Református nőnevelő intézet, Pápa, 1925

9 elenyésznek a napfoltok. Gyulai javítani akart s ezért dicsérnivalóit mintegy mellékesen adta elő s innen származott a tévhit, mintha ő nem lett volna teljes elismeréssel Jókai lángelméje iránt. Kétségtelen azonban, hogy őt úgy ebben, mint száz más kritikájában — itt kiemeljük a szinielőadásokról írt bírálatait, melyek szintén szigorúak voltak ugyan, de viszont hozzájárultak nemzeti színpadunk színjátszó stílusának természetesebbé és művészibbé tételéhez — kizárólag a jó ízlés és az igazság fanatikus tisztelete vezette. Ezért tudott olyan erős lenni akkor, ha kritikáiért támadás érte és a kifejlődött polémiákban győztes, mondhatni mindig ő maradt. Nem volna teljes Gyulainak ez a bár csak körvonalakban megrajzolt képe, ha nem szólanánk róla, mint tanárról is. Bennünket, akik ha csak kezdő fokon is, de tanítással szándékozunk foglalkozni, különösebben érdekelhet, milyen lehetett a költő, a tudós, a kritikus, mikor tanítania kellett. A költői s a kritikusi jelleg e téren nem mindig a legjobb ajánló levelek. Az első akárhányszor fellegekben jár s magához méltatlannak találja a prózai dolgokkal való vesződést. A kritikus hajlandó lehet gyakran azt a szigorú mértéket alkalmazni, amit a tanulók legtöbbje talán nem bír meg és Gyulai Pál cáfolatául mindennek a lelkiismeretesség és a jóság megtestesülése volt. Nemcsak azzal törődött, hogy amit előad, az a tudomány legmagasabb szintjét érje el, de gondolt arra is, hogy tanítványai gyakorlatilag belemélyedjenek az irodalomtörténeti studiumokba. Előadó órái is élvezetesek voltak, bár mint katedrai előadó, nem törekedett különösebb effektusokat kelteni. Inkább a feltárt anyag gazdagságával és finom esztétikai megjegyzéseivel kivánt hatni. De egész tanári lényét a szemináriumi órákon tárta ki, amikor a kezdő irodalomtörténet búvároknak becses útmutatásait megadta, amikor tehetségeset és kevésbbé tehetségeset egyaránt istápolva, reájuk tudásának fényét és szivének melegét sugározta. Akiket szorgalmasabbaknak talált, akik az ő nyomdokán haladva, már az egyetemi padokon is valami újat tudtak produkálni, azokat pedig egyenesen a jóságos atya szeretetével vette körül. Minő kitüntetés volt az, mikor a Kisfaludy-társasági szerdák délutánján 5 óra tájban az egyfogatú zárt bérkocsi megállott az egyetem szerb-utcai kapuja előtt s ő egyiket vagy másikat kedvesebb tanítványai közül lehívta magával s elvitte az ülésre. Ennél nagyobb igaz öröm és ártatlan büszkeség csak azt tölthette el, akit úgy nyár kezdetén a maga leányfalvi Tusculánumába meginvitált. Igen, Leányfalván történt. Ott voltunk fönn a magaslaton a kis szőlőlugasban, honnan el lehetett látni a dunai Alföldre és még azon is túl. Tréfás évődéssel „Messzebblátónak" nevezte e helyet, mert följebb volt, mint az, amit aggastyán apósa, az öreg Szendrei már korábban készíttetett és amely a „Messzeelkitó" nevet viselte. A Messzebblátón voltunk s onnan kelet felé pillantva, Erdélyről kezdett beszélni és bánat rezgett a szavában, mintha fájt volna, hogy életét távol onnan kellett leélnie, mintha remegne annak a