Református nőnevelő intézet, Pápa, 1925

4 egyúttal költői ihletére termékenyítő hatása volt. Akik Gyulai költeményeinek első kötetét átlapozzák, első pillanatra szinte értetlenül állanak az előtt a talány előtt, hogy miként lehetett abból a költőből, akinek ajakán a világosi huszár utolsó szavában egy nemzet bosszú-szomja lihegett: Áldjon Islen, Magyarország, Bö nagy kegyelmével, De verje meg zsarnokodat Mind a két kezével! — hogyan lehetett a Világosnál és az Októberben szerzőjéből az az a lojális és a kiegyezést szívvel-lélekkel támogató iró-politikus, akinek későbbi nemzedékek ismerték Gyulait. Ez a csodálatos változás nem csupán annak a szoros kapcsolatnak következménye, mely őt az elnyomatás éveitől kezdve két évtizeden át Deák Ferenc publicistájával, a szintén erdélyi nagy költő, br. Kemény Zsigmonddal összefűzte, de szűkebb hazája iránti rajongó szeretetéből, Erdély féltéséből eredt. Esze tanította arra, szive azt súgta neki, hogy Erdélyt csak a közösségnek az a nagy műve tarthatja meg magyarnak, mely a monarchia egyik felében mégis a magyaroknak látszott biztosítani a hegemóniát. A Pesti Napló hasábjai nyitottak teret Gyulai kritikusi tollának. Mig e téren elődei, így közülök a legkiválóbb Bajza is csak heti vagy havi folyóiratokban folytathatták műkritikusi munkásságukat, Gyulai a napi sajtó nagyobb nyilvánosságával a közönség szélesebb rétegeire gyakorolt nevelő hatást az esztétikai izlés terén. Nagyobb irodalmi tanulmányai is ekkor kezdenek megjelenni és mikor újabb kolozsvári tanárkodás után előbb a színiakadémia dramatúrgiai professzora lett, utóbb, Toldy Ferenc halála után az ő örököseként a budapesti tudomány egyetem magyar irodalomtörténeti katedrájára került, akkor Gyulai az egész magyar irodalmi élet vezére lett, akinek tekintélye előtt mindenki meghajolt. A megtisztelő megbizatások, amiket élete folyamán reá ruháztak: az Akadémia I. osztályának titkársága, a Kisfaludy-Társaság elnöki állása, a főrendiházi tagság, mit a magyar irók közül az elsők egyikeként nyert el, mind, mind csak fokozták munkakedvét, mely késő aggkoráig, élete végéig — 1909-ben húnyta le örök álomra szemét — lankadatlan erővel mindig csak tenni és alkotni késztette. Gyulai Pál írói munkássága három irányú volt. Szinte kezdettől fogva párhuzamosan halad egymás mellett a költői, az irodalomtörténetírói és a kritikusi pálya. Éppen mert kritikus és pedig rettegett, a tehetségtelenektől gyűlölt kritikus volt, szerették sokan benne a költőt lekicsinyelni, sőt egyáltalán igazi költői hivatottságát megtagadni. Akik ilyeténképpen ítéltek Gyulairól, a költőről, azok már a maguk idején is, mondhatni, magukra maradtak, de mindeneknél jobban rájuk cáfolt az idő. Beöthy Zsolt találó megjegyzése, hogy a költő valódi becsének fokmérője az, hány verse lett és maradt évtizedék után is közkeletű, hányhoz térnek vissza változatlan szeretettel az egymást követő nemzedékek, hányat mél-