Katolikus Elemi Iskolák, Pápa, 1900
5 Mikor aztán elkövetkeztek az ő életének szomorú napjai, mikor nemesen érző anyai szivét a legnagyobb csapás sújtotta, mikor elvesztette egyetlen fiát, büszkeségét, Rudolf fenséges főherczeget, akkor gyenge szervezete és lelki ereje megtört. Azóta nem volt más, mint kesergő anya; idegen országokban bujdosott, a természet örök szépségében, a hit vigasztaló szavában, költők s művészek remek alkotásaiban keresett enyhülést, vigasztalást. Erősen szeretett; nem tudott meggyógyulni, nem tudott felejteni, de a lelke megtisztult. Rosszat, bánatot okozni nem tudott,, nem kivánt senkinek. És mégis gyilkos kéz ölte meg őt! Miért?... Pénzére, kincsére vágyott-e a gyilkos? Ót, vagy hazáját, anyját, testvérét bántotta tán a királyné? Nem, nem! Sötét, gonosz, vad indulatból; gyűlölte azért, hogy miért királyné! S a legádázabb gyűlölet kioltá annak életét, a ki mig a földön élt, csak vigasztalt, szeretett! Imádkozzatok az Istenhez, hogy gyűlöltesse meg velünk ezt a gonosz, undok, pokoli cselekvést s tisztítsa meg az emberek szivét a kárhozatos indulatoktól! A mi jó királynénk emlékét pedig üljük meg nemzeti fájdalommal. * * A magyar nemzet mindig kegyeletet tanúsított királyi családja iránt s részt kivánt venni bújában, örömében. Ha természetes halállal halt volna is meg, ha nem is éreztette volna velünk szivének szeretetét oly nagy mértékben, miként azt boldog emlékű Erzsébet királynénk tette: mi akkor is kegyelettel ülnök meg e napot, s részt követelnénk bölcs, nemes s annyi sorscsapás által sújtott felséges királyunk fájdalmából! E nap mindig az igaz kegyelet napja lesz, a nemzeti fájdalom napja, a melyet érez Erzsébet királyné végzetes halála felett. ő szeretett bennünket. Ö jóságát éreztette velünk akkor, mikor mi gyászban, bánatban mindenkitől elhagyatva, királyunk szivétől elidegenitve valánk. Ő, az idegen, bajor-német föld szülötte, a tapasztalatlan ifjú nő, a kit nem is neveltek királyi trónra; Isten ültette szivébe a felséges erényeket, a mint uralkodónk neje lett: fölkeresett, meglátogatott bennünket, beutazta szép országunkat, kérdezte, kutatta fájdalmunknak, bajainknak okát, s a mint a nemzet törekvését, múlt szenvedését, gyászát megismerte: megsajnálta, megszerette földjét, nyelvét, jellemét, megtanulta édes anyanyelvűnket s felséges férjének csak jót, szépet mondott felőlünk.
