Református nőnevelő intézet, Pápa, 1920

CZIKE LAJOS Sötét felhőként balsors árnyalja be egész létünket immár teljes három esztendő óta. S keseregve ülvén a babiloni vizeknél, minden új csapás, amely bennünket ér, kétszeresen fáj, minden új sebünk égőbben sajog . . . És ha azt veszítjük el, akit úgy szerettünk, mint a gyermek a jó édes apát? Ha örökre elszakad tőlünk, kinek féltő gondja annyi sok éven át áldón őrködött felettünk? Ó akkor is, mégis: külön gyászunk könnypatakja beleolvad az egyetemes nagy gyász komor zuhatagába s az a fájdalom, amit a tett, a munka mezején kifáradt nemes férfiú halála miatt érzünk, még az is csak nemzeti gyászunkat teszi még emésztőbbé, még elviselhetetlenebbé . . . Sokan és méltán gyászolták Czike Lajost. Egy ősi nagy magyar gyülekezetnek két emberöltőn át volt hűséges lelkipásztora, bölcs vezére évtizedeken át egyházmegyéjének, vezető egyénisége egyházkerületünk és egyetemes egyházunk közéletének, mindezek méltán hullatták érte könnyüket s áldották s áldják emlékezetét. De mi lelkünk mélyén hálás kegyeletünk érzésével úgy érezzük mégis, hogy „nulli flebilior", senkinek nagyobb siralmára nem történt örök távozása, mint ennek a mi intézetünknek, melyet a semmiből segített létrehívni, melynek alapját szilárdan megvetette, melynek fejlődését, virulását nem szűnő gonddal mozdította elő, melyet a jó apa gyöngéd ragaszkodásával s büszke önérzetével karolt kebelére.