Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902

A Kudrundal XXV. kalandja

— 6 . . . így várták jó sokáig, midőn a tengeren Egy bárka két hajóssal egyszer csak megjelen; És Hildeburg az ékes Kudrunhoz szólt eképen: „Kik ott felénk eveznek, az igért hírnökök lehetnek épen". S a gondsujtotta Kudrun felelte: „Jaj nekem ! Rám minden bánatot hoz, öröm mint gyötrelem! Ha őket Hilde

4 küldte, hát itt künn a porondon Mosásnál leljenek fel? Gyalázat és szégyen megölne bizton! Mit kezdjek, mit tegyek most, én árva, elhagyott? Ó Hildburgám, sziveeském, tanácsot adj legott! Meglássák, hogyha jőnek, mint környez itt a szégyen ? Vagy inkább elszaladjak? — Örökre bár sorsom cselédi légyen! „Jól látod, szóla Hildburg, hogy mint áll a dolog, Ne várd hát a tanácsot, mit társad adni fog, Én úgy cselekszem, amint te jónak gondolod, Nem hagylak téged én el, legyen bár jó vagy rossz sorod." És megfordult a két lány, sietve megszaladt, De már a két hajós is közelbb ért ezalatt, Hogy mosnak ott a parton mindkettő látta távol S most látják futni őket a jó magasra halmozott ruhától. A bárkából kiszálltak s kiálták hangosan: „Ti szép mosónők, innen mért futtok el ugyan? Idegenek vagyunk mi, azt rajtunk láthatjátok, S ha eltávoztok innen, elvesztitek majd drága sok ruhátok!"

5 Mint aki meg se hallja, úgy tett a két leány, Pedig elért fülükbe biz' a szó, mindahány; Hatalmasan kiáltott kivált a hősi Herwig, Hogy hölgye ily közel van, hej dehogy volt sejtelme még e percig!