Katolikus Elemi Iskolák, Pápa, 1900

4

Ha élne ma, névünnepén, örömdalok, lelkes szavalatok s felköszöntők hangzanának fel mindenütt, hol magyarok laknak, — mig a meghaltnak emlékét gyászünneppel üljük; gyászdalok, kesergő szavak, a gyászoló honfiuk és honleányok szomorú dalai s szónokaik kesergő szavai töltik be a gyászünnepélyt.

Királynénkat meggyilkolták! Ez a hir döbbentette meg sziveinket két évvel ezelőtt.

Meghalni — természetes halállal — örök törvény, bölcs isteni végzés, mely alól a leghatalmasabb, a leggazdagabb, a legnemesebb lény sem képez kivételt. Egy szépen bevégzett pályafutás, egy szépen átélt élet után szeretteinktől elbúcsúzva, a vallásos hit vigasztaló szavai mellett zárni be e földi életet, megnyugtató, mi ellen nem is zúgolódhatunk. Hiszen a legszebb rózsa is — fejlődése, virágzása után — elhullatja illatos szirmait és a földdel vegyül. Múlásnak, változásnak, enyészetnek van kitéve minden földi lény!

De kiragadtatni igy az élet köréből, váratlanul, erőszakosan, a nélkül, hogy utolsó fohászát Istenéhez, utolsó sóhajtását szeretteihez küldhette volna. 0, a kinek a végzet ülőhelyéül királyi széket, halálos ágyául királyi párnát rendelt, kinek lehelletét a leghatalmasabb uralkodók egyike, a leglovagiasabb férj védelmezte, kinek életéért naponta milliók ajka imádkozott s nem egy örömmel áldozta volna életét: ez megdöbbent, — borzalommal tölt el.

Ha vérző galambot látunk, melyet a karvaly repülése közben sebesitett meg, avagy ragadott el: elszorul szivünk s szánakozva gondolunk megfosztott családjára.

Mindig irtózat tölti el lelkünket, ha azt halljuk, hogy ember embertársa ellen emelte gyilkos fegyverét.

Hogyne könnyeznénk hát áldott jó királynénk sorsa felett, a ki igy letöretve, erőszakosan lelte halálát.

Emlékezzetek róla, könnyezzetek és sirassátok őtl

*

* *

Ki ölte meg a királynét és miért?

Tudtuk, hogy nem vétett senkinek. A lelke tiszta volt, mint a hold sugára; mocsoktalan, miként a liliom, talán nem is volt benne emberi bűnös indulat, még földi életében megtisztult minden salaktól.

Mikor fiatalságának virágkorában az egyszerűbb herczegi családból dicsőségének magaslatára, királyi trónra emelkedett, akkor sem vett erőt lelkén hivalkodás, kevélység, büszkeség. Nem csillogást kért királyi férjétől, hanem azt, hogy szeresse és boldogítsa. nagy birodalmának összes népeit, azokat, a kik eddig is kegyében állottak és azokat is, kik akkoriban mostohák voltak — az elárvult magyar nemzetet.