Katolikus Polgári Fiúiskola, Pápa, 1937
4 kiválasztott eszközökkel munkáljuk meg. így a nevelés kezdetben individualisz- tikus, a végcélt tekintve — ami csak ideális jellegű — egyetemes. Mielőtt a helyes cselekvésre való nevelés részletes taglalásába kezdenék, szükségesnek tartom a tanár munkáját a nevelés látszögéből megvizsgálni. Elhibázott dolognak tartom, hogy az iskolától olyan nagymennyiségű kultúrjavak átadását követelik a tanulók részére, hogy a velejáró munka végzése mellett a nevelőnek kevés ideje jut arra, hogy a nevelendőkkel külön- külön foglalkozzék. A tanár kénytelen a tanulók összességét egy oly műveletlen területnek tekinteni, amely területen bizonyos záros határidőn belül magot kell érlelnie. És ez a mag feltétlenül inkább intellektualisztikus, mint etikai. Pedig ez utóbbi sokkal értékesebb az előbbinél. Tagadhatatlan tény, hogy az értelmi igazságok egyes mozzanatai közelebb viszik az egyént a végcél, az Igazség eszménye felé, azonban ez csak akkor történhetik meg teljes mértékben, ha az értelem etikai alapon állva tör előre. Ellenkező esetben nagy veszedelmek származhatnak úgy az egyénre, valamint ezen keresztül a társadalomra is. Ezen szempont szerint a tanártól sokkal inkább a nevelést, mint a tanítást kell elsősorban követelni. Ha a neveléssel, mely azoknak a lelkierőknek a kifejlesztését célozza, amelyekkel megingathatatlan etikai bázist teremtünk a nevelendökben egyenkint és összességben is, csak másodsorban kapcsoljuk a tanítást, értékesebb eredményt biztosít a nevelő, minha az erkölcsi erők mellőzésével, csak értelmi alapon fejleszti a tanulók képességeit. Igaz, hogy az utóbbinak reálisabb produktumai szembeötlőbbek, a tanító ambícióját a didaktikai materializmus jobban meglátható eredményei esetleg fokozhatják is, azonban adott pillanatban kártyavárként dől össze az építmény, mihelyt az értelem, az erkölcsi útról letér. Jézus, a nevelők nevelője, nem azt mondotta az Őt hallgató embereknek, hogy szerezzetek sok-sok ismeretet, amelyekkel Istent, az örök Igazságot megközelíthetitek, hanem szeretetre intette őket Isten és felebarátjuk iránt. Ez a szeretet normája pedig a legnagyobb etikai érték, amelyet a nevelendőben megvalósítani tartozunk, az intellektualisztikus értékek segítségével. Ha tehát a nevelő a nevelendőt a végső célja elérésében segíteni akarja — ami hivatásbeli kötelessége is — csakis az etikai alapon állva teheti azt. Igyekeztem ezen pár gondolattal megvilágítani a helyes nevelés célját. A következőkben a módot fogom ismertetni, vagyis azt az utat, amely az eszményi cél megközelítéséhez vezet. Más szóval: mely eszközök állanak a nevelő rendelkezésére, amelyek segítségével célját megvalósithatja. Amíg a logikai nevelés a pedagógiának egy eléggé jól kidolgozott része, — ezen az oldalon rendelkezésére áll a tanárnak a Tanterv, különféle utasítás és vezérkönyv — addig az etikai nevelés módja a nevelés egyik leghomályosabb kérdése. Bizonytalanság uralkodik a problémakör berendezésében, tartalmának megállapításában. Itt legtöbbször fegyelmezés, jutalom, büntetés, érzelem, akarat stb-nek tarka képét szemlélhetjük. Értekezésemben csak azokat válogatom ki, melyek a helyes cselekvés szempontjából különös fontossággal bírnak. Ezek pedig, etikai alapon állva, csakis ily értékek lehetnek. I. Felelősségre való nevelés Sokan hangoztatják Aristoteles azon mondását, hogy az ember társas lény. És sokan ezt úgy értelmezik, hogy az ember mivolta csak a zajos, testet- lelket egyaránt pusztító társaságokban jut érvényre. Valóban igaz, hogy az
