Református nőnevelő intézet, Pápa, 1926

I. Huszonöt év után

4 zatos és hűséges szolgájának köszönhetjük. Az ige, mely hangzott ugyan, de inkább csak elhangzott eladdig, benne és általa öltött testet. Élete egész munkájának gyümölcsét rakta ő le önkéntes, tiszta, szent áldozatként a pőnevelés oltárára s tetézve százszorosan mindazt, amit nemes szivvel mások adtak a nemes célra, akkor, még akkor váltotta valóra a régi epedő reménységeket, amikor a befektetett áldozat teljes értéküleg átmenthető volt, amikor még büszke és hatalmas palota épülhetett belőle, mit nem ingathattak meg később idők méhében már akkor vajúdó, világfelforgató, cirszágpusztító szörnyű viharok. És elébünk lépnek visszaemlékezésünk kegyeletes percében az intézetünket fenntartó egyházkerület hajdani vezérei. Elsőnek az agg Tisza Kálmán, ki élte alkonyán ifjúi lélekkel kezd az új munkába, áldoz maga a cél érdekében s kinek nevét gyászoló, fenköltlelkü hitvese olyan alapítvánnyal örökíti meg intézetünkben, melynek kamataiból mindaddig, mig az idők járása meg nem nehezült felettünk, két árva pap-, illetve tanítóleány egy-egy évi egész neveltetési költsége kikerült. Méltó utóda, Hegedűs Sándor főgondnok, a rövid idő alatt, mely vezető tisztében számára adatott, áldozatkészségben a nagy előd nyomdokán jár. És a harmadik, kinek velünk való kapcsolata örök büszkeségünk marad, az élete és vértanusága által halhatatlan, ki országos gondjai között sem szűnt meg szemét ez intézeten tartani, ki szívbéli nagy szeretetének hatalmas ajándékával lehetővé tette a megkezdett mű teljes befejezését: Tisza István gróf glóriás alakja úgy tűnik fel előttünk ma, mint tündöklő látomány a múltból, nemzeti nagyságunk szép idejéből. Ó, hogy ne gondolnánk ma vissza szeretett Antal Gábor püspökünkre, kinek ihletett ajaka e csarnokot felszentelte, ki útjában, amerre járt-kelt, mindenfelé kutatta számunkra az áldozatkész barátokat. Ő már nem az intézetnek, az intézet növendékeinek szerzett. Az árvákat, elhagyottakat, szegényeket akarta istápolni, hogy ne maradjanak kegyelemkenyéren, hanem szüleikhez méltó foglalkozásban megélhessenek maguk erejéből. Hová lett a sok szép ösztöndíjalap, mit áldozatos fáradsága összehordott? Elfújta a számum viharja! De a teremtő lélek az él és vésznek elültével bizonyára újra teremteni fog. És ime, mintha ma is élne, úgy amint annyiszor láttuk őt örömünnepeinken, méltóságos-szeliden itt van újra köztünk intézetünk jóságos „Czike bácsija", Czike Lajos főiskolai gondnokunk. Nagy alapítónk reábízta végső akaratának végrehajtását. Hűségénél, amivel ezt megcselekedte, csak az ügy iránti szeretete volt nagyobb s ez a szeretet kiáradt lelkéből kicsinyekre és nagyokra s lett ez intézet vezércsillaga, „lélek, amely megelevenít". Igen, ez az intézet a krisztusi szeretet szellemében született meg. így képzelték el alapítói, így volt csupán igazán rendeltetése. A ridegséget, a zord fegyelmet eleve száműzve gondolták falai közül. Szelídség és jóság jegyében akarták itt e kerület kálvinista