Református nőnevelő intézet, Pápa, 1925

Gyulai Pál emlékezete. Annak a hatalmas seregszemlének rendjén, amelyet mai elesettségünkben talán vigasztalásul és okulásul e mi nemzedékünknek adatott végignéznie, a magyar közélet és irodalom százados nagyságai körében Gyulai Pál szerényen félrehúzódó alakjára esik tekintetünk. Jókai után következik a sorban és az ő útját szintén a valódi érdem tiszta sugarai ragyogják be. Mindegy, ha nem is fordul feléje hivatalos kegyelet, ha az ő emlékezetének rendelt esztendőben a halott helyett inkább az élő felé terelték idén az ünneplő közfigyelmet, Gyulai Pál mégis odatartozik azok közé, akinek pályájáról és munkásságáról, ha mi nem szólanánk, beszélnének a kövek, beszélnének művei, XIX. századbeli szellemi haladásunk e mérföldkövei. De ezen felül két külön kötelesség is sarkal bennünket Gyulai Pál emlékezetének felújítására. Idején való, hogy az erkölcstelenség útvesztőjén tévelygő és fizetett kritikáktól megbódított mai kor halljon arról a kritikusról, kit bírálói működésében mindig nemes izlés és teljes objektivitás irányítottak. És illő az is, hogy ez igénytelen megemlékezéssel a tanítvány hódoljon mesterének, kivel örökre olthatatlan hála érzése kapcsolja össze. Erdély szülötte volt. Abból a földből sarjadott, mely nemzeti kultúránknak állami szétszakítottságunk sötét századaiban hűséges őre volt, abban a városban látta meg a napvilágot, mely bár csak egy országrész fővárosa volt, az önálló magyar fejedelemség hagyományaiból táplálkozva, előbb teljesítette a szellemi középpont vezető szerepét, semmint az egész ország fővárosa e hivatásának tudatára ébredt volna. Az az idő, melyben ifjúsága napjai teltek, a magyar ébredés heroikus korszaka volt. A kolozsvári református kollégium, melynek előbb tanítványa, majd tanára is lett, elősegítette benne azoknak az eszméknek kifejlődését, melyek ifjúsága idejének irányítóivá váltak. Első költeményei a szabadság utáni vágynak, az únió gondolatának merész hangú megnyilatkozásai. Az egész légkör, melyben élt, ezekkel az eszmékkel volt telítve és a mágnás családok, melyek körében az ifjú Gyulai mint nevelő és menthor működött, szintén a reform-eszmék hivei voltak. Szinte mint gyermek — a nálánál három évvel idősebb Petőfivel egyidejűleg — jelenik meg először az irodalmi nyilvánosság előtt és a 48-as kolozsvári ifjúságnak épp úgy egyik vezére, mint ahogy Petőfi és Jókai a márciusi napoknak hősei voltak. A szabadságharcnak s vele a szabad eszmék bukásának reá is lesújtó, de l*