Református nőnevelő intézet, Pápa, 1915

I. Ünnepi beszéd

— 4 — hadi tetteinek ama dicső sorozata, amiknek a Kárpátok történelmi jelentőségű bércei voltak a szemtanúi. Kárpátok! Szinte érzem, hogy minden magyar szív megdobban e szónak hallatára, mert tudjuk, hogy e szent bércek sok fényes dicsőséggel koszorúzott emléket elevenítenek föl lelkünkben. A lélekemelő események emlékén keresztül megjelennek előttünk a Kárpátoknak hazánkat félkör alakban körülölelő s mérhetetlen sok természeti kincset magukban rejtő bércei, égnek meredő zordon ormai, szakgatott, meredek völgyei, lankás tisztásai, zuhogó, sebes folyású hegyi patakjai, hogy csodadolgokat meséljenek nekünk legendás időknek daliás hőseiről. Történelmünknek mennyi nagyszerű emléke fűződik hazánknak eme annyi hősiességről tanúskodó bástyáihoz. Honalapító dicső elődeinknek e hegykoszorú kapui nyitottak utat, hogy megvessék mai hazánk alapját s mikor mögöttük bezáródtak, évszázadokon át rendületlen hűséggel teljesítették nemzetvédő magasztos hivatásukat s az ellenséget fenyegető karjaikkal biztos támaszai voltak nemzeti fennmaradásunknak. Ki ne emlékeznék arra, hogy hányszor integetett felénk a Kárpátoknak napkelet felé néző ormáról a szabadság hajnalsugara? A friss hegyi levegővel onnan áradt szét a szabadság boldogító lehellete, midőn fenkölt szellemű nagyjaink: Bocskai, Bethlen és a Rákócziak diadalmas zászlóikat lobogtatva integettek felénk. De most talán messze eltérnénk feladatunktól, ha a régmúlt események drága patinával bevont birodalmában időznénk, mikor körülöttünk rajzanak a világháború soha nem álmodott szemkápráztató eseményei, amelyek méreteikben és borzalmasságaikban minden eddigit fölülmúlnak. E nagy események egyik reánk nézve örök emlékű mozzanata a Kárpátok véráztatta földjének színpadán játszódott le. Ezen a szinte bevehetetlennek hitt várfalon akarta a muszka óriás magát már a világháború második hónapjában keresztül törni, hogy hazánk féltve őrzött szivén átgázolva Budapest—Bécs, majd Berlin utcáin táncoltathassa a vad kozák hordának dühtől tajtékzó paripáit. Évszázadok hagyományaiban gyökerező hittel és bizalommal tekintettünk a Kárpátok hatalmas kőkoszorújára s bízva reméltük tőlük a biztos oltalmat. Hiába rontott elbizakodott gőggel Uzsok, Vereczke és Máramaros falainak, alig két heti kalandozás után a mi vitéz kárpáti védőseregünk darabokra szaggatva, izekre tépve üldözte a betolakodott ellenséget. A végzet keze ezen