Református nőnevelő intézet, Pápa, 1921

Eszmények ! Nagy, magasztos, nemzeti eszmények! Ezekért élt, ezekért lelkesedett és ezekért lelkesített. Nincs egyetlen tudományos müve — s az irodalmi vezérkedés fejedelmi jogara kiesvén kezéből, a tanítómester zengzetes ajaka, ah, örökre elnémulván, ezek hirdetik örökre hallhatatlanságát — mely ne lenne igazolása e megállapításunk igazságának. Nemzedékek jönnek és nemzedékek mennek, ízlések divatba jönnek, változnak és elenyésznek, de amit ő nemzeti értékként kijelentett, az örökre megmarad annak és az ő tudós analízise, művészi megvilágítása által a múló idővel csak nyer nemzeti jelentőségében. Azelőtt, mikor még nagyok és szabadok voltunk, mikor még nem lettünk törpék és megalázottak, ha ilyetén gyász borult ránk, aminő most a Beöthy Zsolt miatti, enyhítette némileg bánatunkat annak a büszkeségnek érzése, hogy a megdicsőült halott életében hozzánk közelebb állott, mint másokhoz, ha mi közvetlenebbül érezhettük a meleget, mely lelkéből kisugárzott. Ez lehetne most is külön dicsekedésünk. Hisz ehhez a nőnevelő-intézethez, melynek gondnoki tisztét, annyi sok közéleti és irodalmi munkája mellett, a bibliai sáfái hűségével töltötte be, szorosabb szálak fűzték őt, mint az ország annyi más iskolájához. Bölcs útmutatásait nekünk külön adta meg, bennünket úgy irányított, annyi szeretettel, mint a jó apa szokta gyönge gyermekét, fejlődésünknek, erősödésünknek is ekként örült nemes éltének mondhatni utolsó pillanatáig. És ime ma, balsorsunk nagy éjszakájában mégsem tudunk dicsekedni, még enyhülést is alig hoz reánk, hogy Beöthy Zsolt a miénk volt, valamicskével jobban mienk, mint minden másoké. Nem tudunk egyebet, csupán siratni őt és siratni vele magunkat, édes mindnyájunkat, szegény magyar hazánkat. Távoznak a Nagyok s mi kicsinyek árván magunkra hagyatunk. Ó jöjj, isteni kegyelem, nyújts, mert csak Te nyújthatsz vigaszt, küldj mert csak Te küldhetsz, hajnalsugárt e sivár és sötét éjszakába! Dr. K. E.