kell-e megmaradnunk mindenkorra ? A nagy