Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917
I. Tompa, a nemzeti költő
I. Tompa, a nemzeti költő. A nagy tanúságok között, amelyekkel a világháború gazdagította az emberiséget s benne a létéért gigászi erővel küzdő magyarságot, a nagy tanúságok között, amelyek akárhányát csak akkor fogjuk való jelentőségük szerint felfogni és mérlegelni, ha e roppant világégés utolsó lángja is ellobbant, ezek között a késő nemzedékek okulására szánt felemelő vagy lesújtó tanúságok között van egy olyan is, amit már ma bizvást levonhatunk jelenéseink iszonyatos, káprázatos tömegéből. Amikor megrendül lábaink alatt a föld, összedöléssel fenyeget a ház, amit az ősök keze munkája épített, amikor a pusztulás kísértetének fekete árnya suhan át egy ezredéves hazán, amikor a kétségbeesés végső, soha nem képzelt erejével állanak egymás mellé dönthetlen védő sorba apák és gyermekek, amikor a régi dicsőség legendás képe kiújul, akkor, úgy-e bár, szinte önkéntelenül keresi szemünk a költőt, aki a minden szivet eltöltő, felmagasztosult érzelmeknek méltó tolmácsa legyen. Megtaláltuk-e vájjon e mi nagy háborúnk ihletett ajkú költőjét, felszárnyalt-e most is véráztatta mezőkről a vészek pacsirtája, én ezt ma nem kutatom. De ha kérdésemre igenlő választ is kapnék, annyi elvitázhatatlan, hogy a világháború magyar dalnoka nem azok sorából került ki, akik a béke utolsó idejében, amikor pedig már dübörögni kezdett a föld kebele s távolba látó szemek elé nagy események előre vetett árnyai rajzolódtak, a költő nemzeti hivatását gúnyosan tagadták s irodalmunkat értelmetlen vagy egyértelmű Írásaikkal megmételyezték. Napfény elől odújába surran vissza a denevér. Nemzeti félbuzdulások egetverő lángjaiba nem tudtak nézni éji párázatok lovagjai, nyugati fantazmagóriák dadogói. Aki dalolni mert, aki dalolni tudott, az magyar érzéssel dalolt magyaroknak. És ez így volt mindig. A jelen tanúsága — és ez irodalmunknak éppen a háborút megelőző években beállott dekadenciája után örvendetes meglepetésként hathat — egyező a múltéval. A költői 1*